Társoldalunk:

A futball vb-döntő, amely után többen infarktust és szélütést kaptak

2020.07.16. 05:56

Minden meghatározó futballnemzet történetében vannak kisebb-nagyobb tragédiák: elveszített vb-döntők, elbukott selejtezők, megalázó vereségek a pályán és azon kívül. Az azonban egészen ritka, hogy egy vereség olyan mélyen égjen be egy ország lelkébe, mint a brazil válogatott első elbukott vb-döntője.

Ha sírni akar látni egy brazilt, jó eséllyel elég neki annyit mondani, hogy „Maracanazo" – tudni fogja, hogy miről van szó. Ha nem kőből van a szíve, meg fogja könnyezni ezt az egy szót. A futballt vallásként kezelő brazilok számára ez az egy szó a nemzet minden tragédiáját magában foglalja. Persze, a józan eszünkkel tudjuk, hogy egy focimeccset lehetetlen egy háborúhoz hasonlítani, de a dél-amerikai ország lakói számára az 1950. július 16-án a Rio de Janeiró-i Maracana Stadionban elveszített vb-döntő a megközelíti azt.

Alig jött össze a vb-mezőny

A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) által kiírt negyedik világbajnokság talán a legfurcsább volt az eddigi 21 torna közül. A világ legjobb csapatai ezt megelőzően 1938-ban Franciaországban találkoztak (a döntőben a címét megvédő Olaszország 4-2-re győzte le Magyarországot), a következő két vébé azonban a II. világháború miatt elmaradt, az 1950-es tornát azonban már semmilyen szín alatt nem szerette volna elveszíteni a FIFA, és miután 1945 szeptemberében véget ért a világégés, a szervezet 1946. júliusi, luxemburgi kongresszusán valóban nem látszott elvi akadálya a négy évvel későbbi torna megrendezésének. Az biztosnak tűnt, hogy nem az iszonyatos pusztítást elszenvedő, a háborús újjáépítés első éveit nyögő Európa adja majd rendezőt – a kontinensről végül nem is akadt pályázó, de máshonnan is csak egyetlen ország jelezte, hogy kész fogadni a vb mezőnyét: a már az 1942-es vb-re is pályázó Brazília. A dél-amerikai ország két okból is jó választásnak tűnt: egyrészt jó csapatuk volt, 1945-ben és 1946-ban is csak döntőben maradtak alul a Copa Américán (mindkétszer Argentínával szemben), másrészt pedig az országot ekkorra már teljes mértékben meghódította a futball-láz. Ez utóbbiban magyar szakemberek (pl. a különleges pályát befutó Kürschner Izidor) munkája is benne volt.

A FIFA nem volt olyan szívtelen, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az első világháborút követő 1920-as antwerpeni olimpiával, és nem zárta ki a II. világháború vesztes államait a selejtezőkből. Így biztos volt, hogy címvédőként ott lehetnek Brazíliában az olaszok, ahogy rajthoz állhatott Ausztria is. A háborút követően kettéosztott Németország egyik tagállama sem indulhatott, de nem politikai, hanem adminisztrációs okok miatt, lévén sem az NDK-nak, sem az NSZK-nak nem volt a FIFA által elismert szövetsége. Az éppen sztálinista átmenetet levezénylő Magyarország pedig nem is nevezett. A hét kiadó európai helyért végül mindössze 18 válogatott mérkőzött meg – köztük Izrael és Szíria is.

Egyetlen négy csapatos csoportot sikerült összehozni, ahol a négy brit csapat, azaz az első vb-jére benevező, magát a torna vitathatatlan esélyesének tartó Anglia mellett Skócia, Wales és Észak-Írország küzdött a vb-szereplésért. Végül előbbi kettő járt sikerrel, de a skótok visszaléptek. Ahogy Ausztria is a törökök elleni párharc előtt. Majd a törökök sem akartak elutazni Dél-Amerikába. A FIFA ekkor felajánlotta az indulás jogát a Portugáliának, akik nem kívántak élni a lehetőséggel, ahogy később a kvalifikáló franciák sem, miután szembesültek az utazás költségeivel. Ugyanígy tettek az írek is, de a selejtező különböző szakaszaiban visszalépett Belgium és Finnország is.

A többi kontinensen sem volt kevésbé faramuci a helyzet: Ázsiában az egyetlen vb-helyért mindössze négy ország készült megmérkőzni, ám Burma, Indonézia és a Fülöp-szigetek még a selejtező kezdete előtt visszalépett, később pedig az így automatikusan kijutó India is követte a példájukat, miután a FIFA nem engedélyezte, hogy mezítláb játsszanak a majdani tornán. Dél-Amerikában két csoportban zajlottak a selejtezős küzdelmek, de egyetlen mérkőzést sem játszottak le! Az egyik csoportban Argentína, míg a másikban Ecuador és Peru lépett vissza, így Bolívia, Chile, Paraguay és Uruguay játék nélkül készülhetett a vébére.

