A nullával egyenlő nyugdíjat kapnak a hatvanas-hetvenes évek legendás futballistái

Argentína-Magyarország, Diego Maradona, Nyilasi Tibor, Sallai Sándor, 1982
Alicante, 1982. június 18. Maradona (k) vezeti a labdát Nyilasi Tibor (j) és Sallai Sándor között a spanyolországi labdarúgó világbajnokságon rendezett Argentína-Magyarország mérkőzésen (4:1). MTI Fotó: Petrovits László
Vágólapra másolva!
Elfeledett futballnemzedékek címmel írtunk cikket arról, hogy a régi futballnagyságok közül nagyon sokan éltek a pályafutásuk befejeztével méltatlan körülmények között. Labdarúgásban a világbajnoki részvétel nagyobb, jegyzettebb eredmény, mint akár az olimpiai érem, előbbiért mégsem jár semmilyen járadék, pénzben kifejezhető elismerés, holott az érintett játékosok jövedelme jóval közelebb állt az átlagemberéhez, mint manapság. Három olyan korábbi labdarúgóval beszélgettünk erről, akik játszottak világbajnokságon, a közös történetük a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas éveket öleli át.
Ősszjáték: a Magyar Nemzet, az Origo és Nemzeti Sport közös projektje Forrás: Origo

Nem túl hálás bárkinek is a zsebében kutakodni. Felhívni azzal, hogy ugye, szegényes körülmények között élsz – ez

valahol sértő is, szembe megy az egészséges szeméremmel, az ilyennel senki sem hivalkodik. Pedig korábbi válogatott labdarúgók válaszolhatnának határozott igennel a kérdésre,

illetve nagyon sokszor már csak múlt időben, hiszen az ötven és hatvanas évek csapataiból nagyon sokan már nincsenek közöttünk. Azok közül például, akik az 1958-as svédországi világbajnokságon pályára léptek, már csak dr. Fenyvesi Máté él utolsó mohikánként. Ő ráadásul kivétel, hiszen már a futball mellett elkezdte az állatorvosi karrierjét, majd a rendszerváltás után országgyűlési képviselőként is dolgozott egészen 2006-ig, így a Tüske becenévre hallgató balszélső, aki a jövő hét végén ünnepli a 87. születésnapját, nem szenvedett anyagi gondoktól, igaz, ezt cseppet sem a futballnak köszönhette.

A négy évvel később, Chilében negyeddöntőig jutott magyar válogatottból dr. Fenyvesi Máté mellett Rákosi Gyula és Mészöly Kálmán él még azok közül, akik szerepet is kaptak a tornán. Mindketten edzőként dolgoztak játékos pályafutásuk befejezése után, előbbi kétszer lett ezüstérmes a Ferencváros kispadján, utóbbi háromszor szövetségi kapitányságig is vitte. Ott voltak 1966-ban Angliában is, ahol szintén az elődöntő küszöbén bukott el a csapat a szovjetek ellen, ám előtte a csoportban játszott egy mérkőzést, amely a sportág klasszikusai közé emelkedett: 3-1-re legyőzte a regnáló világbajnok brazilokat. Erről a meccsről elsősorban Bene Ferenc parádés szóló után szerzett gólja, Farkas János kapáslövése, Mészöly Kálmán felkötött karral értékesített tizenegyese és Albert Flórian virtuóz futballja jut a eszünkbe, ám a brazilverők természetesen nem négyen voltak.

Jobbra Káposzta Benő a magyar-lengyel olimpiai válogatott előkészületi labdarúgó mérkőzésen a Népstadionban. A mérkőzés végeredménye: 5:4. Forrás: MTI/Pálfai Gábor

A jobbhátvédet például Káposzta Benőnek hívják, akiről nem sok szó esik évtizedek óta, lényegében elfeledett labdarúgó

, pedig nem a futottak még kategóriájába tartozott. Hatszoros bajnok volt az Újpesttel, 19-szeres válogatott, és majdnem olimpiai bajnok is – csak a selejtezőkön játszott, Tokióban nem, és ezért járadékot sem kap.

