Társoldalunk:

Így lépett át a futball az űrkorszakba

2013.05.19. 10:55

Sir Alex Ferguson vasárnap ül utoljára a Manchester United kispadján, hogy huszonhat és fél év után átadja helyét utódjának, David Moyesnak. Bár a labdarúgás legalapvetőbb szabályai ez idő alatt nem változtak, mégis olyan, mintha egy másik sportág lenne. Ferguson viszont nemcsak hogy képes volt idomulni a változásokhoz, de leginkább őt igyekezett utánozni a világ. Ilyen volt a futball, amikor Alex Ferguson először küldte ki játékosait a pályára 1986. november 8-án az Oxford ellen.

Csere csak egy van

A sportág szabályai nem változtak annyit, mint a közeg és a gazdasági háttere: ugyanúgy huszonketten játsszák, két kapura, kétszer negyvenöt percben. Persze iszonyúan felgyorsult és energikusabb lett, de azért ezen kívül is történt pár fontos módosítás, melyeket ma már magától értetődőnek érzünk. Azon a '86-os meccsen például Chris Turner, a United akkori kapusa megfoghatta a hazaadásokat. Ma már alig elképzelhető, mennyire bosszantóan lehetett húzni az időt azzal, hogy rendre visszapasszolták a győzelemre álló csapat védői a labdát a kapusuknak. Végül már olyan pofátlanul ívelgették haza akár a kezdőkörből is a labdát egyesek, hogy 1992 nyarán bevezették, hogy a kapus nem érhet kézzel a szándékosan visszatett labdához.

Első meccsén Alex Ferguson egyet cserélt, Paul McGrath helyett a nagyszerű dán balszélsőt, Jesper Olsent küldte a pályára. Nem is volt lehetősége többre: bár akkor már régóta mindenütt két cserét engedett a szabály, Angliában csak a rákövetkező, 1987-88-as szezonban vezették be ezt az eretnek újítást. Ma már mindenütt három cserére van lehetőség, és tétmeccseken is hét tartalék ülhet le a kispadra. Nehezen érthető, hogy gondolták ezt az egy cserét, és hogyan tarthatta magát ilyen sokáig ez a szabály az angoloknál. 

Forrás: Manchestereveningnews

Fergusont az Aberdeentől hívták át Manchesterbe

Annak a Manchester Unitednek két nagydarab, kemény középhátvédje volt, Grame Hogg és az ír válogatott Kevin Moran személyében. Ma jó eséllyel egyikük sem fejezné be a pályán a meccset, ugyanis a briteknél nagy becsben álló becsúszó szerelést mára gyakorlatilag száműzték a futballból, és a piros lapot kockáztatja, aki megpróbálkozik vele. Sőt, akkor még a gólhelyzetben lévő ellenféllel szembeni szabálytalanságért sem járt piros lap, ez is csak a következő évtized vívmánya volt, mint ahogy a hátulról történő becsúszásért járó automatikus kiállítás is.

A United védői akkor még teljes joggal integethettek a bíró felé, ha a kapujukhoz legközelebb lévő oxfordi csatár akár csak egy vonalban volt a leghátsó hátvéddel. Az egy vonal most már több mint két évtizede nem számít lesnek, és még ezen belül is finomították a szabályt. Ferguson ugyan az akkori beszámolók szerint teljes letargiában, mozdulatlanul ülte végig a 2-0-s vereséggel végződő meccset, de mielőtt a FIFA 1993-ban bevezette volna a technikai zónát, nem is volt még divat a folyamatosan a pálya szélén pattogó edző. Szerencséjére Fergusonnak ez utóbbi szokást egyáltalán nem esett nehezére átvenni. Igaz, akkor még a negyedik játékvezető sem létezett, hogy lecsillapítsa.

Maga Ferguson is egyetért azzal a sokszor hangoztatott véleménnyel, hogy az angol futballban a szimulálás és színészkedés akkor lett tömegjelenség, amikor özönleni kezdtek a külföldiek a szigetországba, de a nyolcvanas években még a világ más pályáin is ritka volt az ilyen jelenet. A FIFA végül 1999-ben vezette be a játékvezető megtévesztéséért járó sárga lapot, úgyhogy ha valamelyik United-játékos hirtelen ötlettel feldobta volna magát az oxfordi tizenhatoson belül, maximum csak a jó hírét kockáztatta, a büntetést nem.

