Vágólapra másolva!
A hétvégén induló angol első osztályú bajnokságban nincs már Ferguson, újra van Mourinho, és a csapatok is még több pénzből gazdálkodhatnak. A lényeges dolgok azonban ettől sem fognak változni az évek óta bántóan kiszámítható Premier League-ben. De mit csináljon az, aki meglepetésekkel és fordulatokkal teli angol bajnokságot szeretne nézni? 

Szombaton, magyar idő szerint háromnegyed 2-kor, a Liverpool-Stoke City meccsel indul a Premier League 2013-2014-es idénye. A várakozás a korábban megszokottaknál is sokkal komolyabb, hiszen rengeteg minden változott a tavalyi szezon óta. Hogy mást ne mondjunk, a három legjobb csapatnak is új menedzsere van, Sir Alex Ferguson elköszönt, viszont José Mourinho visszatért Angliába. De legalább ilyen fontos, hogy az új tévés szerződésnek köszönhetően a Premier League klubjai minden eddiginél több pénzt keresnek a tévés jogdíjakból, és ez az idei átigazolási piacon is meglátszik. Lehet, hogy a világ legjobb jelenlegei klubcsapatai nem angolok, és a legnagyobb sztárok sem Angliában játszanak, azzal viszont már jó ideje senki sem tud vitatkozni, hogy a Premier League a legtöbbek által követett bajnokság, és nem csak a példátlanul ügyes marketing miatt.

Nem csak a nagycsapatok gazdagok

Az angol klubcsapatok például azzal is megelőzik a németeket vagy a spanyolokat, hogy nemcsak a sztárcsapatoknak van nemzetközi kultuszuk, hanem még Aston Villa- vagy West Ham-kaliberű csapatok, vagy akár az alsóbb osztályokban sínylődő patinás klubok, mint a Leeds United és Wolverhampton Wanderers is komoly nemzetközi szurkolótáborral rendelkeznek Skandináviától Kelet-Ázsián keresztül Ausztráliáig, míg ugyanezt nem lehet elmondani egy Real Zaragozáról vagy egy 1. FC Kaiserslauternről. Idén ráadásul szűkülhet a nagycsapatok és a többiek közötti olló is: a már említett új tévés jogdíjas szerződés hetven százalékkal több pénzt jelent a kluboknak a következő három évben, mint amennyit eddig kaptak. Ezt a skót bajnokságra emlékeztető La Ligával ellentétben viszonylag igazságosan osztják szét, vagyis nem csak a nagyok pénztárcája dagad.

Thai Liverpool-szurkolók egy bemutatómeccsen Bangkokban Forrás: AFP/Pornchai Kittiwongsakul

Nem véletlen, hogy idén nyáron a Real Madrid és a Barcelona kivételével szinte az összes spanyol csapat gyengült, valóságos exodus vette kezdetét, és a távozók közül sokan Angliát választották (hogy mást ne mondjunk: Jesus Navas, Negredo, Soldado, Aspas). Érdekes módon idén pont az angol sztárcsapatok voltak visszafogottabbak a megszokottnál: sem az olajpénzekkel kitömött Manchester City és Chelsea, sem pedig a korszakváltáson átesett Manchester United nem tudott (vagy esetleg nem is akart) eddig egyetlen igazi világsztárt sem behúzni, miközben a csatornán túl a francia olajcsapatok valósággal tomboltak a piacon, de még a Barcelona is szükségét érezte egy presztízsigazolásnak. Ez nem azt jelenti, hogy ne költött volna sok pénzt egyik-másik angol élcsapat, csak eddig mintha kordában tartanák a korábban rájuk is oly jellemző idiotizmust. Persze, még egy őrültnek ígérkező két hét hátravan az átigazolási időszakból, gyaníthatóan sok minden fog még történni, de már maga a tény, hogy Cavani, Falcao vagy Neymar sem Angliában kötött ki, jelez valamiféle trendet.

