Társoldalunk:

Egy humanista, akit kölcsönkapott a futball

2017.06.17. 13:45

A második világháború után felépített, úgynevezett Grande Torinót sokan a valaha volt legnagyszerűbb focicsapatnak tartják. A tragikus sorsú gárdát egy magyar szakvezető, Erbstein Ernő vezette föl a Parnasszusra. Erbstein ott ült azon a repülőgépen, amely 1949 májusában Torinóban lezuhant. Ízig-vérig humanista volt, aki mindig a legjobb akart lenni, és lett is. Ehhez képest csak most jelent meg róla az első magyar nyelvű életrajz, amit egy angol szerző írt, és a budapesti Olasz Kultúrintézetben mutattak be a főhős két lányának jelenlétében.

„Nagyon erős és nagyon gyengéd ember volt egyszerre, rendkívül liberális, ugyanakkor nagyon határozott – mutatta be édesapját, Egri-Erbstein Ernőt egyik lánya Márta Egri. Erbstein az Aranycsapat tündöklése előtti magyar edzőgeneráció talán legnagyobb formátumú alakja, akiről sikerei ellenére is méltatlanul keveset tudunk itthon. 

Forrás: Akadémiai Kiadó

Hogy ez miért van, azt nehéz megmondani, talán, mert az Aranycsapat sikerei mindent elhomályosítanak. 1945-ben lezár az emlékezet, mintha előtte nem is lett volna magyar foci, mintha csak Puskással kezdődött volna az egész – mondta Sisák Gábor az Akadémiai Kiadó szerkesztője, aki a gondozásukban megjelenő sorozat köteteiért felel. – Pedig 1947-ben egy olasz-magyar válogatott találkozó előtt egy magyar edző, Egri-Erbstein Ernő vezette körbe Puskásékat a torinói stadionban."

Erbstein Ernő körbevezeti a magyar válogatottat a torinói stadionban 1947-ben, középen fekete öltönyben Puskás FerencForrás: Susanna Egri gyűjteménye

Holott a második világháború előtt nagyon is volt már Magyarországon foci, olyannyira, hogy az 1910-es és 20-as években a Dunamenti iskola volt a kontinens vezető futballhatalma.

Viharos gyorsasággal

Mert amíg az 1896-os milleniumi kiállításon még egyáltalán nem kapott teret az Európában ekkor már viharos gyorsasággal terjedő játék, addig egy évvel később a Millenárison már megnyitott az első focipálya, pár hónap múlva pedig már ezrek voltak a pálya körül, holott még lelátó sem volt. Másfél évtized elteltével pedig a foci már országos üggyé vált: a focisták sztárok lettek, viselt ügyeikkel a Parlament foglalkozott, és képviselők dobták össze a pénzt az első magyar futballsztár, Schlosser Imre egész alakos olajfestményére. „Az 1934-es olasz-csehszlovák, és '38-as olasz-magyar vb-döntőn is a pályára lépő játékosok többb mint felének magyar mestere volt, míg 1937-ben minden nagy európai bajnokság győztesének magyar edzője volt – érzékeltette a magyar foci és a magyar edzők európai szerepének súlyát Sisák, megemlítve még Herzka Lipótot (Lippo Hertzka), akiről nagyon kevesen tudják, hogy az ő irányításával nyerte első bajnoki címét a Real Madrid, de Portugáliában is olyan megbecsültségnek örvendett, hogy a síremlékére szerényen csak ennyit írtak: Aki elhozta nekünk a fényt.

Ezt a képet árnyalta tovább Szegedi Péter, sporttörténész, szociológus, a második világháború előtti magyar foci legavatottabb szakértője. Meglátása szerint a magyar focinak az 1910-es évektől meginduló szárnyalása a kialakuló FTC-MTK dichotópiára és a magyar-osztrák válogatott rivalizálásra vezethető vissza: mindkét összevetésben két eleve is nagyon jó csapat akart a másiknál mindig jobb lenni. Az első világháború után a magyarországi szegénység elől számtalan jónál is jobb focista távozott külföldre, akik közül nagyon sokan Olaszországban találták meg a számításaikat. „Az 1926-27-es bajnokságban az első három osztályban 60 magyar focista játszott, ami azért nagy szó, mert egy csapatban ekkor már csak legfeljebb két külföldi juthatott szóhoz. Például a bajnok Juventus edzője és a liga gólkirálya (Hirzer Ferenc, Juventus) is magyar volt" – mondta el Szegedi Péter.

1928-tól egyetlen külföldi sem játszhatott az olasz klubokban, hacsak nem tudta bizonyítani, hogy vannak olasz felmenői – ekkor indult meg a dél-amerikai invázió, és jelentek meg a bajnokságban, sőt a válogatottban is azok a, főleg argentin és uruguayi focisták, aki bizonyítani tudták, hogy vannak olasz felmenőik – ők voltak az oriundók. A játékosokat ugyan hazaküldték, az edzők szaktudására viszont számítottak, és közülük a magyarok voltak a legnépszerűbbek – a harmincas évek elején a 18 csapatos bajnokság 14 csapatának volt magyar edzője. Weisz Árpád pl. három bajnoki címet nyert ekkoriban, egyet az Interrel, kettőt a Bolognával.

A magyar edzők kiemelkedő szerepe az ötvenes évekig maradt meg, de ekkor már „csak" három bajnoki címet szereztek a Serie A-ban (az utolsót Guttmann Béla 1955-ben a Milannal, aki 1961-ben és 62-ben is BEK-et nyert a Benficával).

Nem volt hozzá fogható

Guttmannal nagyon jól ismerték egymást, apámmal rengeteget vitatkoztak, néha az ordítozásig fajultak a veszekedéseik. Mert a futballhoz ugyan mindketten nagyon értettek, de egyébként ég és föld voltak.

Apám rendkívüli ember volt, tündöklő intellektus, akiről a torinói sikerei idején azt írták az olaszok, hogy egy humanista, akit kölcsön kapott a futball, míg Guttmann, hát nem volt túlságos művelt" – mondta már az előadás után Erbstein Ernő másik lánya, az egykori táncművész, és ma is elismert koreográfus, Susanna Egri.

"Ismétlem, ne hanyagold a klasszikus tanulmányaidat még akkor sem, ha most nem tudsz gimnáziumba járni. A filozófusok, költők, ókori gondolkodók még ma is a szellemi atyáink. Megismerni gondolataikat, annak, aki értelmiségi akar lenni, elengedhetetlen. Olyan ez, mint az abécé az írni tanulóknak. Ha egy nap szeretnéd majd érteni, megítélni a mai dolgokat, embereket, gondolatokat, úgy tudod megtenni, ha alaposan és részletesen megismerted a nagy görögöket, rómaiakat, középkori szenteket, reneszánsz újítókat" – írta 1939-ben egy lányának, Susannának küldött levélben.

A fasizmussal együtt járó testkultúra – ekkor még – nélkülözte a nacionalista felhangokat, és az sem volt baj, ha valaki zsidó volt, mint Erbstein Ernő.

Az 1898. május 13-án Nagyváradon született Erbstein Ernő rövid játékoskarrier – amibe azért belefért két olasz és egy amerikai klub is – után állt edzőnek, hogy egy kényszerű megszakítással két évtizedet dolgozzon Olaszországban. Kisebb csapatoknál – Bari, Nocerina, Cagliari és Lucchese - kezdte pályáját, de utóbbival már egészen elképesztő menetelést mutatott be: a negyedosztályból indulva az 1936-37-es idényben a Serie A 7. helyére vezette a csapatot.

A Torino csapatával első évében 2. lett a Serie A-ban a Bologna mögöttForrás: Susanna Egri gyűjteménye

Erbstein 1938-ban vette át a bajnokság egyik legjobb csapatának, a Torinónak az irányítását, de csak egy szezont maradhatott a kispadon, mert az Olaszországban meghozott antiszemita törvények miatt el kellett hagynia az országot. Hollandia felé indult a család, hasonlóan Weiss Árpádhoz, ők azonban nem jutottak át a határon, így végül Budapesten kötöttek ki, ami nagy valószínűséggel megmentette a család életét – Weiss egy náci koncentreciós táborban halt meg, miután elhurcolták Hollandiából.

