Vágólapra másolva!
Kevés olyan futballista van a mai labdarúgásban, akiről elmondható: profiként csak egyetlen klubban játszott, és már pályafutása vége előtt legenda lett egyesületénél. A Real Madrid csatárára, Raúlra azonban maximálisan igaz ez a kijelentés, hiszen klubszinten a támadó mindent megnyert, amit csak lehetséges. A nemzeti tizeneggyel azonban nem tudott kiugró sikert elérni, és erre az utolsó lehetőség a számára alighanem a nyári Európa-bajnokság lehet - ha egyáltalán ott lesz a spanyolok keretében.

Raúl édesapja, Pedro González Blanco, aki elektromos műszerészként kereste kenyerét a madridi Torrejón légi támaszponton, rendes spanyolhoz illően két sportágért rajongott igazán: a bikaviadalért és a labdarúgásért.

Előbbit a Las Ventas arénában, utóbbit pedig a Vicente Calderón stadionban figyelte előszeretettel, és ebből is kiderül, hogy megveszekedett Atlético-szurkoló volt, ami persze nem véletlen, hiszen a család Madrid déli részében, az Orcasitas városrészben lakott. Az ifjú Raúl is itt ismerkedett meg a futball alapjaival, a Cristóbal de los Angeles nevű kölyökcsapatban, de tehetségét nem lehetett nem észrevenni, így hamarosan az Atlético megfigyelői jelentették a klub utánpótlásának vezetőinek, hogy egy csiszolatlan gyémántot találtak.

Raúl tehát megvalósította édesapja álmát, és az Atlético igazolt játékosa lett. Nem lehet azt mondani, hogy rossz társaságba került, hiszen a piros-fehér-kékek utánpótlása akkoriban meglehetősen jónak volt mondható. A 14 éven aluliak együttese Francisco de Paula edzősége alatt például 1991-ben azt az elképesztő bravúrt hajtotta végre, hogy fél év alatt a korosztályos bajnokságban 175 gólt szerzett, és mindössze egyet kapott!

Ez az esemény a futballőrült Spanyolországban hihetetlenül nagy szenzációnak számított, olyannyira, hogy az egyébként politikai napilapnak számító El País is a címoldalon közölte a hírt. A szezon végén a gárda természetesen bajnoki címet szerzett, összesen 308 gólt szerezve, amelyből Raúl 65-öt vállalt magára.