László Csaba a végsőkig kitart, és erre lelkesíti a Ferencváros labdarúgóit is - nyilatkozta a zöld-fehérek vezetőedzője az [origo]-nak azon a hétfői találkozón, amelyen beszélt szombati összeroppanásáról, sírógörcséről,valamint arról, mit is jelent egy székelyföldi magyarnak az anyaország nemzeti válogatottjánál dolgozni, egyszersmind az Erdélyben még mindig legendának számító Ferencváros szakvezetőjének lenni.
"Amikor a nyáron az Üllői útra szerződtem, természetesen hallottam a véleményeket, miszerint sokan nem engem képzeltek el azon a poszton, amelyre - megítélésük szerint - egy úgynevezett sztáredző való. Úgy vágtunk neki a szezonnak, hogy elvesztettük a legjobb magyar futballistát, Gera Zoltánt, továbbá Dragónert, Tökölit, Kristont, később Kiss Gyurit, Zováthot, habár ők nem voltak törzstagok."
"S mégis, nem sokkal később megérhettem azt, hogy kórusban skandálta a nevemet a közönség, és az harsogták, hogy játszik a Fradi! Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy az az idilli állapot, amely eleinte uralkodott, villámgyorsan az ellenkezőjébe fordulhat" - kezdte László Csaba, majd kitért arra is, miért fakadt sírva szombaton a Kaposvár elleni bajnoki mérkőzés és a bírókkal folytatott purparlé után.
"A játékvezető nem akart kezet fogni velem, ez persze zavart, de nem ezért tört rám a zokogás. Hadd kezdjem messzebbről. Nekem még most, lassan egy évvel a leszerződtetésem után is hatalmas élményt jelent a Ferencváros edzőjének lenni, s a válogatottnál Lothar Matthäus segítőjeként dolgozni - egy székely embernek ez akkora megtiszteltetés, amit egy itteni magyar nem is érthet meg. Ezért fáj nekem hatványozottan az a krízis - nevezzük így -, amelybe a klub került."