Kahn - Linke, Nowotny, Matthäus, Babbel - Ziege, Hässler, Jeremies, Scholl - Bierhoff, Rink. Így állt fel az a német válogatott a 2000-es Eb-n, amely megalázó vereséget szenvedett Portugáliától. Miközben a Románia elleni első meccsen még ez volt Ribbeck-kapitány kezdőcsapata: Kahn - Linke, Matthäus, Nowotny, Rehmer - Hamann, Deisler, Ballack, Scholl - Jancker, Bode.
Hat változtatás bő egy héten belül, teljes kapkodás a szövetségi kapitány részéről, aki ráadásul csak azért vállalta el ezt a megtisztelő tisztséget, mert kis túlzással senki más nem volt hajlandó leülni a kispadra. A Románia elleni 1-1, az Anglia elleni 0-1, majd a Portugália elleni 0-3 után megalázó módon, csoportutolsóként kullogott haza a német válogatott. Két évvel az után, hogy az 1998-as franciaországi világbajnokságon is kiesett a legjobb nyolc között.
Nincs kimutatás erről, de nem elképzelhetetlen, hogy a Portugália elleni megaláztatás másnapján a szokottnál kevesebb szén jött fel a gelsenkircheni bányákból, kevesebb gépjármű gurult le a stuttgarti, müncheni, wolfsburgi szerelőszalagokról és a leverkuseni gyárban is kevesebb fejfájást csillapító gyógyszer került dobozba, mint máskor. Ami viszont történelmi tény:
a DFB vezérkara összetrombitálta a válságstábot, és az ülés végén kimondta: kész, vége, ez így tovább nem mehet. A német labdarúgás reformokért kiáltott. Át kellett alakítani az utánpótlás-nevelést, a kiválasztást, a korosztályok egymásra épülő rendszerét.
Azt ugyan tudták, hogy az új generáció felnövéséhez időre van szükség, de abban bíztak, hogy a meglévő értékeik átsegítik az ország labdarúgását az átmeneti 12-14 éven.
Minden elképzelésük bejött. Kapitánynak felkértek egy edzőként szinte még null kilométeres egykori klasszis focistát, Rudi Völlert. Völler vb-ezüstérmet hozó (na, erre is csak a németek képesek) tűzoltó munkája után már hosszabb távra terveztek. Megint ismert arcot kértek fel kapitánynak, Völler csatártársát a 1990-es vb-győztes csapatban, Jürgen Klinsmannt. Mögé (mellé?) tettek egy rutinosnak tűnő, de kevésbé ismert szakembert, Joachim Löwöt.
Löw azonnal nem kaphatott főszerepet, mert a 2006-os vb-t Németországban rendezték, és az esetleges kudarcot egy olyan népszerű embernek, mint Klinsmann, úgy-ahogy elnézte volna az ország, de egy ismeretlennek aligha. Végül nem hozott kudarcot a hazai vb, a bronzérem jobb eredmény volt a vártnál, Klinsmann mennybe ment, és megteremtette az építkezés lehetőségét az őt váltó Löwnek, akire hosszú távon számítottak a szövetségnél.
Ez is bejött nekik. A Löw vezette válogatott az elkövetkező öt világverseny mindegyikéről éremmel tért haza, miközben folyamatosan átvették a főszerepet azok a játékosok, akik a 2000-es égést követő újjáépítés során kezdték karrierjük érdemi részét. Ma is ők alkotják a német válogatottat. Ők produkálták (még mindig Löwvel a kispadon) az újabb történelmi (talán még a 2000-esnél is lejjebb lévő) mélypontot az idei vb-n. És velük fog nagy valószínűséggel kiesni a német válogatott az újonnan indított Nemzetek Ligája legfelsőbb régiójából. Két komoly kudarc egy évben. Már eddig is hat vereség – erre még nem volt példa arrafelé.
