Vágólapra másolva!
Lehet még 2013-ban többes szám első személyben beszélni egy profi, de magántulajdonban lévő futballklubról? Még fontosabb kérdés: szükségük van a kluboknak egyáltalán még szurkolókra? És mindenkinek jó, hogy a Premier League a világ legnépszerűbb bajnoksága?

1.

"Egy futballklub nem vállalat" - indokolta 1991-ben Alex Ferguson, hogy miért nem vásárol a frissen tőzsdére lépett Manchester United részvényeiből. Bár a múlt hónapban visszavonult edző pontosan tisztában volt a klub gazdasági hátterével, kifelé végig megpróbálta fenntartani azt a látszatot, hogy a United továbbra is egy családias, régimódi futballklub, amely odafigyel a szurkolóira, nem pedig egy multinacionális nagyvállalat. Amikor 1999-ben Rupert Murdoch és a BSkyB megpróbálta felvásárolni a klubot, akkor állítólag még mindent megtett, hogy az ügylet ne jöjjön létre, de mire 2005-ben az amerikai Glazer család lett a többségi tulajdonos, már Ferguson is rájött, hogy nincs értelme az árral szemben úszni. Baloldali elkötelezettsége így csak az olyan nyilatkozatokban maradt meg, mint amikor két éve ahhoz hasonlította a közvetítési jogok eladását a nagy tévétársaságoknak, mintha "az ördöggel üzletelnének" - éppen ezért jól meg is kell kérni az árát.

Márpedig a Premier League megkéri: az idén életbe lépő szerződés a BSkyB-vel és a British Telecommal hetven százalékkal több pénzt jelent a kluboknak a következő három évben, mint amennyit 2010 és 2013 között kaptak a közvetítési jogokért. Tudjuk, hogy a Premier League pont a tévés jogdíjaknak köszönheti a létezését: 1992-ben azért szakadtak el az angol első osztály csapatai a három alsóbb ligától, hogy kevesebb fél között kelljen felosztani a tévés bevételeket. Akkor 304 millió fontról volt szó, most viszont már 3,018 milliárdról (több mint ezer milliárd forint) - mondani sem kell, hogy ezzel az eddig is piacvezető Premier League végképp messze lehagyja valamennyi európai vetélytársát.

Öröm a Manchester Unitednél Forrás: AFP/Paul Ellis

Bár még két és fél hónap hátravan az átigazolási időszakból, már most látszik az eredmény. Míg a gazdasági válság után pár év spórolás következett az angol kluboknál, és leginkább a Chelsea és a Manchester City feneketlen pénztárcájú tulajdonosai pörgették valamelyest a piacot, az idén a Premier League csapatai vállvetve rabolják le az európai kontinenst. Olyan csapatok igazolnak játékosokat Európai élcsapatoktól, mint a Southampton és a Norwich, és az a trend is látható, hogy a spanyol bajnokság összes valamirevaló játékosa, akire nem a Barcelona vagy a Real Madrid csapott le, idő kérdése, és Angliába fog költözni. Mindeközben a Sky Sports átigazolási hírei tele vannak közepesen ismert futballisták nyilatkozataival arról, hogy gyerekkori álmuk válna valóra, ha Angliában futballozhatnának, hiszen a világ legjobbjai ellen játszhatnának hétről hétre, meg remek a hangulat a stadionokban, satöbbi.

Arról szemérmesen hallgatnak, hogy Angliában a legmagasabbak a fizetések is: jelenleg egy átlagos Premier League-futballista 30 ezer fontot keres hetente (ez több mint tízmillió forint). Nem véletlen, hogy a klubok költségeinek igen nagy része elmegy a bérekre, és már most figyelmeztetnek a szakértők, nehogy a pénzeső még jobban elszálló fizetésekbe torkolljon. Hiába a hatalmas jövedelmek ugyanis, az angol klubok többsége iszonyatos adósságokba verte magát az elmúlt években, és ugyan az idén nyáron életbe lépő pénzügyi fair play szabály (FFP) hivatalosan véget vet a féktelen költekezésnek, ez több könyvelési kiskaput is hagy a kluboknak, másrészt amúgy is az a vád éri, hogy valójában csak a nagycsapatok előnyét konzerválja. Egyébként is, bőven elkésett kísérletnek tűnik ez arra, hogy megmentse az európai élfutballt a teljes őrülettől. Ez utóbbit pedig semmi sem szemlélteti jobban a Premier League-nél.

2.

Papíron az elmúlt húsz év őrületes sikersztori: a korábban magába forduló, a hagyományaira oly büszke angol labdarúgás felismerhetetlenül megváltozott a Premier League két évtizede alatt. Világsztárok egész sora költözött Angliába, a lerobbant stadionokat szupermodern arénák váltották fel, ahová huligánok helyett illemtudó, gazdag, családosan érkező apukák járnak. A gyakran provinciális, joviálisan közösségi látszatot keltő klubokból világszerte ismert brandek lettek, melyek közül a legnépszerűbbek valódi nagyvállalatként működnek, semmint klasszikus futballklubként. Nem véletlenül mondta az amúgy inkább csak szájhősködő Michel Platini a Manchester Cityről, hogy ezzel az erővel hívhatnák Coca-Colának is, annyira semmi köze már a klubnak magához a városhoz.

