Társoldalunk:

Olajból foci, orosz módra

2008.05.12. 12:47

Két, orosz olajpénzekből működő klub is bejutott a legrangosabb európai futballkupák döntőjébe, ami elvont értelemben elgondolkodtató, a maga valójában pedig megér némi tanulmányozást. Az alábbiakban mindkét szempontból rávilágítunk a témára, hiszen akármi is történik a finálékban, az orosz előretörés kontinensünk labdarúgásában nem vitatható.

A Chelsea FC és a szentpétervári Zenit sikerei több érdekes kérdést is felvetnek. Ironizálhatnánk azon, hogy a világhírű José Mourinhónak többszöri próbálkozásra sem sikerült az, ami Avram Grantnek elsőre, beszélhetnénk arról, hogy jó-e a futballnak az, ha orosz olajmágnások (úgy mondjuk szépen: oligarchák) úgy döntenek, vagyonuk egy részét a labdarúgóklubokba, edzőkbe, játékosokba fektetik, hogy hazájuk és a "kézenfekvő" Izrael után mindezt már Angliában (Chelsea FC) és Németországban (FC Schalke 04) is folytatják, és hogy mi köze ennek a Putyin-érához, de ilyen ingoványos talajra inkább nem tesszük a lábunkat.

Legyen elég most annyi, amennyit Esterházy Péter ír az Utazás a tizenhatos mélyére című remek könyvében: "A futball problémái a világ problémái." Ez esetünkben annyit jelent, hogy amíg a világban van például dopping, drog, bunda, maffia, pénzmosás és erőszak, addig lesz a focipálya környékén is, nem megszentelt, titokzatos varázsigék által védett hely az, "csak" némi füves terület és szerencsés esetben körülötte lelátók. Ennyit a moralizálásról, forduljunk inkább a labdarúgás felé!

A zűrös kilencvenes években nem éppen az volt Oroszország fő problémája, hogy mi legyen a futballválogatottal, ennek megfelelően a szbornaja intenzíven szenvedett akkor és azóta is. Amióta Oroszország néven indul a csapat, csak kudarcok sorozatát mutatja fel: az azóta megrendezett nagy tornák közül 1998-as világbajnokságra és a 2000-es Európa-bajnokságra ki sem jutott (a vereség Izlandon és a Portugália elleni 1-7 örökké fájó emlék marad), a többin pedig leégett.

Júniusban sem az esélyesek közé sorolják majd Guus Hiddink tanítványait (aki az első külföldi edző a válogatott élén, és szintén Roman Abramovics "szerezte" a kispadra) - őszintén szólva már az történelmi siker lenne számukra, ha csoportjukból továbbjutnának, hiszen Roman Pavljucsenkóék a selejtezőből is csak Anglia bukdácsolásának köszönhetően kerültek tovább.

A 2000-es években több hasonlóságot mutat a két nemzet labdarúgása abban az értelemben, hogy az orosz élvonalban és a Premier League-ben is rengeteg a pénz és a légiós, mindemellett egyik nemzet fiainak sem szokása (már) külföldre szerződni. A britek esetében ezt egy korábbi cikkünkben már kifejtettük , itt pedig az a tény érdemel figyelmet, hogy momentán csupán két, klasszisnak mondható orosz futballista szerepel európai élcsapatban: Dmitrij Bulikin a Bayer Leverkusen, Marat Iszmajlov pedig a lisszaboni Sporting CP légiósa - ha engedékenyebben szemlélődünk, a sorba még az 1. FC Nürnberg csatára, Ivan Szaenko férhet bele.

A tehetségek, klasszisok otthon maradásának pedig nem az az oka, hogy nem kellenek külföldre, hanem az, hogy hazájukban is busásan megfizetik őket, az utóbbi években, ahogy a labdarúgás újra fókuszba került az országban, sorra szerződtek haza a legjobb légiósok, a bajnokság színvonala pedig fokozatosan emelkedett. A CSZKA Moszkva 2005-ös UEFA-kupa-győzelme sem csak egy "kifutott" eredmény volt, mint ahogy a Zenit idei menetelése sem az.

Forrás: Getty Images

Iszmajlov (jobbra) sokáig versenyben volt a Sportinggal az UEFA-kupában, de a Rangers már túl nagy falat volt

A kilencvenes években persze más trendek zajlottak: a zavaros oroszországi körülmények közepette a klubfutball sem virágzott, a kirakatcsapat Szpartak Moszkva mindössze egy KEK- és egy UEFA-kupa elődöntőig jutott, és aki csak tehette, külföldre szerződött, az orosz, illetve egykori szovjet klasszisok kedvenc célállomása pedig Spanyolország lett.

A 109 válogatottságával rekorder Viktor Onopko és a 26 találatával a gólcsúcsot tartó Vlagyimir Beszcsasztnih mellett Valerij Karpin, Alekszandr Mosztovoj, Dmitrij Radcsenko, Oleg Szalenko, Dmitrij Popov, Jurij Nyikiforov, Dmitrij Kuznyecov és még számos válogatott játékos találta meg a számítását hispán földön.

Többen Portugália, Ausztria, Franciaország, Németország, Hollandia, vagy éppen Anglia felé vették az irányt, könnyebb összeállítani az a listát, hogy mely első-, illetve másodvonalbeli európai bajnokságban nem szerepelt legalább egy orosz válogatott futballista az 1990-es és a 2000-es évek elején-közepén.

A jelen Kancselszkiszei, Onopkói és Karpinjai viszont azt a bizonyos második vonalat lehagyó, egyre inkább a topligák színvonala felé közelítő orosz élvonalban futballoznak, így annak, aki folyamatosan képben szeretne lenni azzal kapcsolatban, hol játsszák kontinensünkön a legjobb focit, a megszokott nyugat mellett már kelet felé is érdemes tekintenie.

www.infosport-focivilag.hu

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK