Társoldalunk:

"A magyar ember nem tud dönteni" - interjú Burcsa Győző egykori válogatott labdarúgóval

2011.04.24. 9:04

Burcsa Győző játékosként nyert bajnokságot, játszott világbajnokságon, szerepelt UEFA-kupadöntőben és rangos külföldi bajnokságban is. Ez az eredménylista ma elérhetetlennek számít idehaza, Burcsa azonban régóta nem tevékenykedik már a labdarúgásban. Az 57 éves egykori Videoton- és Rába ETO-középpályás szerint idehaza nem adottak a feltételek ahhoz, hogy a futballban dolgozzon. Vallja, hogy csak az lehet sikeres, aki dönteni is tud.

- Annak ellenére, hogy nemzedéke egyik legeredményesebb játékosa volt, tizenöt éve már semmilyen szerepet nem vállal a magyar futballban. Miért alakult ez így?
-
Azért, mert labdarúgóként és edzőként is jellemző volt rám, hogy a magam által felállított normákat követve igyekeztem mindig maximális teljesítményt nyújtani. Azonban az én elképzeléseim több esetben nem estek egybe az akkori vezetők elgondolásaival. Határozott céljaim voltak, amelyeket meg akartam valósítani. Úgy gondolom, hogy többségében sikerült is. Ehhez azonban az kellett, hogy különböző csapatokhoz lépjek időben, figyelni és gondolkodni kellett, no meg közben teljesíteni is, máskülönben nem engem hívtak volna. Amikor befejeztem az aktív játékos-pályafutásomat, akkor egész fiatalon elkezdtem edzősködni, előbb Franciaországban, majd 1990-ben azért jöttem haza, hogy a Videoton NB I-es csapatának a vezetőedzője legyek.

- Akkor jött haza Franciaországból, amikor Kaszás Gábor meghalt, majd fél évre Mezey György vette át a csapatot, amely akkor nem szerepelt túl jól.
-
Igen, a Videotonnál olyan csapatot örököltem, amely éppen, hogy bent maradt az első osztályban. Tetézte a bajt, hogy a legjobb játékosok - így Petry vagy Vancea - távoztak a klubtól. Kétéves szerződésem volt, amit végig ki is töltöttem. Minden úgy is működött, ahogy elképzeltem, megterveztem. Volt egy tehetséges fiatal csapat, sokat edzettünk. Az edzésmunka mellett próbáltam egy más szemléletet, mentalitást kialakítani a labdarúgásban. Ennek meg is lett az eredménye. Pedig a kezdet nehéz volt, mert a távozók után a csapatban az "öregek" maradtak, meg azok a tehetséges fiatalok, akiket a klub nevelt, Mitring, Kuttor, Sallói Pista, a kis Takács és a többiek. Belőlük sikerült egy jó hajtós kis csapatot kialakítani. Azt nem mondom, hogy a játékunk mindig látványos lett volna, de egy edzőt az eredményei minősítenek. A látványra pedig majd akkor lehet súlyt fektetni, amikor van harminc olyan szintű játékosom, mint - mondjuk - most a Videotonnak, s így már lehetősége van az edzőnek a látványos és eredményes játék kialakítására is. Akkor viszont erre nem voltak meg a megfelelő játékosok. Egy dolgunk volt, a közönséget kiszolgálni, ami szerintem a minimális alap, vagyis hogy a játékosok hajtsanak és tisztességesen játsszanak. Ezeknek a kritériumoknak megfeleltünk, és ekkor mondtam azt, hogy van most már egy bázis, csináljunk egy jobb csapatot. Igazoljunk három-négy posztra jobb játékosokat, amire a klubelnök meg azt válaszolta, hogy nehogy már az edző mondja meg, hogy kit igazoljunk. Ekkor elkezdtem gondolkodni, és fiatalon is elég józanul láttam a lehetőségeket: hogyha egy edzőnek nincs abba beleszólása, hogy milyen játékosokkal milyen célkitűzést akar elérni, akkor az az edző elveszett abban a pillanatban, amint aláírta a szerződését. Úgyhogy azt mondtam, hogy nem kell nekem mindenáron a Vidinél maradnom.