Sokat elmond a Premier League csapatairól az is, hogy most, amikor pénz áll a házhoz, kettő kivételével az összes nemhogy csökkenteni fogja a csillagászati jegyárakat, hanem még tovább is növeli. Ráadásul nem is olyan mértékben, hogy az komoly tétel lenne a költségvetésben (az ebben a cikkben megszólaltatott Tottenham-drukkerek szerint összesen körülbelül 700 ezer fontról van szó, ennyiből nem lehet már komoly játékost venni) - a klubok azt sem tartják fontosnak, hogy egy gesztust tegyenek a jegyárak miatt régóta panaszkodó, most pedig már szervezetten is tiltakozó szurkolóknak. A mai futballban ugyanis a szurkolókra már semmi szükség. Amióta nem a meccsjegyet vásároló nézők, hanem a tévétársaságok tartják el a csapatokat, a szurkoló egyre inkább púp lett a hátukon: mindenbe bele akar szólni, jogot formál arra, hogy megmondja, ki legyen az edző, pedig semmi köze hozzá. Neki maximum ugratásokra kell felkészülnie a munkahelyén, ha a csapat esetleg lemarad a Bajnokok Ligájáról, az árát nem ő fizeti meg.

FC Coca-Cola? Forrás: AFP/Andrew Yates

Nem véletlen, hogy amikor egy idei felmérésre hivatkozva a Manchester United világgá kürtölte, hogy az emberiség több mint tíz százaléka a klubnak szurkol, akkor nem ám a szigorúan vett szurkolókat, hanem a követőket mérték fel. A követő pedig kedvelhet egyszerre több csapatot is, mely magatartás különösen jellemző az ázsiai piacra, ahonnét a követők túlnyomó többsége jön. Vagyis ma már nem a csapat mellett tűzön-vízen át kitartó szurkolón van a hangsúly, hanem azon az indonéz vagy kínai férfin, aki szereti a Manchester Cityt, de a Chelsea-ben játszó kedvenc játékosát is mindig megnézi a tévében, és abban sem lát semmi kivetnivalót, hogy mindeközben Arsenal- vagy éppen Liverpool-mezben menjen az utcára. A követőknek csak 0,1 százaléka él Manchesterben - rájuk tényleg fölösleges építeni, pláne, hogy a stadion úgyis mindig megtelik, hiszen a divatos csapatok meccseire járni presztízskérdés.

De nemcsak a valódi szurkolók a Premier League kárvallottjai, hanem maga az angol labdarúgás is. Eddig is messze ott volt a legalacsonyabb a hazai játékosok aránya, és a jövőben ez még inkább így lesz. Az is borítékolható, hogy az angol labdarúgó-válogatott pár év múlva a közelmúlt kudarcként megélt eredményeit is már sikerként könyvelheti el. Pedig gyakran érnek el jó eredményt a korosztályos válogatottak, ám a fiatal játékosok nem kapnak lehetőséget a klubjukban, hiszen nincs idő csapatot építeni, mert a BL-be jutás/Premier League-ben maradás létszükséglet, ezért inkább beteszik az olcsón vett, öregecske, román válogatott védőt.

A csapatoknak már régóta nincs saját karakterük, de hogy is lehetne, amikor a legtöbbnél egy-két évente kirúgják az edzőt, rendszeresen lecserélődik a játékoskeret, nem igazán van mihez vagy kihez kötődni (ez amúgy korántsem csak az angol klubok sajátja). Az egész pályafutását egy csapatban lejátszó Ryan Giggs vagy Jamie Carragher kihalófélben lévő állatfaj - már csak a legnaivabbak hiszik el egy játékosról, hogy nem igazolna el a riválisokhoz húszezer fonttal nagyobb fizetésért.

A szabályos vadkapitalista gazdálkodást folytató futballklubok sötét történetekbe futnak bele, mint például a stadionbővítés kedvéért egy kisebb városrészt szabályosan lerohasztó Liverpool. Ezzel párhuzamosan a jelenlegi klubtulajdonosok egy része is minimum gyanús üzelmekkel szerzett vagyonból finanszírozza kedvtelését - hiszen egy futballklub mégsem működik igazi üzleti vállalkozásként, viszont marketingcélokra kiváló. Közülük egyelőre csak a thaiföldi Thaksin Shinawatra, az egykori Manchester City-tulajdonos került valóban bajba, mások inkább alkalmatlanságukkal tűntek ki: a legviccesebb (vagy inkább legszomorúbb) kétségkívül a Blackburn Roverst biztos Premier League-középcsapatból a másodosztály alsóházába leküzdő, indiai csirkegyárosok hároméves ámokfutása.