Európa túl messze volt

Alex Ferguson első manchesteri kezdőcsapatában kizárólag brit és ír játékosok kaptak helyet (utóbbiak nem számítottak idegenlégiósnak, sokuk eleve Angliában született vagy ott kezdett futballozni), csereként állt be az egyetlen igazi külföldi, a már említett Olsen. Összesen két idegenlégiós játszhatott minden klubcsapatban, és két évvel később emelték fel a számukat háromra. Amikor huszonhat és fél évvel később Ferguson elbúcsúzott az Old Trafford közönségétől, hat külföldi volt a kezdőcsapatában, bár a közvetlen riválisoknál ez a szám általában még ennél is magasabb.

A United jelenlegi felnőtt keretében még az angolok vannak a legtöbben (tizenegyen), de akad két-két brazil és holland, illetve japán, mexikói vagy éppen ecuadori játékos is. 1986-ban viszont nemcsak a Unitedben nem játszott brazil futballista, hanem egész Angliában sem - az első, Mirandinha egy évvel később érkezett a Newcastle-hoz. Így látszik csak igazán, mennyire példa nélküli, ahogy Ferguson igazi nemzetközi sztárcsapatot csinált egy lepattant, ízig-vérig brit klubból.

Forrás: Daily Record

A szurkolók nagyobb névben reménykedtek, be kellett érniük egy mogorva skóttal

Ahol ráadásul még pénz is csak korlátozottan volt: ahhoz képest, mennyire elképedt azon, hogy micsoda kuplerájt örökölt elődjétől, Ron Atkinsontól, Ferguson meglepően későn, csak a következő év nyarán vásárolt először új játékost, az Arsenal angol válogatott jobbhátvédjét, Viv Andersont. Pedig akkor még nem is létezett az átigazolási időszak fogalma, az angol csapatok egész évben adhattak-vehettek játékosokat, végül a FIFA a 2002-2003-as idényben vetett véget a zsibvásárnak.

Érkezésekor Ferguson egy kiesés ellen harcoló, szétesett, önbizalom nélküli csapatot vett át, úgyhogy nemzetközi kupaszereplésről álmodni sem mert. Igaz, ennek egyébként sem lett volna értelme: az angol klubcsapatok épp az ötéves európai eltiltásuk kellős közepén jártak, büntetésből a Heysel-stadionban történt tragédiáért, melyért az UEFA a Liverpool szurkolóit okolta, és amúgy is mindenki megkönnyebbült, hogy a félelmetes angol huligánokkal nem lesz dolguk. Az angol csapatok végül 1990-ben térhettek vissza Európába, egyikük rögtön meg is nyerte a KEK-et - igen, a Manchester United volt az.

Innét már csak felfelé vezet

Az angol labdarúgás a nyolcvanas évek második felében túlzás nélkül a legsötétebb időszakát élte: csapataikat kitiltották Európából, a nézők fogytak, és akik mégis kitartottak, azokat jó eséllyel összerugdoshatták az ellenfél huligánjai, a futball kizárólag az alsóbb néposztályok szórakozása maradt. A vezető angol klubok lehetőségeit össze sem lehetett hasonlítani az olasz, spanyol vagy akár francia sztárklubokéval, de akkoriban még az a skót Rangers is elérhetetlennek tűnt, melynek a stadionja azidőtájt a legmodernebb volt Nagy-Britanniában, és jó pár angol válogatott futballista is odaköltözött.

Az első osztályú bajnokságot sem hívták még Premier League-nek, hanem simán Division One-nak, azaz első osztálynak. Az angol klubfutballt azokban az években a két liverpooli csapat dominálta: a korszak egyeduralkodója a Liverpool volt, melyet egyedül az Everton tudott megelőzni néha. A világklasszisokat is felvonultató, tudatosan felépített Liverpoollal szemben a Manchester United egy rendre alulteljesítő, frusztrált klubnak tűnt, mely jobb híján a régi dicsőségébe kapaszkodott: Bobby Charltonba, George Bestbe, és a hatvanas évek sikerkovácsába, Sir Matt Busbyba. Az élesebb szeműeknek talán már feltűnt, hogy ma mintha mindennek teljesen a fordítottja lenne igaz.