Ezután volt még két próbálkozásom. Először Nyíregyházán, majd Sopronban is edzősködtem. Nyíregyházán korrekt klubvezetést ismertem meg, sajnos ott az anyagi források hiányában nem tudtunk NB I-re alkalmas játékosokat igazolni. Sopronban hasonlóan alakultak a dolgok, mint a Vidinél: az NB II-ben kieső helyen álló csapatot vettem át a bajnokság vége előtt nyolc fordulóval. Sikerült a csapatot az NB II-ben bent tartanom, majd szinte ugyanezzel a játékoskerettel a következő szezonban osztályozót játszottunk az NB I-be jutásért, amelyet a Győri ETO ellen sajnos elvesztettünk. Ekkor ismétlődött meg a Vidinél már korábban tapasztalt klubelnöki attitűd. Én meg ott voltam fiatalon, tele ambícióval. Közben indítottam egy vállalkozást is. Elhatároztam, ha nem tudom azt csinálni, amit szeretnék és úgy, ahogyan azt szeretném - nekem ugyanis nem az volt az álmom, hogy éveken keresztül nyolcadik legyek a csapatommal -, akkor keresek mást. Így lettem üzletember, amit egyáltalán nem bántam meg. Sikerélmény a vállalkozásban is van. Ha például építek egy szép lakást, amelyet eladok, és a vevő elégedett, akkor én is az vagyok. Ráadásul itt én befolyásolom a tényezőket. Megkaptam persze, hogy meg sem mérettem magam igazán a labdarúgásban, meg hogy ez volt a könnyebb út. Nekem viszont az a véleményem, hogy nem biztos, hogy ez a könnyebb út. Ami a labdarúgást illeti, máig keresnek csapatok ajánlatokkal. Én azonban nem akarok olyan edző lenni, aki - mondjuk - arról beszél, hogy "sokkal jobb lesz", miközben mindenki tudja, hogy a közeljövőben nem lesz jobb. Én ennél jobbnak képzelem el a hétköznapjaimat, és tizenhat éve egyszer sem gondoltam, hogy rosszul döntöttem. A magyar foci jelenlegi helyzete sajnos igazolja az akkori döntésem helyességét.

Fotó: Mudra László [origo]

- A külföldi edzősködés nem lett volna alternatíva?
-
Én mielőtt hazajöttem, már edzősködtem külföldön. Viszont amikor már itthon felépít az ember egy életformát, egy vállalkozást, azt nem lehet egyik napról másikra leépíteni, majd újraépíteni. Ezért én le is vettem a focit a napirendről. Most is nézek focit, bár szurkolóként már csak a jó meccseket nézem meg. Ugyanazt látom, mint régebben is: lassabb itthon a tempó, a nyugati ritmust meg sem tudjuk közelíteni. Az nagyon nagy "baj" bizonyos szempontból, hogy ott a tévé, látjuk az angol meccseket hétről hétre, amelyekkel össze lehet hasonlítani a mi kis valóságunkat.

- Azért ha kapna most egy jó ajánlatot, legalább elgondolkodna rajta, vagy nem?
-
Ma már nem. Volt, hogy komoly helyre hívtak, a csapat nevét nem is mondom meg, mert nagyjából mindenki más elvállalta volna. Most viszont már az sem fordul meg a fejemben, hogy átgondoljam. Azért az embernek legyen önkritikája: tizenöt éve nem edzősködtem már. Tény, hogy régen tudatosan arra készültem, hogy edző legyek: kint Franciaországban elkezdtem a fiatalokkal, aztán felnőttekkel foglalkozni, aztán elég rutintalanul ugrottam bele itthon az NB I-es edzősködésbe. Biztos, hogy követtem el hibákat, de a magamnak kitűzött legfontosabb célt, vagyis, hogy legyünk kondicionálisan jobbak a többieknél, azt sikerült teljesíteni.

