Társoldalunk:

Képzelt levél Huszti Szabolcshoz és Egervári Sándorhoz

2012.09.27. 14:19

Huszti Szabolcs manapság egyértelműen a legjobb formában lévő magyar focista, aki bizonyára nagy hasznára lenne a vb-selejtezőt nem túl meggyőzően kezdő magyar válogatottnak. Csakhogy a középpályás két éve lemondta a válogatottságot, nyílt levélben kiosztva többek között Egervári Sándor szövetségi kapitányt. A két fél azóta sem beszélt egymással, pedig a sérelmek elfelejtése  mindenkinek csak a hasznára válna. Elképzeltük, miként lehetne megtenni az első lépést a békülés felé a futballista, illetve az edző részéről.  

Tisztelt kapitány úr, kedves Sanyi bá!

Amikor 2010 szeptemberében tollat ragadtam, és megírtam, mi minden zavar a válogatott körül, úgy éreztem, döntésem végleges, nem kívánok többet a magyar válogatottban szerepelni. Büszke vagyok arra, hogy ötvenegy alkalommal léphettem pályára a csapatban, és öt szövetségi kapitány is számított rám. Annak ellenére, hogy lemondtam a válogatottságot, a csapat meccseit az elmúlt két évben is figyelemmel követtem, és bizony jó párszor megfordult a fejemben, hogy jó lenne ott lenni a barátaim között. A német újságírók is rendre arról faggattak az utóbbi hetekben, látok-e esélyt arra, hogy a jövőben ismét válogatott legyek, és bár azt feleltem nekik, hogy erre valószínűleg már nincs esélyem, azt is hozzátettem, fáj, hogy nem játszhatom a hazámért. Számomra a magyar válogatott mindig is becsületbeli ügy volt, de olyan ember vagyok, aki mindig vállalja a véleményét, talán ezért jöttem ki jobban a külföldi kapitányokkal, Lothar Matthäussal és Erwin Koemannal.

Játszottam Franciaországban, Németországban és Oroszországban, láttam, hogy működik a profi világ, elfogadtam, hogy egy játékosnak akkor is tűrnie kell, ha úgy érzi, szórakozik vele az edző, a válogatott azonban nem csak egy munkahely, érzelmileg sokkal többet jelent, éppen ezért zavart, hogy Sanyi bá azt feltételezte rólam két éve, hogy motiválatlan vagyok. Amit akkor leírtam, azt most is vállalom, úgy éreztem, nincs egyenlő mérce a csapaton belül, és furcsának éreztem, hogy külföldön játszó, tapasztalt légiósok helyett az otthoniakat favorizálta a kapitány. Hogy nem sértettség beszélt belőlem akkor, azt alátámasztja, hogy Juhász Roland úgy nyilatkozott, mindenben egyetért velem, és Király Gábor is megjegyezte, hogy sok olyan dolgot nem mondtam el, ami más színben tűntetne fel. Kár, hogy sokan ezt elfelejtették, és csak úgy emlékeznek az esetre, hogy a Huszti nekiállt hisztizni.

Annak, hogy most hosszú hallgatásomat megtörve ismét levelet írok, meglehetősen egyszerű oka van: szeretném, ha a magyar válogatott kijutna a 2014-es világbajnokságra, és úgy érzem, játékommal segíteni tudnék a csapaton. A mi generációnk maximum csak Playstationön játszhatott vébén és Eb-n, és ahogy Gera Zoli is mondta, lehet, hogy ez az utolsó esélyünk, hogy kijussunk egy nagy eseményre. Gyerekként sokat hallottam a szovjetek elleni 0-6-ról, és ahogy a szurkolók, úgy én sem értettem, hogy következhetett be egy ilyen összeomlás annál a csapatnál, amely előtte Európa egyik legjobbja volt, de most azt mondom, bár ott lennénk, hogy egy vb-zakó után azon agyaljunk, mit mondunk az újságíróknak. Nem szeretném fényezni magam, de úgy érzem, életem legjobb formájában vagyok, Hannoverben ismét bíznak bennem, és ez annyira felpörgetett, hogy öt forduló után három góllal és hét gólpasszal vezetem a Bundesliga kanadai táblázatát.

