A másodosztályú Foresttel aztán 1977-ben a bronzérmesként jutott fel az élvonalba: utolsó meccsüket egy öngóllal nyerték meg, majd már Mallorca felé repülve egy nyári csapatépítésre, a gépen tudták meg, hogy a Bolton kikapott a Wolverhamptontól, így ők végeztek feljutó helyen. A következő idényben pedig újoncként valósággal leigázva a mezőnyt, megnyerték a bajnokságot – hét pontot vertek a BEK-címvédő, végül második helyen záró Liverpoolra.
A keret csak angol és skót játékosokból állt, köztük olyan sztárokkal, mint Peter Shilton, Viv Anderson, Tony Woodcock, Archie Gemmill, Kenny Burns és John Robertson. De Clough 1979 februárjában még robbantott egy bombát:
az angol foci első 1 millió fontos igazolásaként szerződtette Trevor Francist a Birmingham Citytől.
Francis igazi csodagyerek volt: még nem volt tizenhét, amikor már kihagyhatatlan volt a Birmingham kezdőjéből, ugyancsak nem töltötte be a 17-et, amikor egy meccsen négy gólt lőtt a Boltonnak (és átkozta a balszerencséjét, hogy sérülés miatt le kellett cserélni), és első profi szezonjában (1971-72) 22 meccsen 15 gólt lőtt.
1976-ban a Birmingham City történetének egyik legemélkezetesebb gólját szerezte, a csapat azonban nem tudta valós sikerekre váltani a tehetségét.
Így aztán 1978-ban gondolt egyet, és egy szezonra átment az amerikai profi ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatába, ahol 19 bajnokin 22 gólt lőtt és mások mellett Franz Beckenbauerrel, valamint a Serie A 1973-74-es gólkirályával, Giorgio Chinagliával bekerült a szezon álomcsapatába. Ezt követően vette meg az ingyenes igazolások nagy mestere, Clough – kivételesen pénzért, mégpedig adókkal együtt 1,18 millió fontért. A különc edző (aki amúgy José Mourinho példaképe volt) valamiért váltig állította, hogy Francis egy font híján egymillióba került. „Szégyen, amit Birminghamben műveltek vele" – hangoztatta később úton, útfélen. Francis bemutatkozására a BEK-ben egészen a döntőig kellett várni, akkor viszont egy gyönyörű csukafejessel megszerezte a találkozó egyetlen gólját.
Ezt követően még egy nyári idényre visszatért az NASL-be, ahol most Johann Cruyffal együtt került be az álomcsapatba, és végül 33 meccsen lőtt 36 góllal a liga történetének legeredményesebb játékosa lett – egy góllal megelőzve Pelét, aki viszont 56 meccsen lépett pályára.
A Forestben végül csupán 70 bajnokin lépett pályára, ezeken a meccseken 28 gólt lőtt, de a szurkolók így is beszavazták a klub történetének legjobb 11-ébe.
1981-ben végül a Forest eladta a Manchester Citynek, ezúttal 1,2 millió fontért. A City azonban nem tudta fizetni évi 100 ezer fontos gázsiját, így Francis kipróbálta magát Olaszországban (Sampdoria, Atalanta), tett egy kiruccanást Ausztráliába (Wollongong City), majd Queens Park Rangers után végül a Sheffield Wednesday-ben vezetett le, ahol 40 éves koráig dolgozott játékos-edzőként, 1992-ben az FA-kupában és a Ligakupában is döntőig vezetve a kék-fehéreket.
1980, Nottingham Forest–Hamburger SV 1-0
gólszerző: John Robertson
Az 1979-80-as idényben a Forest második lett a bajnokságban, de címvédőként újfent indulhatott a BEK-ben. A csapat egyik legjobbja a 28-szoros skót válogatott, John Robertson volt. És, hogy milyen játékos volt is ő? Egyesek szerint jobb, mint a Real Madrid korszakos zsenije, Gento, vagy az angol foci valaha volt egyik legnagyobbja, Stanley Matthews. A mai szurkolóknak a Forest egykori csapatkapitányának szavai adják a legjobb útmutatót, hogy el tudjuk képzelni Robertsont fénykorában.
Olyan volt, mint Ryan Giggs, csak két jó lábbal, nem pedig eggyel. Még több váratlan megoldásra volt képes, még jobban tudott gólhelyzeteket kialakítani, egyszerűen lenyűgöző játékos volt
– mondta róla John McGovern.
Robertsonból saját bevallása szerint is Clough és Taylor csinált egy eltékozolt tehetségből európai klasszis focistát. A 76-77-es szezon előtt, az NSZK-ban edzőtáborozott a csapat, és az azon a nyáron érkező másodedző azonnal kiszúrta, hogy játékos túlsúlyos. Diétára fogták, Clough pedig a pálya közepéről kivitte a bal szélre – és máris kész volt a klasszis. Robertson szerezte az egyetlen gólt az 1978-as Ligakupa-döntő újrajátszásán, ő lőtte, ugyebár a HSV elleni BEK-győzelmet érő találatot, sőt egy évvel korábban ő adta a gólpasszt Trevor Francisnek a BEK-döntőben.
