1971. július 22-én a brazil labdarúgó-válogatott 0-0-s döntetlent ért el Magyarország ellen barátságos mérkőzésen.
90 ezer sikerre éhes és felajzott brazil szurkoló döbbenten látta, hogy a riói Maracanában a hazaiak kapusa, Felix volt a mezőny legjobbja,
hogy a nyugatnémet bíró nem adta meg Dunai Antal szabályosnak tűnő gólját. Dunai – ha ez a meccs szóba kerül – a mai napig nem érti a játékvezető ítéletét. Brazíliában elképesztő szeretettel és tisztelettel fogadták Illovszky Rudolf csapatát. Az akkor már háromszoros világbajnok (1958, 1962, 1970) Selecao addig egyszer sem tudta – hivatalos mérkőzésen – legyőzni Magyarországot. Az 1954-es vb-n 4-2-re nyertünk ellenük, 1966-ban meg 3-1-re Liverpoolban. Nem véletlen, hogy a meccset a „Nagy reváns" címmel illették.
A 0-0 után először döbbent csend ülte meg a stadiont,
majd a nézők tüntetni kezdtek Mário Zagallo szövetségi kapitány ellen.
De hogyan jutottunk el idáig? A 0-0-s döntetlen mögött olyan történet húzódik meg, amelyet ma már kevesen ismernek.
A sztori 1971. május 19-én, Szófiában kezdődött.
Ezen a napon Európa-bajnoki selejtezőn Magyarország 3-0-s vereséget szenvedett Bulgária csapatától. A meccs döbbenetes hatást okozott, nemcsak azért, mert a bolgárokkal szemben 23 éve veretlen volt a magyar válogatott, hanem mert a csapat totálisan széteső, kilátástalan játékot mutatott be. Nem csoda hát, hogy a szövetségi kapitány,
Hoffer József a mérkőzés után saját munkahelyének, az MTI sportszerkesztőségének diktálta be lemondását.
Szófia után a magyar válogatott szövetségi kapitány nélkül maradt, miközben mindenki tudta, hogy 1971. július 22-én Rióban lesz a csapat következő mérkőzése a háromszoros világbajnok ellen.
Szófiában a magyar csapat a következő összeállításban lépett pályára: Rothermel – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász – Dunai III (Ede), Kocsis, Zámbó – Fazekas, Albert, Kozma.
A Népsportban az 1969-es marseille-i, csehszlovákok elleni 1-4-hez hasonlították a kudarcot. Az MLSZ tehát ott állt egy porrá zúzott csapattal és szövetségi kapitány nélkül. A testületet ekkor vezető dr. Terpitkó Andrásnak jutott eszébe, hogy
vissza kellene hozni a válogatotthoz azt az Illovszky Rudolfot,
akit 1967-ben a magyar állami sportvezetés – Csanádi Árpád legfőbb irányításával – addig piszkált, míg a mester lemondott. Ekkor adták oda a kapitányi tisztséget az NDK-ból hazatérő, teljesen fogalmatlan Sós Károlynak, aki nem akart kapitány lenni. De Illovszkyt akkor már nem lehetett meggyőzni, ő vette a kalapját. Sóssal az 1968-as Európa-bajnoki selejtezőn úgy estünk ki a szovjetek ellen, hogy a hazai 2-0 után Moszkvában 0-3 következett, majd jött Marseille, és jöttek a csehszlovákok.
Csakhogy Illovszky Rudolf ekkor Görögországban, a Pierikosz csapatánál dolgozott Kateriniben. És
„másodpercekre" volt attól, hogy kinevezzék a spanyol élvonalban szereplő Zaragoza vezetőedzőjének.
Erre azonban már nem került sor. Az MLSZ hazarendelte a szakembert, aki 1971. június elején vette át újra a kapitányi tisztséget – tudva azt, hogy az első meccsét a Maracanában kell megvívnia Brazília ellen.
A szövetségi kapitány az 1970-71-es bajnoki idény vége után a Népstadionba rendelte a válogatott játékosokat. Onnan utaztak el Esztergomba, itt zajlott a felkészülés a brazilok ellen. Ide már nem utazhatott el a Honvéd játékosa,
Kocsis Lajos, aki részegen jelent meg az edzőtáborban.
Délelőtt 10 órakor. Illovszky azonnal hazaküldte Kocsist.
Idehaza senki sem reménykedett abban, hogy a megtépázott és önbizalmát vesztett magyar válogatott helytáll majd a riói pokolban.
Ha 3-0 alatt megússzuk, akkor már örülhetünk –
nagyjából ebben a hangulatban szállt repülőre a társaság, hogy 29 órás utazást követően Rio de Janeiróban landoljon. A repülőtéren a Brazil Labdarúgó Szövetség akkori elnöke, Joao Havelange fogadta a küldöttséget.
Az 1970-es világbajnokságon aranyérmes – amúgy minden idők legerősebb csapatának tartott együttes, sorozatban öt barátságos meccset játszott le. Ezek a következők voltak.
Pelé tehát a jugoszlávok elleni 2-2-es döntetlent hozó meccsen vonult vissza. Soha többet nem játszott a válogatottban, 92 alkalommal ölthette magára a nemzeti csapat mezét. Ugyanakkor ne gondoljuk azt, hogy Pelé nélkül valamiféle tartalékos brazil csapat várt a magyarokra. A Brazília-Magyarország barátságos mérkőzésen a hazaiak a következő összeállításban léptek pályára: Felix – Ze Maria, Brito, Plazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivellino – Zequinha, Tostao, Vaguinho.