Márpedig az utóbbi évek eredményei alapján ráfért a vezető angol csapatokra valamiféle szemléletváltozás: a Manchester City eddig katasztrofálisan szerepel a Bajnokok Ligájában, míg a United hiába nyerte biztosan a bajnokságot, a határokon túl már korántsem olyan félelmetes, a Chelsea pedig még messze van attól a nemzetközi élcsapattól, amilyennek Abramovics megálmodta, és ezt semmi sem illusztrálta szebben, minthogy BL-t is olyan véletlenszerűen nyert tavaly, ahogy a mázlista kiscsapatok szoktak. Velük szemben az Arsenal legalább kihozza magából a maximumot, de az csak a negyeddöntőre szokott elég lenni. Úgyhogy a szezon egyik fő kérdése az, hogy képesek lesznek-e újra méltó ellenfelévé válni az angol csapatok a kontinens vezető klubjainak. De most maradjunk inkább csak a Premier League-en belül, mert ott is sok a kérdőjel.

A Manchester Unitedtől a Crystal Palace-ig

A holtszezon legfontosabb történése egyértelműen az volt, hogy több mint 26 év után Alex Ferguson felállt a Manchester United kispadjáról, a helyére pedig David Moyes érkezett az Evertontól. Moyes kétségtelenül nem a legdivatosabb név, és az átigazolási időszakban mutatott látszólagos határozatlanságával egyelőre nem sikerült meggyőznie a kétkedőket sem. Bár az előzetes nyilatkozatok alapján úgy tűnt, pontosan tudja, hogy van egy jókora lyuk a United középpályáján, ehhez képest a nyarat Cesc Fabregas reménytelen hajkurászásával töltötte, pedig ő sem tudná tehermentesíteni, neadjisten pótolni az alulértékelt Michael Carricket. A skót edző azokat a reményeket sem váltotta be, hogy majd rendet vág az alulteljesítő játékosok között, mint Nani, Anderson vagy Valencia, viszont az is igaz, hogy a klub fiataljai közül többen is kellemes meglepetést okozhathak az idén (Zaha, Januzaj vagy Powell) - de ehhez az kell, hogy bevállalósabb legyen, mint az Evertonnál volt.

David Moyes nem így képzelte a nyarat Forrás: AFP/Jonathan Nackstrand

A szomszédoknál is váltás volt, bár az már jóval kisebb meglepetést okozott, hogy a tavaly minden trófeát elbukó Roberto Mancinit felállították a City kispadjáról. Manuel Pellegrini személyében most végre van egy valóban kiemelkedő képességű menedzsere a csapatnak, de ez itt önmagában semmit sem jelent. Mindenesetre a klub megszabadult a bajkeverőktől (Tevez és Balotelli sincs már ott), az érkezőkből pedig bármit ki lehet nézni: azt is, hogy a brazil középpályás, Fernandinho lehajtott fejjel, fásultan dörzsöli a kesztyűs kezeit a Norwich elleni idegenbeli meccsen februárban, meg azt is, hogy Jesús Navasszal egyszerűen nem bírnak majd a liga balhátvédjei. Kicsit hasonló ehhez a Chelsea helyzete, ahová nagy klasszis szintén nem jött (Rooneyt most úgy fest, nem engedi a United, viszont a leszálló ágban lévő Eto'o még beköszönhet), inkább csak reménységek, viszont ha valaki, akkor Mourinho képes lehet összerázni őket. Ám mindkét klubnál olyan erős az eredménykényszer, hogy elég egy rossz rajt, pár sérülés, és máris itt a baj (Moyesszal, ha minden igaz, türelmesebbek lesznek első évben a tulajdonosok). Viszont mindhárman ugyanúgy meg is nyerhetik a ligát.