Robertson skót létére teljes profi pályafutása során csak két angol csapatban játszott: 1970 és 1983 között a Forestben, majd két évet a Derby Countyban, ahol még egy utolsó, a legendáját kissé már megtépázó szezonra még visszatért Nottinghambe. 2005-ben a klub szurkolói őt választották a Forest valaha volt legjobbjának, megelőzve Stuart Pearce-t, tíz évvel később pedig, a klub alapításának 150. évfordulóján ugyancsak övé lett az elismerés.
Robertson egyetlen gyengéje a cigi volt. Már játékosként is láncdohányos volt, de az, hogy a meccsek szüneteiben is rágyújtott volna, csak városi legenda.
Egyetlen alkalomra emlékszem, miután visszatértem a Derbytől, hogy Clough azt mondta, ha elszívnál egy cigit a szünetben, csak rajta. Ez Lutonban volt, a többi csak városi legenda.
Robertson életét azonban a sikerek mellett számos tragédia is beárnyékolta. A 2013-as infarktusa, ami teniszezés közben érte, még a szerencsés kimenetelű esetek közé tartozott. Első lánya, Jessica, talán egy orvosi műhiba miatt, súlyos idegrendszeri károsodással (cerebrális parézis) született, és 13 évesen meghalt. Bátyja és annak felesége pedig a '79-es, 1. FC Köln elleni BEK-elődöntő első, hazai meccse előtt négy nappal, a Robertsontól kapott ajándék autóval szenvedett halálos balesetet. Négy nappal később, 1979. április 11-én Robertson szerezte a Forest harmadik gólját (elmondása szerint pályafutása egyetlen fejes gólját) a 3-3-ra végződő meccsen.
1981, Liverpool–Real Madrid 1-0
gólszerző: Alan Kennedy
Az 1977-es és 1978-as győzelmek után a Nottingham Forest kétéves tündöklésének végeztével a Liverpool ismét visszaült Európa trónjára. A Bayern München elleni, idegenben lőtt góllal (0-0, 1-1) megnyert elődöntőt leszámítva a Pool díszlépésben masírozott el a párizsi döntőig, ahol a nyolcaddöntőben a Honvédot búcsúztató (0-1, 0-2) Real Madrid várt rá.
Csak a rend kedvéért: a finálét Palotai Károly vezette.
A bajnokságban óriási csalódást keltve csak az ötödik helyen zárt a Pool, így a szezon megmentését, és következő kiírásban való indulás jogát jelenthette nekik egy újabb BEK-győzelem. A döntő előtti másfél hónapban azonban a csapat nem számíthatott a védelem egyik oszlopára, a balhátvéd, Alan Kennedyre, aki egy csuklótörés miatt nem tudott pályára lépni a szezon hajrájában. A döntő előtt aztán először ő lepődött meg, hogy a Pool menedzsere, Bob Paisley mégis benevezte, majd a csapattársai, amikor a hajrában csatárokat megszégyenítő góljával eldöntötte a találkozót.
A sunderlandi születésű Kennedy éppen a gyűlölt rivális, Newcastle United játékosa lett, tagja annak a csapatnak, amelyik 1974-ben a Liverpoollal szemben maradt alul az FA-kupa döntőjében. Talán nem véletlen, hogy négy évvel később éppen a Pool vette meg 330 ezer fontért – soha addig nem fizettek ennyit szélső védőért. Kennedy a következő nyolc évben szinte kihagyhatatlan lett a Poolból, öt bajnoki cím és négy Ligakupa-elsőség mellett kétszer a BEK-trófeát is a magasba emelte, és, ha úgy vesszük, akkor mindkét alkalommal ő szerezte a győztes gólt. Ugyanis a 1981-es finálé után 1984-ben az AS Roma elleni döntő tizenegyespárbajában övé volt az utolsó „szó". Amiről 2018-ban így beszélt: „A döntő előtti héten gyakoroltuk a tizenegyeseket, és, hát nekem elég kiábrándítóan mentek. Nem is értem, hogy Joe Fagan (a Pool szakvezetője) miért jelölt engem is.
El tudom képzelni, ahogy a csapattársaim a kezükbe temetett arccal várták, hogy mi lesz, aztán meg alig hitték el, hogy belőttem. De fantasztikus érzés volt, a legjobb egész pályafutásom során. Még az 1981-es győztes gólnál is jobb volt, mert itt nagyobb volt rajtam a nyomás.
Hasonló lehetett, mint a Liverpool mezében játszott első mérkőzésén, amikor a szünetben a csapat legendás menedzsere,
Bob Paisley így értékelte a játékát: „A rossz Kennedyt lőtték le..."
Abban a 45 percben a legemlékezetesebb megmozdulása az volt, amikor egy kacska felszabadító rúgása után a labdája eltalálta a pálya szélén posztoló egyik rendőrt, akinek lerepült a sisakja. Aztán persze szépen belejött, névrokonával és későbbi jó barátjával, Ray Kennedyvel nagyszerű párost alkotott, az 1978-79-es idényban például 42 bajnokin csupán 16 gólt kapott a Pool.
Kennedy édesanyja és Bob Paisley amúgy gyerekkori barátok voltak, ugyanabban a kis bányászfaluban nőttek föl, és Sarah-Ann mindig is arról álmodott, hogy fia egy nap Paisley keze alatt játszhat. Ami így is lett, de ezt ő már nem érhette meg, nem sokkal fia átigazolása előtt halt meg.
1982, Aston Villa–Bayern München 1-0
gólszerző: Peter Withe
A hétszeres bajnok, ötszörös Ligakupa-győztes, egyszeres angol szuperkupa (Charity/Community Shield) győztes Aston Villát akár nagy csapatnak is nevezhetnénk, de maradjunk csak a „nagy múltú" jelzőnél... A birminghamiek 1996-ban nyertek utoljára trófeát (Ligakupát), és bizony jónéhányszor megjárták már a másod-, sőt a harmadosztályt is.
Utolsó bajnoki címüket 1981-ben nyerték, 71 évvel a klub negyedik elsőségét követően, csupán kilenc évvel azután, hogy a harmadosztály bajnokaiként feljutottak a második vonalba. 1975-ben aztán ezüstérmesként feljuttak az élvonalba, ahol előbb éppen csak megkapaszkodtak, majd izmos középcsapattá fejlődtek, hogy aztán 1981-ben bajnoki címet ünnepelhessenek. Az élvonal gólkirálya a Newcastle Unitedtól klubrekordot jelentő 500 ezer fontért a szezon elején szerződtetett csatár, Peter Withe lett.
Withe egyébként 1978 nyarán került Newcastle-be Nottinghamből, azaz pont annak a szezonnak az elején rakták ki, amit BEK-győzelemmel zárt a klub. De legalább jól kerestek rajta: 1976-ban 42 ezer fontért vetté, és 225 ezerért adták el két évvel később. A Szarkáknál is csak két szezont töltött,
a Villánál viszont megragadt, öt szezont húzott le a birminghamieknél, ahonnan trófeákkal megrakodva búcsúzott el 1985-ben.
A 81-es bajnoki címet a következő szezon rajtján megnyert Charity Shield követte, majd ugye a BEK-győzelem, amit aztán a Barcelona ellen 3-1-re megnyert Európai Szuperkupa-döntő követett. Withe alaposan kivette a részét ezekből a sikerekből: 1981-ben, 82-ben és 84-ben is házi gólkirály lett (21, 17 és 22 góllal), előbbi idényben pedig az egész bajnokság legjobb góllövője lett.
Az 1982-es BEK-döntőben a – mások mellett – olyan klasszisokkal felálló Bayern München várt a Villára, mint Karl-Heinz Rummenigge, Klaus Augenthaler vagy Paul Breitner. A meccs hőse azonban, emlékezzünk meg róla is, a villa 23 éves cserekapusa, Nigel Spink volt: a Villában addig egyetlen meccsen pályára lépő fiatalembernek már a 10. percben be kellett állnia, miután a nyakát az előző nap megrándító Jimmy Rimmel nem tudta folytatni a játékot. Spink pedig földöntúli formában védett, ha pedig már ő is verve volt, akkor a gólvonalról tisztázott valamelyik angol védő.
A Bayern gyakorlatilag a kapujához szögezte a Villát, amelyik alig-alig jutott el a németek kapujáig. Amikor viszont igen, akkor még szerencséjük is volt. A 67. percben Tony Morley középre adott, egy göröngyön megpattanó labdáját félig lábfejjel, félig sípcsonttal találta el Withe, amivel a farkasember kinézetű csatár el is döntötte a találkozót.
A meccset közvetítő ITV kommentátorának, Brian Moore-nak a közvetítése ma a Villa stadionjában olvasható.
A Villa 1987-ben utolsó helyezettként esett ki az élvonalból, Peter Withe ezt már a Sheffield United játékosaként figyelhette, végül negyven évesen a Villából vonult vissza.
Withe 11 angol válogatott meccse is ér egy mondatot: ő lett ugyanis az első Villa-játékos, aki bekerült egy vb-keretbe (1982, Spanyolország), egyetlen gólját a nemzeti csapatban pedig 1983. április 27-én egy 2-0-ra megnyert meccsen szerezte Magyarország ellen.
Edzőként megfordult a Wimbledon kispadján, megbízott edzőként pedig még a Villát is irányíthatta néhány meccs erejéig – kevés sikerrel. Ezt követően Dél-Kelet Ázsia felé vette az irányt, ahol a thai válogatottal nyert kétszer Dél-Kelet Ázsiai Bajnokságot, majd Indonéziában is próbálkozott, de ott már nem járt sikerrel.
Címlapi kép: Alan Kennedy egy csapattársa nyakában ülve emeli magasba a Bajnokcsapatok Európa-kupájának trófeáját 1981. május 27-én a párizsi Parc des Princes-ben