- Mit gondol, azok közül az akkor fiatal játékosok közül mindenki azt a karriert futotta be, amelyre hivatva volt?
-
Néhányan közülük igen: Kuttor, Sallói és Horváth Feri, úgy gondolom, hogy elég komoly karriert futott be. A Ferivel most nemrég összefutottam, és szinte megható volt, amilyen tisztelettel beszélt a közösen eltöltött időszakról. Annak idején nálam lett NB I-es játékos, egy kis vékony, edzetlen gyerek volt, amikor Fehérvárra került. Annyit mondtam neki, hogy figyelj, Feri, nem vagy még érett az NB I-re. Dolgozzunk három hónapot keményen, a csapat többi tagjától külön is, és amikor jónak látom, akkor beraklak a csapatba. Aztán azt hiszem, rögtön az első meccsén már gólt is lőtt. Nagyon sokat számít egy játékos pályafutásában akár egy jó vagy akár egy rossz döntés is, hogy mikor kezdi játszatni az edzője, mikor cseréli be vagy le. Ferinek, úgy érzem, hogy tudtam segíteni.

Fotó: Mudra László [origo]

- Sallói Istvánból is akkor lett válogatott játékos, pedig ő idősebb volt a többieknél.
-
A Pista akkor kapta meg azt a szemléletet, amelyre neki a hatékony játékhoz szüksége volt. Mint csatárt akkor tanítottam meg rá, hogyan kell gólt lőni, ha a játékos egy az egyben a kapusra viszi a labdát. Azelőtt Pista nem tudta eldönteni, hogy mikor kell cselezni, vagy mikor kell a kapus támaszkodó lába mellett elrúgni a labdát, hogy gólt tudjon elérni. Egyszóval, mint ami a magyar ember legnagyobb problémája, nem tudott dönteni. Ez a civil életre is igaz egyébként.

- A magyar ember tényleg nem tud dönteni?
-
Így van. Amíg a magyar ember nincs tuti döntéshelyzetben, addig nem dönt. Az ingatlanpiacon rengeteg emberrel vagyok kapcsolatban, és így látom. Az, aki kicsit is racionális, tudja, hogy mit akar, és a céljaihoz megvan a tőkéje, majd idejében dönt, az mindig sikeres. Az egész életünk döntésekről szól, és ha fiatalkorunkban jól döntünk, akkor utána végigkísérnek a jó döntések. De ha az első néhány döntés rossz, akkor elkönyveljük, hogy hát én balszerencsés ember vagyok, ami egyébként senkire sem igaz. A gyerekeimet is arra neveltem, hogy a kínálkozó lehetőségeket észre kell venni, majd élni kell velük. Az ilyen emberekre mondják általában, hogy szerencsés. A döntések után teljesíteni is kell, amit vállaltunk, nem megállni félúton. Egyszerű ez szerintem. Bár a történethez annyi még hozzátartozik, hogy én hatgyerekes családban nőttem föl, tizenhét éves korom óta önellátó vagyok. Nekem magamnak kellett megtapasztalnom, hogyan lehet valaki sikeres a semmiből. Ez pedig nagyon megerősíti az embert.