Bár Dzsudzsák Balázs személyében van egy remek balszélsője a válogatottnak, úgy érzem, tudnék segíteni a srácoknak, Erwin Koeman idején is elfértünk egymás mellett a csapatban, miért ne lehetne így most is? Szó sincs arról persze, hogy bekövetelném magam a kezdőbe, hiszen nem akarok beleszólni Sanyi bá dolgába, de mivel én robbantottam ki az ügyet, ezzel a levéllel szeretném megtenni az első lépést a békülés felé. Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar futball amolyan fekete bárányként tekint rám, és azt is tudom, hogy nagyjából huszonöt alkalommal nem vettem fel a telefont, amikor Sanyi bá hívott az eset után, de bízom benne, hogy ki tudom még javítani a hibámat. A csajozós korszakomból tudom, hogy csak a töltött káposzta jó felmelegítve, de nagyon elszánt vagyok, duzzadok az önbizalomtól, és felkészültnek érzem magam arra, hogy ismét elmerüljek a Sanyi bá által a mágnestáblára felrajzolt taktikai finomságokban. És azt is megígérhetem, ha gólt lövök, vagy csak a mezem veszem le, vagy csak a kerítésre mászom fel, hiszen okos ember a saját kárán tanul!

Az elmúlt hetekben rendszeresen kapok gratuláló szurkolói üzeneteket otthonról, amelyek óriási erőt adnak, jó érzés, hogy a magyar emberek nem felejtettek még el. A mostani levél ellenére jobban szeretek a szájkarate helyett a pályán bizonyítani, úgyhogy ha rajtam múlna, mindent megtennék, hogy a hollandok elleni vereséget az észtek és a törökök legyőzésével feledtessük. Ha Sanyi bá elfogadja a békejobbot, már robognék is haza, amúgy is imádom a kaját Telkiben, a hannoveri bratwurst után jólesne egy kis hazai. A lelkem mélyén érzem, hogy Sanyi bá nem haragtartó ember, és azt is tudom, hogy nála a szakma az első, úgyhogy bízom benne, hogy a nyilvános mea culpa után mihamarabb kezet foghatok vele, hogy aztán közösen dolgozzunk a magyar válogatott sikeréért.

Üdvözlettel,
Huszti Szabolcs (a legjobb formában lévő magyar focista)

*****

Kedves Szabolcs,

Bár továbbra is úgy érzem, neked kéne megtenned az első lépést, miután egy ország előtt úgy kiosztottál, hogy köpni-nyelni nem tudtam, most mégis úgy döntöttem, hogy levelet írok neked.

Két éve fordítottál hátat a csapatnak, és azóta sem beszéltük meg azokat a dolgokat, amiket a fejemhez vágtál, noha akkor még erőt vettem magamon, és többször is kerestelek, hogy tisztázzuk a helyzetet, de te arra sem méltattál, hogy visszahívj. Erre most  lenyilatkozod a Bildnek, mennyire fáj neked, hogy nem játszhatsz a hazádért, pedig ehhez csak annyit kéne tenned, hogy felemeled végre a telefont.  Feltételezem, hogy a büszkeség az, ami visszatart ettől, egy szövetségi kapitánynak  azonban néha félre kell tennie a büszkeséget, főleg, ha  a csapata olyan helyzetben van, mint a miénk. Ezért aztán, még ha mélyen meg is bántottál, most mégis azt ajánlom neked, borítsunk fátylat a múltra, és térj vissza a csapathoz!  

Könyörögni, bocsánatot kérni nem fogok, hiszen te vetetted el a sulykot. Zokon vetted, hogy - ahogy fogalmaztál - azzal vádoltunk, hogy motiválatlan vagy. Nem is emlékszem már, konkrétan min sértődtél meg, gondolom, edzésen próbáltunk noszogatni, hogy tegyél már úgy, mintha érdekelne a dolog. Bár állítólag jó pedagógus vagyok, és igyekszem tiszteletben  tartani mindenki érzékenységét, meg kell mondjam, egykori játékosként sem tudom megérteni ezt a borsószem kisasszony viselkedést, ami sokszor a generációtokat jellemzi. Dzsudzsit is úgy kellett lenyugtatni, mikor egyszer lecseréltem, hogy ne panaszkodja már tele ezzel a sajtót, Szalai Ádi meg most éppen azért húzta fel az orrát, mert annyit mondtam egy újságírónak, hogy nincs nagy formában. 