Forrás: AFP

Ferguson a kilencvenes évek végén már legenda, mellette a későbbi angol szövetségi kapitány, Steve McClaren

Maga Manchester a sztrájkokkal, munkanélküliséggel, gyárbezárásokkal súlyosbított Thatcher-korszak egyik nagy vesztese volt, a nyolcvanas évekre az egykori virágzó ipari központból egy lerobbant, szomorú, szürke város lett, bezárt gyárakkal. Ember nem akadt akkoriban, aki azt gondolta volna, hogy egyszer majd az ország legfényűzőbb stadionja épül majd meg itt, és világsztárok törik majd magukat azért, hogy az ugyancsak kikupálódott városba költözhessenek.

"Amikor a főnök megjött, egy darab edzőpályánk volt és egy kis konditerem" - emlékezett vissza nemrég a korai időszak sztárja, Bryan Robson. "Ma egy fantasztikus edzőkomplexumban dolgoznak, húsz pályával." A stadion legalább ennyit változott: Ferguson érkezésekor az Old Trafford 60 ezer fős, régimódi pálya volt, ma pedig 75 ezren férnek be, a szektorokat elválasztó kerítéseket lebontották, és természetesen csak ülőhelyek vannak, miközben egymást érik a különböző kiszolgáló létesítmények is.

700 százalék javulás

A fentiekkel összefüggően a futballpályákra ma már egészen más közönség jár, mint a sokak számára rosszemlékű nyolcvanas években: a labdarúgás családos sport lett, a jegyek pedig méregdrágák. A nyolcvanas években 3.50 fontért már be lehetett jutni az Old Traffordra, most a legolcsóbb jegy 28 font, ami az inflációval együtt 700 százalékos drágulást jelent. Jóval kevesebb fiatal engedheti meg magának a meccsre járást, mint annak idején, ami bizony a mérkőzések hangulatán is meglátszik.

Ez utóbbi viszont a legkevésbé sem érdekli a tulajdonosokat, akik a világ második legtöbbet érő futballklubját mondhatják a magukénak. 1986-ban az angol Martin Edwards volt a Manchester United legnagyobb részvényese és elnöke, és egyetlen angol csapatot sem fenyegetett az a veszély, hogy külföldi üzletemberek vásárolnák fel. Azóta a klub a tőzsdére is kilépett, tulajdonosa pedig már nyolc éve az amerikai Malcolm Glazer.

Forrás: AFP

Ferguson a hirtelen szupergazdaggá váló játékosok egójával is sikeresen küzdött meg

1986-ban a legtöbbet kereső United-játékos évi 115 ezer fontot tehetett zsebre - ez nem volt kevés pénz, de össze sem hasonlítható a jelenlegi fizetésekkel. Rio Ferdinand most egy hét alatt keres meg ennyit, és még csak nem is ő kapja a legtöbbet, hanem Wayne Rooney és Robin Van Persie - mindketten heti 200 ezer font körüli fizetésért játszanak. Ez logikus következménye annak, hogy a Premier League-be az 1992-es megalakításától fogva ömlik a pénz a tévéközvetítések miatt - nos, ez sem jutott volna senki eszébe a feledhető színvonalú Oxford - Manchester United közben, hogy az ilyen meccsek közvetítése egyszer a legnagyobb üzlet lesz a világon.

Ferguson kezdeti vetélytársai - Kenny Dalglish (Liverpool), George Graham (Arsenal), Howard Kendall (Everton), Brian Clough (Nottingham Forest), Graham Taylor (Aston Villa) - már régóta nincsenek sehol, neki viszont valóban szerencséje volt azzal, hogy pont akkorra sikerült összeraknia a csapatát, amikor az angol futball hirtelen elkezdte vonzani a tőkét. Mégis, a fentiek talán még inkább rávilágíthatnak, miért ekkora dolog, hogy valaki pont ezt a huszonhat és fél évet csinálta végig egy futballcsapat élén. Pláne, hogy az, ahol a klub most tart, leginkább Alex Fergusonnak köszönhető.