Rendes selejtezőtornát csak Észak-Amerikában tudtak rendezni, ahol a Mexikó, USA, Kuba trió minden mérkőzést lejátszott, és végül előbbi kettő készülhetett Brazíliába.

És itt még mindig nem értek véget a furcsaságok: a címvédő olasz válogatott az ország futballjának talán máig legnagyobb tragédiája után kellett, hogy útra keljen. 1949. május 4-én a minden idők egyik legjobb klubcsapatát, a zseniális Egri-Erbstein Ernő által felépített Grande Torinót szállító repülőgép egy lisszaboni gálameccsről (a Benfica stadionját adták át) hazatérve a sűrű ködben nekiütközött a város fölötti dombon álló Superga Bazilikának. A szerencsétlenséget senki nem élte túl, Egri Erbsteinhez hasonlóan az első csapat valamennyi, a gépen utazó játékosa meghalt – ami történetünk szempontjából azért bír különös jelentőséggel, mert ekkoriban az FC Torino adta az olasz válogatott gerincét. Így bő egy évvel később az olaszok már nem is számítottak esélyesnek. Brazíliába pedig nem repülővel utaztak, hanem hajóval mentek, ahogy az európai csapatok többsége húsz évvel korábban is tette az 1930-as világbajnokság alkalmával.

Végül 13 csapat várta a döntő csoportjainak sorsolását. Ennyire kevés csapat csak a legelső, 1930-as uruguayi vébén vett részt.

Egy furcsa világbajnokság

A kevés csapat a szervezőket is nehéz feladat elé állította, amit nem is sikerült tökéletesen megoldani. A csoportbeosztás is eléggé féloldalas lett: két négy csapatos mellett, volt egy-egy három, illetve két csapatos csoport. Ez utóbbiba került Uruguay. A csoportok győztesei bejutottak a döntő körbe, ahol a négy csapat körmérkőzést játszott, és az itt megszerzett pontok alapján hirdettek győztest, függetlenül a csoportban elért eredményektől, miután azokat nem lehetett figyelembe venni, hiszen nem ugyanannyi meccset játszottak a csapatok. A torna előtt a számok alapján az angolok voltak a legnagyobb esélyesek, akik ÉLŐ-pontszámuk alapján Argentína mögött a második helyen álltak az akkor még nem létező világranglistán. Az angolok után következtek a svédek és a brazilok, míg Uruguay csak a 18. helyen szerénykedett, amivel még a vb-mezőnyben is csak a kilencedikek voltak.

Az angolok hatalmas önbizalommal várták a tornát, miután szent meggyőződésük volt, hogy az összes résztvevő európai csapatnál jobbak, a dél-amerikaiak meg nem lehetnek ellenfelek. Az észak-amerikaiak meg pláne nem. Az angolok a B csoportba kerültek, ahol Chile, az Egyesült Államok és Spanyolország várt rájuk. Az első meccsen 2-0-ra verték Chilét, és senki nem gondolta volna, hogy Wilf Mannion gólja lesz az utolsó, amit a tornán rúgnak.

Az angolok balsikerű vb-bemutatkozása 1950-ben:

Az Egyesült Államok amatőrjei ellen a világ valamennyi angol szurkolója gálamérkőzést vár. Ehhez képest június 29-én Belo Horizontében az Estadio Independenciában az amerikaiak Joe Gaetjens góljával legyőzték a torna legnagyobb favoritját. „25-28 yardról bekanyírottam a labdát, Joe meg valahogy bele tudott piszkálni. Tény, hogy nem volt egy szép gól – emlékezett vissza hatvan évvel később a gólpasszt adó Walter Bahr. – A tökéletes meccs az, amikor jól játszol és nyersz. Mi nyertünk, de egyáltalán nem voltunk jobbak. Ez egyike volt azoknak a meccseknek, amikor nem a jobb csapat nyert. Ha tízszer játszunk ellenük, kilencszer biztosan ők nyernek. De akkor is büszke vagyok, mert nagyszerű csapatunk volt" – tette még hozzá. A nagyszerű csapatban mások mellett volt tanár, mosogatófiú, postás és még egy halottaskocsi-vezető is. Amikor Angliában az újságokban megjelent, hogy az USA amatőr játékosai 1-0-ra nyertek, több ezren vitték vissza a lapokat az újságosokhoz, mondván: ekkora sajtóhibát még életükben nem láttak. Az angolok egyszerűen nem akarták elhinni, hogy csapatukat legyőzte az Egyesült Államok válogatottja. Az angolok aztán ugyancsak 1-0-ra kikaptak a csoportgyőztes spanyoloktól és lógó orral kulloghattak haza.