Amikor keresem, a felesége, Schlégl Erzsébet, egykori kiváló röplabdázó veszi fel a telefont. Miután megadja a lánya számát, mert a férjét ott találom, és megtudja, miért hívtam, kifakad: végre valaki! Azt mondja, ne számítsak arra, hogy Benő panaszkodni fog, nem szeret, pedig oka lenne rá. Hosszasan meséli, hogy ugyanabban a szerény otthonban élnek, amit a férje szolgálati lakásként még játékosként kapott az Újpesti Dózsától, a klub teljesen elfelejtette, nála kevésbé eredményes sportolók is kapnak támogatást, de ő nem.

– Az olimpia tényleg fájó emlék – ismeri el Káposzta Benő kicsit később, amikor elérem. –

Tagja lehettem hatvanban a tizennyolc évesek Európa-bajnokságát megnyert magyar csapatnak, nem statisztaként voltam ott a hatvanhatos vb-n sem, és talán ezeket is lehetne értékelni.

Ma okkal él az emberek fejében a remekül, legalábbis náluk sokkal, de sokkal jobban kereső futballista képe, akinek nem kell másra összpontosítania, csak a labdarúgásra, ám a hatvanas években ez nem így volt.

– Akkoriban mi nyolcszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért – emlékszik vissza Káposzta Benő. –

Még szerencse, hogy az Újpesttel gyakran nyertünk, de mérkőzéseket csak az őszi és a tavaszi három hónapban játszottunk, az év második felében csupán a csekély alapfizetést kaptuk, amit kiegészített még némi kalóriapénz. Egy zsömle negyven fillérbe került, ha ebből indulunk ki, nem volt rossz, de milliomos senki sem lett a futballból. Fel tudok még mutatni egy szolgálati lakást, amelybe most próbálunk liftet szerezni, mert a többszöri csípőműtét után nehezen mozgok, és kaptam még újpesti játékosként egy zöld öltönyt Salamon bácsitól, a híres szabótól. Volt játékostársam, Solymosi Ernő segített elhelyezkedni a kormányőrségnél, onnan mentem nyugdíjba már tizenkilenc éve, éljük az életünket szerényen.

Arra a felvetésre, hogy

az állam esetleg honorálhatná a világbajnoki részvételt a futballban úgy, mint az olimpiai dobogót, rávágja, hogy „sokan lennénk boldogok!"

Többen éppen azért nem lehettek olimpiai kerettagok, mert játszottak világbajnokságon, így több poszton azok utaztak a játékokra és nyertek például Mexikóban, akik csak a második vonalat képviselték, ezért kapnak járadékot, a náluk jobbak viszont nem. Pedig jól jönne, két éve például, amikor Káposzta Benőt operálták, Fazekas László, a Belgiumban élő egykori játékostárs úgy segített neki, hogy Erzsébet-utalványokat küldött a kórházba, ő pedig hálás volt ezért.

– Az a baj, hogy az ügy mögött nem áll fajsúlyos sportember – mondja –, aki szakmailag is hitelesen érvelhetne mellettünk. Sokakat érint ez a probléma a nálunk fiatalabbak közül is, rengeteget beszélgetünk róla, de nincs kihez fordulni. Hitegetés az van bőven,

A Káposzta Benőéknél fiatalabb korosztály 1978-ban jutott ki végre világbajnokságra, két torna is kimaradt a magyar labdarúgás életéből. A magyar válogatott tizenkét év szünet után Argentínában szerepelhetett ismét, abból a keretből a zöm szerencsére él, az más kérdés, hogy virul-e. Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a szó igazi értelmében nyomorgót sem találunk köztük. Tóth András szintén Újpesten futballozva lett kerettag, és előtte játszott az U21-es Európa-bajnok csapatban is, emellett kilencszeres magyar bajnok. A visszavonulását követően dolgozott a klubnál technikai vezetőként, majd létesítményigazgatóként, ma már nyugdíjas.

Tóth András a magyar válogatottban 17 mérkőzésen jutott szóhoz 1973 és 1979 között. Egyetlen gólját az 1978-as, argentínai világbajnokságon szerezte, Olaszország ellen tizenegyesből Forrás: mlsz.hu

– Nem szeretném, ha ez a téma szembeállítaná egymással a sportágakat, az összehasonlítások gyakran sántítanak,

de az eredményeimmel tartom magamat annyira, mint egy olimpikon labdarúgó – szögezi le. – Akkor még alig volt különbség az átlagfizetések és egy futballista jövedelme között. Mi már ezerhatszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért, sokszor nyertünk, ez jó volt, de a kisebb csapatok keveset kerestek. Mi nem a pénzben különböztünk, hanem a lehetőségekben, például utazhattunk, hamarabb juthattunk autóhoz, telefonhoz, szolgálati lakáshoz, vagy éppen karácsony előtt kiugorhattunk Bécsbe különlegesebb ajándékot venni a feleségnek és a gyerekeknek.