Ha a szurkolói érdeklődést nézzük, akkor aligha. 43.879 – ennyi volt az átlag nézőszám a Bundesliga 2017-18-as idényében. Ennél csak egyetlen szezonban a 2011-12-esben regisztráltak magasabbat, 44.293-at. Akkor, amikor legutóbb nem a Bayern lett a bajnok. Valószínűleg ez, mármint a müncheni szuperalakulat iránt Bajorországon kívül fellelhető ellenszenv a magyarázata ennek a nagy érdeklődésnek. Egyébként az 1974-es világbajnoki győzelembe torkolló szezonban 20.525, az 1990-es aranyévet megelőzőben 19.765 volt ugyanez a mutató. A válogatott találkozók is zsúfolt stadionokban zajlanak napjainkban. Ennek a magyarázata egyszerű: Németországban húsznál több olyan stadion van, ahol felléphet a nemzeti csapat, vagyis a nagyobb helyeken 1-2 évente rendeznek válogatott meccseket, a kisebbekben 5-6 évente. Naná, hogy megmozdul ilyenkor a környék. Fogy a sör, a perec, a sál, a zászló, a mez. A drukker kötelességének érzi, hogy ott legyen a meccsen. Eddig többnyire sikerben kellett társnak lennie, most barátkozik egy másik helyzettel.
2018-ban a német válogatott barátságos találkozón legyőzte Szaúd-Arábiát, Perut és a vb-csoportmeccsén Svédországot. Döntetlent játszott Spanyolországgal és Franciaországgal.
Már 6 vereséget jegyez idén, soha egyetlen évben sem szenvedett el ennyit.
Brazília 0-1, Ausztria 1-2, Mexikó 0-1, Dél-Korea 0-2, Hollandia 0-3 és Franciaország 1-2. Pánik nincs. Nem is kell, hogy legyen. Ám azt nehéz lesz a német rajongókkal elfogadtatni, hogy ez van, ezt kell szeretni.
A vb-kudarc után Özilén kívül egyetlen ismertebb fej sem hullott a porba. De fordítsuk meg: Krooson kívül egyetlen világklasszis mezőnyjátékosa sincs a németeknek. Míg a bevezetőben leírt 2000-es Eb-kerettagok közül Matthäuson kívül Scholl, Hässler, Ballack és sérülékenysége ellenére Deisler is az volt a mezőnyben. Sok szakember szerint Kahn még Neuernél is jobb kapus volt, de nem a kapusposzt miatt tart ott a német válogatott, ahol tart. Az vicc, hogy összesen három belső védő vehető számításba, közülük a magyar származású Süle csak a fizikai felépítésével éri el ezt a szintet, a játékával nem. Ugyanez mondható el a csatárokról. Werner, Gnabry, Müller, esetleg Uth vagy Petersen. Megszűnt volna Németországban a csatár- és belsővédő-képzés? Csak középpályásokat nevelnek? Azokkal Rajnát lehet rekeszteni, ha rendeznének C, D, E-válogatottaknak világeseményt, Löw még mindig gondolkozhatna azon, hogy kit hagyjon ki. De az A-válogatott sem tud jobb középpályát kiállítani, mint az esetleges D.
Franciaország ellen Ginter, Kimmich, Kroos és Sane tolongott ebben a sorban, meg gyakran Werner és Gnabry. Támadásban néha Schulz.
Hollandia ellen Thomas Müller, Can, Uth, Peru ellen Gündogan, Reus, Brandt. Bevethető még Goretzka, Draxler és sokan mások. Nyilván ez a kísérletezés időszaka, már a Nemzetek Ligája megszületésekor a németek jelezték, hogy ide kísérleti csapattal jönnek.
Az elképzelés persze látszik, megvan a Neuer-Hummels-Boateng-Kimmich-Kroos-Werner-tengely, melléjük kerülnek az aktuális kiegészítők. Ha azok olyanok, mint a fent említettek, akkor nem lehetne baj. Ám Löw bizonyos dolgokhoz görcsösen ragaszkodik, és ez teszi nehézzé mindenki életét. Egy-két játékos teljesen más poszton szerepel, mint a klubjában. A Bayernben szélsőhátvéd Kimmich itt középpályás (mintha nem lenne elég egyébként is belőlük), Werner baloldali támadó, néha meg védekező, míg a Leipzigben előretolt ék. Nem lehet könnyű még egy világklasszisnak sem 4-5 napra egészen más szerepkört betölteni, mint az év többi 300-320 napján. Főleg Wernernek nem lehet az, mert míg Kimmich inkább előbb, mint utóbb világklasszis lesz, Werner soha nem lesz az.
