Társoldalunk:

Antifocival nyert volna BL-t a Chelsea?

2012.05.21. 16:47

A szurkolói fórumokat böngészve sok helyen lehetett azzal a véleménnyel szembesülni, hogy a Chelsea antifocival nyerte a Bajnokok Ligáját. Pedig csak arról van szó, hogy a beugró edző, Roberto Di Matteo belátta, csapata nem elég hatékony, ha nyílt sisakkal játszik, így a látványt beáldozta az eredményesség miatt.

Rég kísérte akkora hőbörgés egy BL-döntő kimenetelét, mint most, amikor a Chelsea Münchenből lopta el a serleget az előzetesen esélyesebbnek tartott Bayerntől. Hozzá voltunk szokva, hogy van egy Barcelona, amely deklaráltan a világ legjobb, legszebben játszó csapata, és amikor 2010-ben Messiék helyett az Inter nyert, akkor is legalizálta a védekezésnek fontos szerepet tulajdonító taktikát, hogy egyrészt Mourinho találta ki, másrészt volt az olaszoknak egy Militója, aki szórta a gólokat fontos helyzetekben.

A Chelsea most ugyanúgy szabad estét intézett a Barcelonának a BL-döntő idejére, mint az anno az Inter, majd szerencsésen/hősiesen legyőzte azt a Bayernt is, amely az elődöntőben sokkal meggyőzőbb volt a Realnál, mégis azt hallani sok helyről, az antifoci győzött a BL-döntőben.

Ha megnézzük a statisztikát, amely azt mutatja, hogy a Chelsea utolsó három meccsén összesen 110 lövést jegyeztek fel, és ebből mindössze húsz volt az angoloké, akkor máris bólogathatunk, hogy valóban a legszebb olasz hagyományokat idézte a Chelsea. Érdemes azonban a dolgok mögé nézni, a Barca ellen például összesen három percig állt kiesésre Di Matteo csapata, amely két gólt rúgott tíz emberrel annak a Barcelonának, amely valóban korszakos csapata a világ futballjának.

Hogy a Barcelona-szurkolók számára antipatikus volt a Chelsea stílusa, az nem meglepő, nehéz lehetett elviselni nekik, hogy a passzkirályok nem tudnak érvényesülni a nagyon szervezett védekezés mellett, amelyben bajtársként segítették ki egymást a védők, és a csatárok is beásták magukat a saját kapujuk elé. Az eredményeket látva elmondható, hogy a Chelsea jól választott taktikát, de ne felejtsük el, hogy mindkétszer ráfázhatott volna arra, hogy még Drogbának is bekkelnie kellett, mert az elefántcsontparti csatár a Barcelona és a Bayern ellen is összehozott egy-egy tizenegyest az ellenfélnek.

Forrás: AFP/John MacDougall
Gomez mozdulata látványos volt, de eredménytelen

Lehet azt mondani, hogy beállni bunkerba, és várni az ellenfél hibájára mindig sokkal könnyebb, de ehhez olyan szintű koncentrációra és fegyelemre van szükség, amely óriási nyomást tud helyezni egy csapatra. A Chelsea egyik erőssége éppen ebben rejlett, lehet, hogy a londoniak drukkerei kétszázas pulzussal harapdálták a sáljaikat, amikor a Bayern nyomott, de a játékosokról sugárzott a nyugalom, nem hagyott ki a figyelmük, és meg tudták valósítani, amit Di Matteo kitalált.

Ez a Chelsea tud támadófocit is játszani, amit megmutatott a Napoli elleni nyolcaddöntő visszavágóján (4-1), amikor Di Matteo érkezése kiszellőztette az addig áporodott öltözőt, de az olasz később belátta, hogy a kevesebb néha több. Már a Benfica ellen sem kockáztatott sokat a Chelsea, simán kikaphatott volna idegenben, mégis nyert 1-0-ra, majd a visszavágón is rezgett a léc, de azt is megúszta, korábban sokszor buktak el nüánszokon, most viszont bőven adott nekik a gép.

A Barca és a Bayern ellen Di Matteo belátta, hogy kinyílni, fejjel rohanni az ellenfélnek öngyilkosággal ér fel, nem akart szépen meghalni, inkább megpróbált minél tovább állva maradni. A futball egyik fontos döntő tényezője, hogy egy csapat mennyire tudja ráerőltetni az akaratát a másik félre, de a Chelsea sem a Barcára, sem a Bayernre nem akarta ráerőltetni az akaratát, úgy tett, mint Chuck Norris, aki sosem alszik, csak vár. Ennek ellenére mindig volt gyors válasza, ha bajba került, Barcelonában Ramires, Münchenben Drogba villant, amikor már úgy tűnt, fel kell adnia a jól bevált taktikát a Chelsea-nek.

Mindenki beállt a sorba, még az olyan nagy ego is, mint Drogba, a BL-döntőn látszott is a különbség, mit ér, ha valaki tisztában van azzal, hogy rajta kívül még tízen ott vannak a pályán, és mi van akkor, ha valaki Robben-módon mindent egyedül akar megoldani. Az erő, a tökéletes koncentráció és az elszántság mellett a hatékonyság volt a Chelsea negyedik ütőkártyája, ahogy az a fenti statisztikából is kiderült, kevésszer próbálkoztak, de ahhoz épp elégszer, hogy mindig vissza tudják tornászni magukat. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy a londoniak huszonhat szabálytalanság mellett több mint száz alkalommal állították meg szabályosan a Bayern támadásait, akkor látható, valóban nagyon precíz gépezett dolgozott szombat este a müncheni stadionban.

Forrás: AFP/Adrian Dennis
Ribéry próbálkozott, de nem sok helyet hagytak neki a londoniak

Ha egy csapat a BL-döntőben az utolsó tíz percben kapott gól után még egyenlíteni tud, majd vesztes helyzetből megfordít egy tizenegyespárbajt, miközben a stadion hetven százaléka a bukását kívánja, azt nem lehet szimplán szerencsésnek nevezni. Egy Budapest-bajnokságnál magasabb szinten sosem dolgozó edző mondta meg egyszer a nagy tutit, miszerint a versenysportban egyetlen dolog számít, az eredmény.

A Chelsea felvállalt egy olyan stílust, amelynek ugyanúgy megvoltak a buktatói, de ezek jórészt az ellenfelektől függtek, ők pedig elbaltázták az összes lehetőséget, amellyel padlóra küldhették volna Lampardékat. Persze, amíg világ a világ, a szubjektivitás jelen lesz, vagyis ami az egyik oldalon taktikus, hősies és önfeláldozó, az a másiknak unalmas antifoci. Utóbbiak megnyugodhatnak, jövőre páratlan év van, jöhet újra a Barca-focisuli...

KAPCSOLÓDÓ CIKK