Rajtuk kívül még az Arsenal, a Tottenham és a Liverpool küzdhet a fennmaradó negyedik BL-helyért. A szurkolók helyett a könyvelő kegyeit kereső Arsenal szokás szerint idén sem vett eddig senkit, igaz, most nem is kellett megválnia meghatározó játékostól, a Tottenhamnél viszont komoly átalakítások voltak, pedig Gareth Bale még el sem ment, de ez csak idő kérdése. André Villas-Boas csaknem a teljes angol kontingenst felszámolta, teljesen átformálta a keretet, és valószínűleg Bale pótlását is meg kell oldania majd, amitől még sok függ, és idő kell majd az újaknak. Ami pedig a Liverpoolt illeti, ott is megvan a nyár fárasztó és unalmas átigazolási huzavonája, most épp a klub áll nyerésre Luis Suarezzel szemben, de ne vegyünk rá mérget, hogy ez így is marad. Brendan Rodgers kerete sem végleges még, de a támadószekció Suarez nélkül is erős, amire szükség is lesz, hiszen a harapós uruguayi eltiltás miatt kihagyja a szezon elejét.

Luis Suarez számára lehet, hogy szomorúan végződik a nyár Forrás: AFP/Pornchai Kittiwongsakul

Ráadásul a többieket sem lehet most már elintézni kézlegyintéssel. A ligakupagyőztes Swansea egyelőre meg tudta tartani a sztárjait, és még jelentősen erősödött is, akárcsak a West Ham, a Southampton, az Aston Villa vagy a Norwich, az Everton viszont még nem lélegezhet fel, mert Bainest és Fellainit is kerülgetik a keselyűk. Érdekes lesz még nézni, hová jut Paolo Di Canio kamikaze forradalma Sunderlandben, az újoncok közül nagyon jól igazolt a Cardiff és a Hull is, a Crystal Palace pedig menedzserében, Ian Hollowayben bízhat, aki nemcsak szórakoztató egyéniség, de az egyik legjobb angol edző is, már többször csodát tett aktuális csapatával. Vagyis a korábbi évekkel ellentétben nem nagyon tudnánk most olyan csapatot mondani a Premier League-ben, amelyik kifejezetten gyengült volna (még az egyhelyben járó Newcastle sem), és ez mindenképpen egy izgalmasabb és kiegyensúlyozottabb bajnokságot sejtet. Legalábbis papíron.

Kiszámíthatóság vagy favágás?

Igazából tökéletesen érthető, hogy miért lett a Premier League a világ legnépszerűbb bajnoksága: szórakoztató, fordulatos meccsek, hatalmas tempóban és támadó futballt játszó csapatok, fantasztikus hangulat a nézőtéren, és mindezek körül olyan körítés, ami csak Angliában övezi futballt, nem beszélve a százévesnél bőven idősebb, legendás klubokról, amelyeknek fontosak a hagyományok. A gond csak az, hogy ezek főleg a kilencvenes évek Premier League-jére voltak igazak. Azóta a biztonság lett a fő szempont, hiszen fontmilliók múlhatnak minden egyes ponton, a szurkolók most már leginkább csak csendben ülhetnek a helyükön (már ha van pénzük a méregdrága belépőkre), a klubok pedig lassan eljutnak oda, hogy legtöbbjüknek sem a tulajdonosa, sem az edzője, sem a játékosai nem angolok. (Minderről bővebben itt.) Most például épp a Hull City egyiptomi tulajdonosa változtatta meg a klub 109 éves nevét Hull City Tigersre, mert nem tartotta egyedinek a nevet. Ez nem mindenkinek jelent problémát, sőt, ám aki a valódi angol focit szereti, az egyre kevésbé találja meg azt a Premier League-ben.