Most akkor nézzük azt a brazil tizenegyet, amely az 1970-es mexikóvárosi vb-döntőben Olaszország ellen pályára lépett: Felix – Carlos Alberto, Brito, Plazza, Everaldo - Clodoaldo, Gerson – Jairzinho, Rivellino, Tostao, Pelé.
Akárhogy is forgatjuk,
a magyar csapat elleni barátságoson nyolc olyan játékos futott ki a Maracana gyepére, aki szerepelt a 4-1-es brazil győzelmet hozó vb-döntőben Olaszország ellen.
Más szóval: a házigazda tényleg revánsot akart venni rajtunk, és a lehető legkomolyabban vette a meccset.
Maracana a magyaroknak tapsolt – ezzel a címmel jelent meg a Népsport 1971. július 23-i kiadása. Itt az ideje, hogy felidézzük, kik érték el ezt a hősies 0-0-t Rióban: Géczi – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász Péter – Juhász István, Fazekas, Szűcs Lajos – Bene, Dunai II (Antal), Zámbó.
Tehát, a Szófiában a bolgárok elleni 0-3-as meccs magyar csapatából heten Rióban is felléphettek. Vidáts szinte levette a pályáról Tostaót, Páncsics az egész magyar védelem legjobbja volt, Géczi István két alkalommal bravúrral védett, miközben az egész meccs legjobbja a brazil kapus, Felix lett. A 14. percben Fazekas lövését talán ma sem tudja senki, hogyan védte ki. Miként az is nagy kérdés, hogy
Tschenscher, az NSZK-beli bíró milyen szabálytalanságot vélt felfedezni Dunai Antal gólja előtt
a 36. percben. Nem volt ott semmilyen szabálytalanság, a bíró szabályos gólt vett el Magyarországtól.
A 0-0 után éktelen botrány tört ki a Maracanában, mert a közönség képtelen volt elviselni, hogy a háromszoros világbajnok nem tudta legyőzni Magyarországot. A másnap megjelenő brazil újságok magyar komplexusról írtak, felidézve, hogy a dél-amerikai ország válogatottja még soha nem nyert a magyar csapat ellen. Zagallo kapitány elismerte, hogy a magyarok jobbak voltak. Ennél is tovább ment Zagallo segítője, João Saldanha, aki a következőket mondta:
Nem lehet letagadni, hogy annak a nemzetközi mérkőzés-sorozatnak, amelyet a brazil csapat július eleje óta vív, a magyarok elleni találkozó volt a legszínvonalasabb meccse. A magyarok uralták a meccset és rá tudták kényszeríteni akaratukat a brazil csapatra. Ezen a találkozón kitűnt a brazil labdarúgás minden egyes hibája – nem tudunk mit kezdeni a bátor és fegyelmezett csapatjátékot felvonultató ellenfelekkel".
Ferihegyen, 1971. július 24-én hatalmas tömeg verődött össze, majd
spontán ünneplés vette kezdetét a riói 0-0 után.
Mindez úgy, hogy a meccset a tévé nem közvetítette, a rádió is csak felvételről, reggel 6 órakor sugározta a II. félidőt a Maracanából. Illovszky vezetésével pedig szárnyakat kapott a csapat. Az Európa-bajnoki selejtező hátralévő három meccsét három győzelemmel hozta le, a franciákat Párizsban 2-0-ra vertük, idehaza a bolgárokat szintén 2-0-ra, a norvégokat pedig 4-0-ra. A csoport megnyerése után jött a legendás hárommeccses dráma Románia ellen. Az első meccs 1-1-es döntetlenje után a visszavágón 2-2 született, így harmadik meccsre került sor Belgrádban.
Ezen a magyar csapat 2-1-re nyert, így bejutott az Európa-bajnokság négyes döntőjébe.
Ott előbb egy borzalmasan balszerencsés meccsen 1-0-ra kikapott a szovjetektől, majd a bronzmérkőzésen 2-1-re a belgáktól. Ekkor már idehaza megint mindenki a pokolba kívánta a csapatot – csak azért, mert negyedik lett és azért, mert az 1972-es müncheni olimpia döntőjét is elvesztette.
Azt a csapatot kergették volna szét, amely alig egy évvel korábban a nyolc világbajnokkal felálló brazilok ellen ért el csodálatos döntetlent Rióban.
A meccs, amelyet az MLSZ nem ismert el hivatalosnak
1965. november 22. Kevés helyen lehet már olvasni a Brazília B – Budapest válogatott mérkőzésről, amelyet a brazil szövetség a mai napig hivatalos meccsként könyvel el. Az MLSZ nem. A mérkőzésen a brazil B (mert a brazil A ugyanezen a napon a szovjetekkel vívott barátságos meccset) 5-3-ra győzött a Budapest válogatottnak elnevezett együttes ellen, amelyet Baróti Lajos irányított, és amely az akkori legerősebb magyar csapat volt. Íme, a mieink összeállítása: Géczi (Gelei) – Novák (Káposzta), Mészöly (Mátrai), Sóvári – Solymosi, Sipos – Göröcs (Albert), Bene, Farkas J., Rákosi, Fenyvesi.A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.