A C csoportot a svédek nyerték megelőzve az olaszokat és Paraguayt, míg az A-t a vártnál kicsivel talán nehezebben, de a házigazda brazilok. A Mexikó elleni 4-0 és a Jugoszlávia elleni 2-0 között ugyanis volt egy roppant kellemetlen 90 percük Svájc elleni, amikor kis híján az orrukra csapódott a svájci retesz. A brazilok által játszott, és szinte tökélyre fejlesztett diagonal nevű formációt (ahol a WM rendszer közepén álló négyzet el van tolva, és egy paralelogramma alakját veszi fel) remekül tudták variálni, attól függően, hogy milyen szerepet kapott a két összekötő.

A brazil válogatott a Mexikó elleni csoportmeccs előtt: az álló sorban jobbról a második Bigode, a harmadik pedig Barbosa kapusForrás: AFP/-

Nos, a svájciak 1-3-3-3-as ún. verrou-rendszere (amiből majd az olaszoknál születik meg az eltéphetetlen catenaccio) alaposan feladta a leckét Flavio Costa csapatának. Úgy meg pláne, hogy Rióból Sao Paulóba költözve íratlan kötelessége volt a kapitánynak a helyi kötődésű focistáit játszatni. A 2-2-es döntetlent követően mindenhogy le kellett győzniük Jugoszláviát, amit már újra régről ismert, de az országban jó ideje meghaladottnak tekintett WM-rendszerben meg is tettek (2-0). A meccs érdekessége, hogy a jugók egyik legjobbja, Rajko Mitics a kezdés előtt nem sokkal lefejelt egy gerendát, így a délszlávok tíz emberrel kezdték a találkozót, és mire Mitics pályára tudott lépni, a brazilok már 1-0-ra vezettek.

Eközben a D csoportban Uruguay pihent. Mire a brazilok lejátszottak három csoportmeccset, ők még egyszer sem léptek pályára, majd, amikor ezt július 2-án megtették, akkor a mesterhármast szerző Oscar Miguez, valamint minden idők egyik legjobb uruguayi focistája, Juan Alberto Schiaffino vezetésével 8-0-val beledöngölték a gyepbe Bolíviát, és máris ott voltak a döntő csoportkörben a brazilok, a svédek és a spanyolok társaságában.

Ez a mi Hirosimánk!

A döntő csoportkörben a brazil szárnyaltak: a svédeket 7-1-re, a spanyolokat pedig 6-1-re verték. Miután Uruguay előbbit ugyan legyőzte 3-2-re utóbbival azonban csak 2-2-es döntetlent játszott, egyszerű volt a matek: a négypontos braziloknak elég egy döntetlen a három ponttal álló szomszéd ellen.

Flavio Costa, a brazilok szakvezetője igyekezett óvatos maradni, és úgy fogalmazott, hogy:Tartok tőle, hogy a játékosaim vasárnap úgy futnak ki majd a pályára, hogy jó előre világbajnoknak érzik magukat. Szó nincs arról, hogy bemutató meccs állna előttünk, sőt ez a meccs pont olyan lesz, mint bármely másik – csak jóval nehezebb."

Csakhogy rajta kívül nem volt brazil, aki el tudta volna képzelni, hogy nem Zizinho és társai emelik magasba a Jules Rimet-kupát. Az O Mondo című lap „Ezek a srácok a világbajnokok" szalagcímmel és csapat fotójával jelent meg a döntő napján, míg Angelo Mendes Moraes kormányzó így fogalmazott órákkal a mérkőzés előtt: „Itt állok előttetek, ti brazilok előtt, akiket máris világbajnoknak tekintek."

Eközben az uruguayiakban fortyogott az epe, a brazil újságíró, Teixeira Heizer O Jogo Bruto das Copas do Mundo (A világbajnokságok kemény világa) című könyvében egyenesen azt állítja, hogy az uruk egyik legjobbja, Obdulio Varela az említett O Mundo összes szeme elé kerülő példányát felvásárolta, majd arra bíztatta a csapattársait, hogy vizeljék le azokat.