Idén még alacsonyabb lesz a hazai játékosok aránya a Premier League-ben Forrás: AFP/Ian Kington

Szintén elgondolkodtató, hogyha a Premier League valóban a világ legjobb bajnoksága lenne, akkor azért illene egy kicsivel kompetitívebbnek lennie. Lehet, hogy a tévés pénzekkel idén kicsit sikerült csökkenteni az élcsapatok és a többiek közötti távolságot, de az elmúlt évek hosszú tapasztalatai alapján mérget lehet venni rá, hogy a dobogóra mégis ugyanúgy a Man Utd, Man City, Chelsea trió fog csak felférni, a negyedik BL-helyért pedig óriási meglepetés lenne, ha az Arsenal, Spurs, Liverpool trión kívül más is harcba szállna, a többieknek marad a hetedik helytől lefelé eső régió. És ez így megy évek óta, maximum az lehet meglepetés, ha mondjuk az Everton idén is befut hatodiknak, de azért ez a világ legjobb bajnokságától édeskevés. Oké, a Premier League még nem tart ott, ahol a skót vagy a spanyol liga, de itt is évek óta ugyanannak a három csapatnak van esélye a bajnoki címre évek óta.

Most pedig képzeljünk el egy olyan idényt, amelyben sem a United, sem a City nem kerül a dobogóra, de még a Chelsea és az Arsenal is lemarad, egyikük pedig még ki is esik - nyilván lehetetlenség, hiszen lehet ezeknek a csapatoknak bármilyen pocsék idényük, olyan nincs, hogy ne indulnának el a következő évi BL-ben. Pedig hasonló mégis előfordul néha Angliában: egy osztállyal lejjebb, a Championship tavalyi idénye például erről szólt. A másodosztályba a Premier League-ből kieső csapatok mindig esélyesként indulnak, így tavaly a Blackburn, a Bolton és a Wolverhampton visszajutása tűnt a legvalószínűbbnek, rajtuk kívül még a legtöbb pénzt költő Leicester mellett szólt még a papírforma. Hogy ki jutott fel végül? A Cardiff, a Hull és a Crystal Palace, miközben a Wolves kiesett a harmadosztályba.

A Watford szurkolói idén már egyértelműen a feljutásban reménykednek Forrás: AFP/Ian Kington

Ember nem volt, aki eltalálta volna a három feljutót tavaly nyáron, arról nem is beszélve, hogy az utolsó pillanatig nyílt volt a feljutók és a kiesők kiléte is. Sokat mond az is, hogy két fordulóval a vége előtt a nyolcadik helytől lefelé (24 csapatos bajnokságról beszélünk) még bárki kieshetett. Rendkívül szoros mezőny, bárki megverhet bárkit, nincs lefutott meccs - valahogy így kéne kinéznie a világ legjobb bajnokságának. Persze a Championshipet több okból is le szokták sajnálni a felületes kritikusok: eleve másodosztály, aztán gyenge a meccsek színvonala, a játékosok favágók és nem tudnak focizni, meg hasonló bornírtságok.

Pedig számos, a magyar nézők által is jól ismert, válogatott futballista játszik a másodosztályban, Wayne Bridge-től Jonathan Woodgate-en át Shaun Wright-Phillipsig, nem beszélve Bogdán Ádámról vagy Varga Józsefről. Sőt a korábbi gyakorlattal ellentétben a tavalyi szezon legjobb játékosaira sem csaptak le a nagyok, így még jelenleg is a másodosztályban játszik a nagy tehetségnek mondott Tom Ince, Jordan Rhodes, Charlie Austin vagy a tinédzser Will Hughes. A csapatok többsége már itt sem 4-4-2-t játszik, viszont rengeteg a fordulatos, őrült meccs, és nézőből is több van, mint a legtöbb európai bajnokságban. Vannak persze itt is hülye klubtulajdonosok (lásd a Nottingham Forest kuvaiti elnökét, aki tavaly random rúgott és nevezett ki edzőket), vagy éppen torzszülött csapatok, mint például az Udinese-fiókcsapat Watford, de a Championship még emlékeztet rá, milyennek is kéne lennie egy angol bajnokságnak. Talán annyit azért lehet jósolni, hogy a harmadosztályból most érkező kiscsapat, a Yeovil Town nem fog feljutni a Premier League-be. De sok pénzt még erre se tennénk.