- Játékosként tényleg mindig jól döntött: akkor ment Fehérvárról Győrbe, amikor ott kétszeres bajnokcsapat alakult, de épp idejében tért vissza Fehérvárra, hogy részese legyen az UEFA-kupadöntős menetelésnek. Mi alapján döntött ilyenkor?
-
Erre mondták a játékostársaim, hogy szerencsés voltam, pedig ez nem szerencse kérdése, gondolkodni kell. Egyszerű érveim voltak mindkétszer. 1981-ben végiggondoltam, hogy már öt éve itt vagyok a Vidinél, és semmilyen komoly eredményt nem értünk el. 27 éves vagyok, ha valamit akarok, váltanom kell. Annak idején olyan átigazolási rendszer volt, hogyha aláírtam egy évet, akkor automatikusan életbe lépett még egy év. Magyarul lehetetlen helyzetbe kerültem. A megoldást egyetlen dolog jelentette akkoriban a klubváltáshoz: ha nem kötünk szerződést. Én pedig nem kötöttem új szerződést. A győriek tettek egy olyan ajánlatot, amely biztosította az előbbiek ellenére a folyamatos felkészülésemet. Ki kellett hagynom ugyan három hónapot, de aztán a Győr leigazolt. Ott kétszer bajnok lettem (1981-82, 1982-83), egyszer második helyezett (1983-84). Aztán '84-ben visszamentem Fehérvárra, annak is megvolt a magyarázata: a Győr nem akart elengedni, nekik az lett volna érdekük, hogy ott maradjak, mert a legolcsóbb válogatott játékosuk voltam. Én viszont ki akartam menni külföldre, megszereztem a külföldi munkavállalási engedélyt, voltam elégszer válogatott, és akkor már a labdarúgást amolyan üzleti vállalkozásnak tekintettem. Úgy gondolkodtam, hogy aki fektet belém pénzt egy évre, annak érdeke, hogy egy év után eladjon külföldre. Minden számításom bejött, és az UEFA-kupadöntőt nem láthattam előre ugyan, de erre mondják, hogy aki mer dönteni, annak lehet szerencséje is. És ez távolról sem csak a sportra vonatkozik. A sikeres emberre az jellemző, hogy azonnal tud dönteni és lépni, ha kell. Munkahelyet is csak az mer váltani, aki bízik magában. Én például úgy kerültem ki Franciaországba, hogy nem is beszéltem a nyelvet, de bíztam magamban, mert tizennyolc éves korom óta tudtam, hogy bármilyen körülmények között évente rúgok minimum tíz gólt.

- Pedig középpályásként nem elsősorban a gólszerzés volt a feladata.
-
Nem, de a tíz gól akkor is bennem volt. Érdekesek a statisztikák: a pályán töltött perceket figyelembe véve is nagyon elöl vagyok az NB I-es rangsorban a gólerősség szerint. Olyanokat is megelőztem, akikről nem is gondoltam volna, mert rengeteg gólt lőttek, csak több meccset játszottak. Na ez az, amire nem kíváncsi itthon senki. A sikeres emberekre általában irigyek, a gyengét viszont sajnálják. Nyugaton tudják, hogy a sikerhez társ is kell, és aki gyengét választ maga mellé, az nem lesz sikeres. Én a munkában is vallom: főnökként nekem a legjobb munkatárs kell, és nem a leggyengébb, aki bólogat mindenre. Az kell, aki tud, mert akkor van kevesebb dolgom, és vele vagyok hatékonyabb. Ezt a magánszférában nem is lehet másként csinálni.

Fotó: Mudra László [origo]

- Franciaországban hogyan tudott boldogulni?
-
Tudtam tíz gólt rúgni, ez elég? Nekem ez volt a dolgom, mással nem is kellett törődnöm. Egy előnyöm volt sok hazai játékossal szemben: bár kint sokkal gyorsabb volt a játék, technikailag voltam annyira képzett, hogy egyből tudtam passzolni. Nem kellett háromszor levenni a labdát. Ha ezt nem tudtam volna, akkor jöhettem volna én is haza. Ott edzésen is voltak fiatalok, akik pontosan tudták, hogy óriási kiugrási lehetőség, ha bekerülnek az első csapatba, és ezért képesek voltak akár a legkeményebb módszerekhez is folyamodni. Az edzőm Guy Roux volt, egy igazi legenda, aki több mint negyven évig vezette a csapatot. Amikor kikerültem, nem tudtam franciául, de aztán megtanultam annyira, hogy ma is sokat visszajárok, megvannak a barátaim, szívesen látnak Auxerre-ben is. Sehol nem csuktam be úgy az ajtót, hogy oda ne tudjak visszamenni.