Vb-döntő, 1950. július 16.
Maracana Stadion, Rio de Janiero, 174 ezer néző. Vezette: George Reader (angol)
Brazília–Uruguay 1-2 (0-0)
gólszerzők: Friaca 47., ill. Schiaffino 66., Ghiggia 79.
Brazília: Barbosa – Augusto, Juvenal, Bigode – Bauer, Danilo – Zizinho, Jair – Friaca, Ademir, Chico; szövetségi kapitány: Flavio Costa
Uruguay: Máspoli – González – Gambetta, Tejera, Andrade – Miguez, Varela, Pérez – Morán, Schiaffino, Ghiggia; szövetségi kapitány: Juan López

A szövetségi kapitány, Juan López pedig kidolgozta a nyerő taktikát, ahol a felállás megtévesztésig hasonlított a svájciak 1-3-3-3-jára, a két brazil szélsőre pedig követő emberfogást rendelt el. Ettől még a Maracanában 200 ezer (hivatalosan 174 ezre voltak a stadionban, de biztos, hogy több drukkert engedtek be, mint ahány jegyet eladtak) szurkolója által hajtott Brazília kezdett jobban (a hangulatot jól illusztrálja, hogy az uruguayiak egyik játékosa, Julio Pérez összepisilte magát a himnuszok alatt), de a vezető gól egészen a 47. percig nem akart megszületni.

A találkozó utolsó harmada azonban – ahogy a svédek és a spanyolok ellen is – ezúttal is az uruguayiaké volt. Sorra vezették a támadásaikat a jobb oldalon, ott ahová az a Bigode húzódott vissza, akit az első félidőben véletlenül(?) arcon ütött Varela, és, akinek a később szárnyra kapó sok-sok legenda egyikeként, ettől félelem költözött a szívébe. Tény, hogy a 66. percben Alcides Gigghia éppen őt verte meg egy az egyben, majd a beadásából Schiaffino kiegyenlített. A Maracanara boruló csend megrémisztette a játékosaimat – mondta később Flavio Costa.

A 79. percben pedig vége lett a világnak: Ghiggia és Pérez kényszerítője után előbbi megint lefutotta Bigodét a jobb oldalon, majd a beadásra számító Moacyr Barbosa kapus mellett a rövid felső sarokba lőtt. Dráma, sőt tragédia: Brazília hazai pályán elveszítette a világbajnoki döntőt.

„Ez a mi Hirosimánk" – siránkozott a híres brazil újság- és színmű író, Nelson Rodrigues.

„Nemzetünk összes történelmi drámája közül szépségével és dicsőségével kiemelkedik ez a vereség. Ez volt a trópusok Waterlooja, ez a Götterdämmerung, vagyis az Istenek alkonya a történelmünkben. A szimpla tény, hogy Brazília legyőzetett, sohasem látott értelmezést kapott, amelyből számos mítosz és legenda született" – írta Paulo Perdigao Egy vereség anatómiája című könyvében.

Ilyen legenda, hogy – a valóban bekövetkezett infarktusok és szélütések mellett – egy ember bánatában leugrott egy hídról, de ez biztosan nem történt meg.

Az viszont biztosan megtörtént, hogy a vereségért a csapat három fekete játékosát, Barbosát, Bigodét és Juvenalt vették elő. Előbbi, a csapat kapusa egy 1963-as kerti partin rituálisan elégette a vb-döntő kapufáit, de rajta ez sem segített. Ujjal mutogattak rá az emberek, ő maga mesélte, hogy saját fülével hallotta, amint egy asszony azt mondta a fiának Nézd, kisfiam, ez az a férfi, aki az egész országot megríkatta.

Schiaffino egyenlítő góljánál nem volt esélye Barbosa kapusnakForrás: Origo

A brazilok így hat mérkőzésen négy győzelem mellett egy döntetlent és egy vereséget elérve 22-6-os gólkülönbséggel lettek ezütérmesek, a selejtezőkkel együtt is csupán négy meccset játszó, abból egy döntetlen mellett hármat megnyerő Uruguay mögött. Schiaffinóék pont azt a három meccset nyerték meg, amit kellett, és 1930 után másodszor is vb-t nyertek, ráadásul még mindig veretlenek voltak a tornán. Ezt a veretlenséget négy évvel később, a lausanne-i elődöntőben veszítik el, amikor minden idők egyik legjobb vb-meccsén hosszabbítás után 4-2-re kikapnak az Aranycsapattól, azaz Magyarországtól.

A brazilok pedig a vereség hatására elkezdték átalakítani a játékukat, nagyobb hangsúlyt fektettek a védekezésre, míg a támadásban ellenállhatatlan diagonált felváltotta a magyarok által is alkalmazott 4-2-4-es formáció, ami a valóságban támadásban 3-3-4, míg védekezésben 4-3-3 volt. A következő vébén a berni csata néven elhíresült negyeddöntőben még nem bírtak Kocsisékkal (4-2 ide), de 1958-ban egy 17 éves csillag, bizonyos Pelé vezérletével végre valóra váltották a nagy álmot és megnyerték történetük első vébéjét.

A cikk megírásához Jonathan Wilson: Futballforradalmak (Akadémiai Kiadó, 2014) című könyvének vonatkozó részeit használtuk fel.