Tudom, Szabi, hogy neked sem volt könnyű Szentpéterváron, már az is örömteli volt, ha a padra odafértél,  de az életben sajnos nem mindig tehetjük azt, amihez kedvünk van, vannak kevésbé örömteli kötelességeink is. Én is minden meccsre kicsípem magam, feszengek az öltönyben a reklámtábla előtt, próbálva valami elfogadható magyarázatot mondani, hogy miért nem volt képes Vanczák Vili felugrani fejelni, miközben nosztalgiával gondolok a régi BVSC-s melegítőmre, és mosolyogva tűröm, hogy az összes külföldi tévés összetéveszt a Szilágyi dokival. Elviselem, amikor azzal piszkálnak, hogy már a Juhász Roli sem játszik az Anderlechtben, és visszafogom magam, amikor a menedzserednek van képe beleszólni, hogy hol játszassam a Varga Józsit. Ezt bezzeg a Koeman alatt nem engedte meg magának, pedig szívszorító volt, hogyan küszködtél ott egyszemélyes csatársorként a két fejjel magasabb védők gyűrűjében.

Látod, Szabi, a dolgok változnak, te is azzal vádoltál, hogy a Videotonba kell igazolni a válogatottsághoz, aztán nézd meg, én vagyok most ott a közellenség. Mindenhonnan azt hallom, hogy odafent megadták rám a kilövési engedélyt, meg ha nem hozunk hat pontot az észtek és a törökök ellen, leváltanak a Sousára, aki még ahhoz sem elég civilizált, hogy fogadja a kézfogásomat, már az MLSZ-ben is mindenkinek tele van a hócipője, hogy mit meg nem enged magának.

Ha követed a híreket, biztos beláttad már azt is, hogy amit te a média részéről nevetséges hülyítésnek neveztél (bár én inkább én a csapat körüli pozitív hangulatnak nevezném), az mostanra úgy elpárolgott, mint a portugálok elleni előnyünk az előző selejtezőcsoportban. A holland meccs óta úgy érzem, mintha medúzák között úszkálnék, ha ez így megy tovább, a végén megérem, hogy még a Nyíl is ellenem fordul a sporttévében.

Aztán ott volt még az a rész, amit arról írtál, hogy valójában Mezey irányítja a válogatottat a háttérből. Már ne is haragudj, de ez még annál is jobban megdöbbentett, mint amikor azzal vádoltak, hogy péniszt rajzoltam a Tarsolynak, miután kirúgott Győrből. Biztosan tudod, milyen sokáig voltam Gyuri pályaedzője, úgy dolgoztunk együtt a nyolcvanas években, mint Vilanova és Guardiola, érthető, ha a mai napig megnyugtat a jelenléte, a megfontolt megjegyzései. De hogy a csapatot nem ő állítja össze helyettem, arról ha máskor nem, a hollandok elleni meccs után te is megbizonyosodhattál, mert még Gyuri is beszólt a Nemzeti Sportban, hogy hét-nyolc játékost is ki lehetne cserélni a csapatban. Legközelebb meg is kérdezem tőle, ugyan kire, Gyuri, kire???

Persze a kritikát el kell tudni viselni, a múltkor a Puskásban magam is úgy éreztem, mintha tüzes trónon ülnék, még sosem láttam így szétzuhanni a társaságot, a védők mintha bekötött szemmel rohangáltak volna, szegény Gerának már alig van lába, és lassan azt is be kell látni, hogy a Hajnal Tomiból sosem lesz már Détári, de még egy Bognár Gyuri sem. És hát a Priskin Tomi is csak a Vlagyikavkaznak kellett, pedig nem mondhatja, hogy nem toltuk eléggé a válogatottnál. Egy szó mint száz, nagy szükségünk van rád, Szabi, főleg az előre játékban, nem szégyellem kimondani ezt.   

Ha úgy döntesz, hogy visszatérsz, a legszívesebben úgy intézném, hogy kommentár nélkül elküldeném a meghívót, a sajtónak meg annyit mondanánk, hogy tisztáztuk a dolgokat egymás között, és többet nem nyilatkozunk erről. Csányi úr viszont ragaszkodik hozzá, hogy Telkiben tartsunk cicomás sajtótájékoztatót, ahol te lennél a meglepetés. Aztán, ha kijutnánk a vébére, még a Parlamentbe is biztos elvinnének, mint a Nagy Lacit. 

Várom a válaszodat, sportbaráti üdvözlettel

Egervári Sándor