- Az elmúlt három évtized legkiemelkedőbb magyar edzőivel (Verebes József, Kovács Ferenc, Mezey György) mind dolgozott együtt, közülük melyiktől mit tanult?
-
Verebes volt az első magyar edző, aki nem gátolta a játékosokat. Engedett bennünket, hogy csináljuk, amit tudunk. Tudta, hogy ha a Szentes vagy a Burcsa tud gólt lőni, akkor őket nem azért kell szidni, mert kihagynak egy helyzetet, hanem akkor kell szidni őket, ha nem mernek a kapu elé odakerülni, mert már kettőt kihagytak. A legtöbb edző a játékos szidásával csak azt éri el, hogy visszafogja, mert inkább nem akart hibázni. A játékosok motiválásában Verebes nagyon nagy volt. Persze korholt bennünket ő is, csak másért. Kovács Feri korrekt volt, és megbízható, nem beszélt mellé, nem mondott az ellenfélről semmi olyat, ami nem igaz. Nagyon komolyan edzett bennünket, az UEFA-siker is nagyban a kondíciónknak volt köszönhető. Ezenkívül nagyon jó kohéziót tudott tartani, nem engedte a széthúzást a csapaton belül, de tudta, hogy mikor nem kell odanéznie. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy egy ilyen nagy létszámú közösség tudjon teljesíteni.

- Csaknem ugyanazzal a kerettel, amellyel a Videoton UEFA-kupadöntőt játszott, két évvel korábban majdnem kiesett. Ennyit számított Kovács Ferenc személye?
-
Szerintem igen. Most már van unokám, és rajta is látom, hogy a gyerek is szereti, ha rend van körülötte, de ha egy szülő engedékeny, azt bizony kihasználja, és ugyanígy van a játékosokkal is. Ha nincs rendszer az életükben, nincsenek megfelelően szabályozva, akkor nem is tudnak teljesíteni.

- A válogatottban több kapitány alatt is játszott, mégis csak tizenötször volt válogatott. Érezte azt, hogy vidéki játékosként kevesebb az esélye?
-
Hát én vidéki vagyok, ezért nyilván azt mondják rám, hogy elfogult, de szerintem sokkal nehezebb volt nekünk. Viszont én nem láttam a többieket hétről hétre játszani, meg egyébként is, örültem, hogy ennyiszer voltam válogatott vidékről. Általában örülök annak, amit elérek, a "ha" meg a "volna" az nincs az életünkben. Annak is örülök, hogy kikerülhettem munkavállalási engedéllyel külföldre profinak, szóval meg lehet találni a jót mindenben.

Fotó: Mudra László [origo]

- Később több régi mestere ellen edzőként is bizonyíthatott. '91 őszén például a Videotonnal legyőzték a Honvédot, amelynek éppen Mezey György volt az edzője.
-
Annak a meccsnek az volt az érdekessége, hogy abban a Honvédban volt húsz válogatott. A Mezey Gyuri olyan edző, akinek megadatott minden klubjánál az általa kiválasztott legjobb játékosokat leigazolni. Ezekkel a játékosokkal ért is el szép eredményeket. Ezen a konkrét mérkőzésen a Honvédnak jóval erősebb játékosállománya volt, de mi győztünk.

- Részt vett a mexikói vb-n is, pedig úgy hírlik, nem tartozott Mezey György kedvenc játékosai közé.
-
Igen. Akkor én abban a francia bajnokságban játszottam, ahonnét az Európa-bajnok válogatott többsége jött. Többen is feltették a kérdést, hogy lehet az, hogy a Burcsa annak az Auxerre-nek jó, nekünk pedig nem. Talán ez volt az oka annak, hogy végül bekerültem a válogatott vb-keretébe.

A hat-nullás meccsen negyed óra után állt be, aztán Kanada ellen meg húsz perc után lecserélték, pedig akkor vezettünk. Mi volt ennek az oka?
-
Nem tudom, ez nem az én dolgom. Játékosként játszom, edzőként edzősködöm.  A játékosok le- és becserélése az edző dolga. Én a vébén pedig játékosként szerepeltem.

- Már említette, hogy nem volt szokványos futballista, ez miben nyilvánult még meg?
-
Talán céltudatosabb voltam, kint maradtam sokszor edzeni, jobbal-ballal jól kellett rúgnom, amihez sokat kellett gyakorolnom. A másik dolog meg, hogy az életvitelemet is mindig úgy alakítottam, hogy a pályán a maximumot tudjam nyújtani.