Mindebből keveset lehetett eltenni az öregkorra, és a nyugdíjalap sem hízott akkorára, hogy a gondtalan jövő ígéretével vághattak volna bele a civil életbe a futball után. Akkor, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején legfeljebb egy gebin jelenthette a vállalkozás csúcsát egy labdarúgónak is.

– Sokan úgy álltak az életben harmincöt évesen, hogy

mások viszont nagyon nehéz helyzetbe sodródtak. Játszottunk a Bayern München, a Juventus, az Ajax és még más sztárklubok ellen, néhány játékosukat jobban is megismertük, és láttuk, nemcsak az aktív korukban álltak előttük nagyobb lehetőségek, hanem utána is ahhoz, hogy anyagi gondok nélküli öregkor várjon rájuk.

Argentína után egymást követő két világbajnokságra is kijutott a magyar válogatott. Előbb Spanyolországban állított fel máig élő vb-csúcsot Salvador 10–1-es legyőzésével, hogy aztán drámai körülmények között ne jusson tovább a csoportjából, majd következett a máig be nem gyógyult seb, a mexikói összeomlás, Irrapuato, a szovjetek elleni 0-6, a keserű ébredés az éremről szőtt álomból. Sallai Sándor mindkét tornán alapembernek számított a csapatban, sőt, 1979-ben játszott Japánban az U20-as vb-n is.

– Nem voltak megélhetési problémáink, bár a felkészülési időszakokban, amikor nem játszottunk meccseket, előfordult, hogy kölcsön kellett kérnem – meséli.

– Irigyelt embereknek számítottunk, de a jövedelmünk fényévekre volt attól, amennyit ma megkeres egy átlagos NB I-es futballista, a jobbakról már nem is beszélve. Utána viszont, aki nem volt élelmes az üzleti életben, vagy nem rendelkezett remek kapcsolatokkal, az bajba került, mert milliókat félretenni legfeljebb az tudott, akinek összejött egy jó külföldi szerződés, de Mexikó után ez csak keveseknek sikerült.

Maradona (k) vezeti a labdát Nyilasi Tibor (j) és Sallai Sándor között a spanyolországi labdarúgó világbajnokságon rendezett Argentína-Magyarország mérkőzésen (4:1). Forrás: MTI/Petrovits László

Sallai Sándornak csaknem összejött, de éppen aznap, amikor utaznia kellett volna, Oviedo helyett a Tolnai utcában volt jelenése a nyolcvanhatos bundabotrány egyik vádlottjaként, és nem mehetett sehova. Lényegében ő vitte el a balhét, azoknak, akik már kijutottak például kisebb svájci csapatokhoz, sehogy sem akaródzott hazajönni a kihallgatásokra. Végül 1990-ben mehetett ki éppen Svájcba egy harmadosztályú csapatba, ahol nem értették, ilyen múltú és tudású játékos mit keres náluk.

– mondja. – Gyakori volt a zsebbe adott pénz, ami nem növelte az alapot, és sokaknak hiányzik a biztonság, amit egy pénzben kifejezett elismerés valamennyire megadna. Nekünk akkor a huszonnégy legjobb csapat közé kellett bejutnunk, hogy ott lehessünk a legnépszerűbb sportág világbajnokságán, ami van akkora teljesítmény, mint az olimpiai részvétel. Ráadásul, bár Mexikó tényleg tragikusan sikerült, nem szabadna elfelejteni, hogy az a csapat mennyi örömöt szerzett az egész országnak, többször megtöltötte a Népstadiont, és első helyen is állt az európai ranglistán. Sebtiben számolva talán negyven egykori futballistáról beszélünk, hiszen a régiek közül már sokan elhunytak, és ennyi ember támogatása biztosan beleférne a büdzsébe.

Egész pontosan: bele kellene férnie. Ez a három futballista csupán három kiragadott példa, és a sorstársaikkal együtt nem alamizsnára várnak. A megbecsülés azonban járna nekik, és bár egykor tényleg stadionokat töltöttek meg, most hiányoznak a rendszerből. Tényleg nem lenne nagy áldozat beilleszteni őket.

Pajor-Gyulai László