Mindenütt jó

„Bele voltam betegedve, hogy el kellett hagynunk Olaszországot, el nem tudtam képzelni, hogy mihez fogok kezdeni Budapesten – mondta Susanna, aki először egyetemen járt magyar nyelvű iskolába, és egyetlen magyar kapcsolata, a húga Márta, akivel évente kétszer találkozik, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy hibátlanul beszéljenek magyarul. – Aztán kiderült, hogy életünk legboldogabb éveit töltöttük Pesten. Megmerítkeztünk a hihetetlenül pezsgő kultúrális életben, tanulhattunk, édesapánk talpraesettsége pedig olyan jólétet teremtett számunkra, amilyenben talán sem előtte, sem utána nem volt részünk."

ITAL
A jólét zálóga Erbstein Ernő és testvére Károly méteráru üzlete, az ITAL IMPORT volt, amelyik kiváló minőségű olasz szöveteket hozott be az országba, az abból készült ruhákat pedig itthon és Olaszországban is értékesítették. Susanna Egri egy tréfás anekdotát is megosztott az üzlett kapcsolatban: „Egy alkalommal bejött a boltba egy láthatóan igen kapatos úr, és az után érdeklődött, hogy lehet italt kapni, mert látta kiírva a táblán. Felvilágosítottuk, hogy ez az ITAL, nem az az ital."

Ez a jólét 1944. március 19-ig tartott, a német megszállás véget vetett a viszonylagosan békés időszaknak, és Erbsteinékre – a lányok ekkor már a magyarosított Egri nevet használták, az idősebb, Susanna már ezen a néven ment férjhez egy olasz fiatalemberhez – is nehezebb idők köszöntöttek. Susanna Egri 2005-ben a második világháború lezárásának 70. évfordulója alkalmából rendezett Emlékezet Napjára írt levélben írta meg, mi történt a családdal Budapesten a vészkorszakban.

Susanna Egri és Erbstein ErnőForrás: Susanna Egri gyűjteménye
Jólétből a halál torkába
A lányok is megszerették a magyar fővárost, olyannyira, hogy Susanna az említett napon egy táncversenyt nyert Dienes Valéria, a magyar táncművészet kiemelkedő képviselője előtt. Másnap viszont Magyarországot megszállták a németek, hamarosan életbe léptették a nürnbergi törvényeket, így egy zsidó nagypapa "jóvoltából" Erbsteinék is zsidónak számítottak. A szokásos eljárás következett, a kötelező sárga csillag viseléstől, az egyik ún. csillagos házba költözésig. Erbsteinéknek Dienes Valéria segített, akinek jóvoltából Susanna beköltözhetett Klinda Pál atya, egy katolikus pap által működtetett otthonba, ahol a németek jóváhagyásával egy hadiipari varrodában dolgozott sokadmagával a vatikáni zászló védelme alatt. A viszonylagos biztonság a nyilasok októberi hatalomátvételéig tartott, akik azonnal hozzáláttak a még fővárosban, vagy annak környékén bujkáló zsidók levadászásának - a budapesti zsidóság túlnyomót többsége ekkor különböző náci haláltáborokban - elsősorban Auschwitzban - volt. Amikor a nyilasok megszállták Klinda atya "üzemét" - ahol ekkor már Erbstein Ernő felesége, és kisebbik lánya, Márta is ott volt - egy kikényszerített telefonhívás során Susanna olaszul annyit tudott súgni, hogy "aiuto" azaz "segítség", az édesapja pedig - aki nem sokkal korábban szökött meg egy Pest környéki munkatáborból - azonnal segítségért ment. Dienes Valériától felhívta Angelo Rotta pápai nunciust, aki Klinda atyánál már beszélt Susannával, ő pedig a Vatikán rosszallásával fenyegetve a vallásügyi miniszter közbenjárásával elintézte, hogy a nyilasok eltakarodjanak. Erbsteinék is elhagyták a házat, és egy rokonhoz költöztek a belvárosba, akitől a nők kaptak hamis papírokat, és bejelentett lakók voltak, Erbstein Ernőnek azonban továbbra is bujkálnia kellett. 1945. január 11-én a házi egyik lakója a vöröskeresztes ápolóként dolgozó Susannának kikotyogta, hogy nyilas férje hamarosan eljön, mert tudják, hogy zsidókat rejtegetnek a házban. Susanna és az apja - mint ápolónő és sebesült - a szüntelen ostrom közepette a Vöröskereszt Duna-parti épülete felé vette az irányt, ahol Raoul Wallenberg svéd diplomata segített elbújni Erbstein Ernőnek. A házukban lakó három zsidót még aznap megtalálták és az udvaron ki is végezték a nyilasok. Két nappal később pedig megérkeztek az oroszok, és felszabadították őket, a bombázások elől menekülő lakók egy hónap után feljöhettek az óvóhelyekről.