De ha az egyre szaporodó, külföldi, dúsgazdag tulajdonosokról beszélünk, akkor nem lehet kihagyni Roman Abramovics nevét. A Premier League evolúciójának egyik legfontosabb állomása nyilvánvalóan az a nevezetes nap volt tíz évvel ezelőtt, amikor Abramovics egy üveg Evian ásványvizet kortyolgatva megvette a Chelsea-t egy londoni szállodában. Nemcsak hogy az ő példáját követte a többi külföldi milliárdos, Manszúr sejktől kezdve a Glazerekig, de Abramovics verte fel végképp az árakat és a fizetéseket, beletaszítva a riválisokat is egy veszélyes körforgásba. Sőt a Chelsea-vel jelentek meg a maffiamódszerek is az angol labdarúgásban, gondoljunk itt a piacfelvásárlásra, melynek keretében a klub évek óta vásárol olyan tehetséges játékosokat, akikkel egyáltalán nem számolnak, és rendre kisebb kluboknak adják őket kölcsön, addig sem játszanak a riválisoknál.

Bűnügyekbe a tulajdonosok helyett inkább a játékosügynökök szoktak keveredni: a Carlos Tévezt a saját cége tulajdonaként kezelő Kia Joorabchian ellen például elfogatóparancs is érvényben volt Brazíliában. Az ügynökök ásza mostanság a Mourinhóról szóló cikkekben rendre szemérmesen elhallgatott Jorge Mendes, aki kezdettől fogva ad el túlárazott játékosokat Mourinho (aki más sportágakban tiltott módon szintén az ügyfele) aktuális klubjának. Illetve van egy még súlyosabb időzített bomba is. Ugyan a nagy európai bundabotrány egyelőre elkerülte a Premier League-et, naivitás volna azt gondolni, hogy pont ott marad a játék teljesen tiszta, ahol a legtöbb pénz van benne - erre figyelmeztetett az idén februárban Rob Wainwright, az Europol vezetője is.

3.

A fentiek azonban csak az akadékoskodókat zavarják. A Premier League problémáival csaknem az összes nagy bajnokság cserélne: a csődközelben lévő, és a Real-Barca versenynek mindent alárendelő spanyol bajnokság, vagy a folytonos bundaügyekkel küzdő, üres és ócska stadionokkal bajlódó Serie A biztosan. Nem is beszélve azokról, akik még mindig nem bírják elengedni a magyar labdarúgást, hiszen a fentieket láthatják kicsiben, kelet-európai szósszal és a politika nyúlós mázával nyakon öntve. Egyedül a Bundesliga képes állni a versenyt, ahol pedig a szigorú szabályozás nem teszi lehetővé a klubok adásvételét és eladósodását sem, mégis az 50+1 szabály segítségével megmarad a szurkolók fontossága.

A szimpatikus vesztes a kép baloldalán Forrás: AFP/Christof Stache

Mint arra azonban a remek negyedévi futballfolyóirat, a Blizzard 2011-es cikke felhívja a figyelmet, a Premier League globális vonzerejéhez képest a Bundesliga sincs sehol. Ugyanezért jövendöli azt a cikk szerzője, Simon Kuper, hogy a lufi kidurranásáról szóló jóslatok ellenére pont ez a globális vonzerő a biztosíték rá, hogy a Premier League a jövőben is vezető tényező marad a világon. Másfelől már a britek is beletörődtek abba, hogy az összes koronaékszerük külföldiek kezére jutott, a Rolls-Royce-tól és a Cadburytől kezdve a Manchester Unitedig és a Liverpoolig. Mint ahogy afölött is napirendre tért a többség, hogy ma már nem csak a kezdőcsapat összeállításán lehet vitatkozni, hanem egy cash flow jelentés eredményén is.

Egyébként is, focimeccset nézni még mindig az egyik legjobb szórakozás a világon, és erről elég nehéz leszoktatni azt, aki már idejében elkezdte. Pláne, hogy a romantikusok számára mindig van reménysugár: az idén például a többiekhez képest fillérekből világverő csapatot építő Borussia Dortmund mutatta meg, hogy nem veszett el minden. Persze ne legyen kétségünk, ha a Dortmund tartósítani akarja a helyét a legjobbak között, előbb-utóbb fel kell adnia az eddigi politikáját, és be kell állnia a pénzszórók közé. De ez legyen majd azok problémája, akik még mindig hisznek az egy klubnak szurkolás múlt századi eszményében. Már nem vagyunk messze ugyanis attól, hogy egy elhivatott Chelsea- vagy Internazionale-szurkolóra is ugyanolyan furcsán nézzünk, mint most egy Apple-fanatikusra. Hisz sok különbség már tényleg nincs.