A legnagyobb gond, hogy nincs a pályán vezéregyéniség. Egy Beckenbauer, Matthäus, Ballack, vagy éppen Schweinsteiger. Szelid, kedves, ügyes fiúk halmaza tobzódik ott.
Mindent tudnak külön-külön, sok mindent együtt is. De valami hiányzik belőlük. A győzelem tudománya.
Igaz, az nem tett jót Löwnek, hogy a vb-égés után rögtön „belezuhantak" a Nemzetek Ligájába. Ráadásul egy nagyon erős trióba. A világbajnok Franciaország és az ősellenség, a vb-től való távolmaradás miatt nagyon harapós Hollandia mellé. Ha az évtizedek szokásának megfelelően az Eb-selejtezők jöttek volna és jön három-négy gólzáporos diadal az ötödik-hatodik kalapos hobbiválogatottak ellen, akkor most úgy tűnne, hogy minden rendben van. Önbizalom-növelő gólok-passzok-cselek-szerelések garmadáját produkálnák a játékosok. Meg örömfocit. Így meg szenvednek. Mert egy Oroszországban megalázott-agyonvert sereg nehezen áll talpra hasonszőrűek társaságában.
Joachim Löw önbizalmával nincs gond, hiszen felkérte saját magát a maradásra. Érzi magában az erőt. Igaz, nem is nagyon van kit a helyére ültetni. A 2000-es vagabund-húzás a kezdő edzővel még egyszer nem vezethet eredményre. Ám mindenféle kapcsolat egy idő után fásulttá teszi a benne szereplőket.
12 év egy válogatott irányítójaként akkor is nagyon sok idő, ha az elmúlt majdnem 100 évben Löw mindössze a tizedik német szövetségi kapitány.
Biztosnak látszik, hogy vele kellene talpra állni. Az is biztos, hogy a világ nem ment el a németek mellett. Ami elment, az a német mentalitás. Ezt persze nehéz is számon kérni a félnémeteken, Kehreren, Boatengen, Rüdigeren, Gündoganon, Canon, Sanén, Gnabryn, Tahon. Jól passzolnak, ötletesek, gyorsak elöl, de egy ötös fal elé húzott négyes fallal nehezen birkóznak. Ezt a falazást (vagy buszbetolást) ma már mindenki tudja. A foci továbbra sem pontozásos sportág. Most is és a jövőben is az nyer, aki ellenfelénél többször juttatja a labdát a kapuba. Ráadásul a képzettebb ellenfelek még arra is képesek, hogy a fal előtt valaki meglóduljon, ez pedig már megsebezheti a német válogatottat. Átmegy a középpályáján, majd vagy az elkalandozó valamelyik szélsővédő helyén bontja meg a védelmét, vagy a körülményes, nehézkes belsővédő-duót hozza zavarba.
A német válogatott kiismerhető lett, ettől verhető a Löw-csapat.
Aki a fent említett recept kiváltására nem alkalmas, annak még mindig ott van egy szöglet kínálta kiszámíthatatlan lehetőség. A német csapat ma szinte senki ellen nem védekezik, mindig irányít. Ám már csak a díszpáholyban ül Netzer, Overath, Schuster, Ballack, Effenberg, Scholl, Matthäus. Az persze nagy kérdés, hogy ők mire jutnának a mai fociban, de erre nem kaphatunk választ.
A német válogatott jelene és a jövője a következő csapat: Sané, Gnabry, Goretzka, Havertz, Can, Brandt, Kehrer, Kimmich, Werner 1990-ben még nem éltek, és a négy évvel ezelőtti világbajnoki győzelem alkalmával is csak tinik voltak. Az említett öregedő maghoz kell csatlakozniuk. Mert az a mag még jó ideig nem változtatható. Ha majd az ő helyükre is jönnek megfelelő emberek, akkor lesz ismét Németország egy világesemény első számú esélyese.
Addig csak az egyik esélyes lehet.