Mint azt húga, Márta később elmondta, a háború után sem gondoltak rá, hogy visszaveszik eredeti családnevüket

nem szerettünk volna német hangzású nevet, az az igazság.

A családfő viszont megtartotta a nevet, hiszen őt Olaszországban mindenki Ernesto Erbsteinként ismerte, és miután 1946 júniusában megszerezte idehaza az I. fokú labdarúgó mesteri képesítést, haladéktalanul visszatért Olaszországba, és október 1-jén már újra ő volt a Torino vezetőedzője.

A szakma mestere volt. Jobbra a torinói szerződésForrás: Susanna Egri gyűjteménye

A csapat ekkor vitán felül egyeduralkodó volt a Serie A-ban, sorozatban öt bajnoki címet nyert, az utolsó hármat, 1947 és 1949 között már Erbstein Ernő vezetésével. A Torino adta az olasz válogatott gerincét, amit úgy kell elképzelni, hogy azon a fentebb említett 1947-es olasz-magyar meccsen a hazaiaknál tíz Torino-játékos lépett pályára.

Azt soha nem tudjuk meg, hogy milyen magasságokba juthatott volna a csapat, ha egy lisszaboni gálamérkőzésről hazafelé tartva a gépük nem ütközik neki a Superga bazilikának, és nem veszik oda az egész Grande Torino.

Torino még fociszemmel sem csak a Juventusról szól

Megnéztük Észak-Olaszország egyik méltatlanul keveset magasztalt, mégis legszebb városát, ahol nem csak egy futballturista talál magának több napnyi programot. A lenyűgöző hangulatú piemonti székhely távolról sem csak a Juventusról szól.

Érthető, ha egy ilyen sztori felkelteti egy futballbarát érdeklődést. „Amikor már azt hittem, hogy sokat tudok a fociról, kezembe került egy könyv az olasz futball legnagyobb edzőiről – mondta Dominic Bliss, az Erbstein Ernő. Az elfeledett futballhős című könyv (amit Hegedűs Henrik és Mártha Bence értő fordításában olvashatunk magyarul) szerzője. – Arrigo Sacchit, Helenio Herrerát persze ismertem, de amikor megláttam Erbstein Ernő nevét csak néztem. Elkezdtem utána olvasni, és gyorsan kiderült, hogy itt a focinál sokkal többről van szó. Egy család történetén keresztül egy korszakot ismerhetünk meg. Az első dolog, ami kiderült Erbstein Ernőről, hogy bárkivel beszéltem, mindenki kedves, közvetlen emberként emlékezett rá. 1936-ban egy olasz lap azt írta róla, hogy most élvezheti a 15 perces hírnevét – mindezt negyven évvel Andy Warhol híressé vált mondata előtt - , és ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna – ezutánt költözött Torinóba és indult be igazán a menedzseri karrierje."

„A legfontosabb, amit megtanultam apámtól, az a konfliktusok és a válsághelyzetek kezelése, az ellentmondások és az ellentétek feloldása, hogy lehet ezekből egy összhang felé elmozdulni. Megtanultam, hogy milyen fontos a játék szerepe egy közös cél elérésében, a stratégia kidolgozása, illetve, hogy hogy lehet a frusztrációkat elviselni és abból energiát meríteni az állandó újrakezdéshez és a tanuláshoz. Apámat a rántottája jellemzi a legjobban: puha legyen, de ne túl lágy, és főleg ne túl kemény – ott az állagot illetően vita nem volt, legfeljebb válsághelyzet-kezelés."