- Mennyire tudta edzőként ezt a szemléletet átültetni a játékosaiba?
-
Igyekeztem, de ez egyéntől is függ: vagy szeret valaki dolgozni, vagy nem. Tanítottam őket egy csomó olyan egyérintős játékra, amelyben gyorsan kell dönteni, és vevők voltak rá. Engedtem, hogy keményen odalépjenek egymásnak edzésen, hiszen a meccsen is odalépnek, nem kell az edzőnek mindent észrevennie. Ezeken kívül igyekeztem megértetni velük, hogy a sikerhez a pályán kívül is sportszerű életmódot kell folytatni.

- Mondta, hogy ma főleg külföldi meccseket néz már, melyik bajnokságot szereti a legjobban?
-
Nekem az angol a kedvencem, csapatból pedig a Manchester United, meg a Liverpoolt is szerettem, amíg Benítez volt ott az edző. Voltam is bejáráson a Liverpool stadionjában. Szeretem a francia focit, meg a spanyolt is, de azért utóbbiakra már jellemző, hogy tisztátalanul játszanak, benne van az időhúzás, csibészség. Az angolok direktek, és én nagyon szeretem a direkt dolgokat, nem csak a fociban. Már ahogy a repülőről leszállunk, a sorban állásnak is megvan a maga kultúrája az angoloknál, tiszteletben tartják egymás auráját, nekem mindig élmény, ha ott lehetek.

Fotó: Mudra László [origo]

- És játékosként mi volt a legnagyobb élménye?
-
Hát az UEFA-sorozat óriási dolog volt, hogy ennyi jó csapatot megvertünk. Akkor tényleg igazi futball-láz volt az országban. Évtizede nem látott kaposvári ismerősök jelentkeztek jegyekért, elképesztő volt.

- Sok nagy játékossal is játszhatott együtt, kinek a neve jut kapásból eszébe?
- Nyilasi, Fazekas vagy Bálint Laci feltétlenül. Sőt, amikor először voltam válogatott, az volt Bene Ferenc búcsúmeccse, ami azért is érdekes egybeesés a számomra, mert ő is somogyi gyerek volt. A külföldiek közül pedig Eric Cantona: ő akkor volt fiatal játékos az Auxerre-ben, amikor én is ott játszottam. Simán derékon rúgott bárkit az edzésen, ha arról volt szó, vagy lefejelte a saját kapusunkat, de hát ő igazi őrült volt már akkor is, és nagyon becsvágyó. Aztán Jean-Marc Ferreri is francia válogatott volt abból a csapatból, vagy a kapusunk, Bruno Martini. Mellettem a lengyel Pawel Janas volt a másik idegenlégiós, a későbbi lengyel szövetségi kapitány, és hétről hétre világklasszisok ellen játszhattam a bajnokságban. Még egy meghatározó momentum, csak korábbról: Kaposvárról származom, ott kezdtem a karrieremet. Abban az időben a Kaposvárnak sokáig jó NB II-es csapata volt, és játszott ott egy nagyszerű futballista, Nagy Lajosnak hívták. Ő folyton azt mondogatta, hogy micsoda hülye is volt, amiért nem ment el másik csapathoz, amikor hívták. Úgy volt vele, hogy jól érezte magát a városban, ismerték, szerették és inkább nem ment sehova. Amikor tizenkilenc éves koromban Kaposváron megkeresett engem a Videoton, eszembe jutott Nagy Lajos is, amikor igent mondtam.

- Érzi annak az előnyét, hogy sikeres futballista volt?
-
Csak jókat tudok mondani, minket a mai napig olyan szeretet vesz körül. A közösségi portálokon, valamint a honlapunkon a vendégkönyvben is olyan szeretettel írnak rólunk, hogy a hátam beleborsózik. Ha Győrben bemegyek egy étterembe, ott úgy fogadnak, mintha tegnap lettünk volna bajnokok. Tulajdonképpen nem is kell sokat tenni ezekért az elismerő szavakért: tudni kell embernek maradni. Tudni kell azt, hogy az életben vannak dolgok, amelyek ha jól sikerülnek, akkor is ugyanazok maradunk, de ha valami rosszul sikerül, azok is mi vagyunk. Legyen a célunk az, hogy a sikeresebb időszakot, amennyire csak lehet, hosszú ideig fenntartsuk.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK