Társoldalunk:

Tragédia lett a veretlenül lejátszott bajnokság az olasz focistáknak

2021.01.13. 06:21

Ritka, de nem példa nélküli, hogy egy csapat veretlenül játsszon végig egy bajnoki szezont, majd szinte tragédiaként élje meg ahogy egy rivális együttes ünnepli helyettük a bajnoki címet. Olyan csapat, amely nem maradt veretlen a bajnokságban. Az ilyen esetek egyike az olasz foci megannyi ritkán emlegetett csapata, az AC Perugia, amelyik az olaszosnál is olaszabb focijának köszönheti, hogy hiába játszotta végig veretlenül az 1978-79-es idényt, mégsem nyerte meg a Scudettót.

Umbria tartomány gyönyörű, a mai napig középkori pompájában csillogó székhelye soha nem a világverő focicsapatáról volt híres. A mai napig bezárólag leginkább zenészeket, képzőművészeket, írókat és jeles gondolkodókat adnak az olasz és az egyetemes kultúra épülésére. A foci azonban mindenkié, a filozófusoké ugyanúgy, mint – és ezt éppen a mi kiváló íróválogatottunk példázza – az irodalmároké, így 1905-től már Perugiának is volt saját csapata.

Az AC Perugia sokáig csak az alacsonyabb osztályokban mutogatta magát, mígnem 1966-ban feljutott a másodosztályba (Serie B), mitöbb meg is ragadt ott, olyannyira, hogy az 1970-es évek elején már egyre többször vehette célba a legmagasabb osztályt, azaz a Serie A-t. 

A sok év munkájával építgetett csapat esetében már nem is volt akkora csoda, amikor a Comót megelőzve a Serie B bajnokaiként először a klub történetében feljutottak a Serie A-ba. Tegyük azért hozzá, hogy ekkor már Franco D'Atomma jóvoltából az Ellesse nevű, ismert sportszergyártó révén tőkeerős szponzor is állt a csapat mögött.

Ismerős, ugye?

Az élvonalban egy később a Perugia védjegyévé váló 0-0-s döntetlennel kezdték meg szereplésüket (az AC Milan ellen). Első idényében az újonc a nyolcadik helyen zárt, ugyan csupán egyetlen ponttal lemaradva még UEFA-kupa-induló Cesenától, a gólkülönbsége viszont héttel volt rosszabb, mint a romagnai csapaté, azaz a pontegyenlőség sem segített volna rajtuk.

A 76-77-es idényben hatodik helyen zártak, a következőben pedig hetedikek lettek, mindig épphogy csak lecsúszva az európai kupaindulást jelentő helyekről, melyeken ezekben az években is jellemzően az olyan nagy csapatok osztoztak, mint a Juventus, az AC Milan, az Inter, a Napoli vagy az AS Roma. Bár éppen a 77-78-as idényben az aprócska Lanerossi Vicenza végzett a második helyen, nem kis részben fantasztikus csatáruknak, a 24 találatával gólkirállyá koronázott, tavaly decemberben tragikus hirtelenséggel elhunyt Paolo Rossinak köszönhetően. 

Paolo Rossi (kék mezben) az 1982-es vb-döntőben az NSZK elleni gólját ünnepliForrás: leemage via AFP/©Farabola/Leemage/©Farabola/Leemage

Senki nem gondolta volna, hogy egy hasonló történet megismétlődhet a következő idényben. Még kevesebben várták optimistán a szezont Perugiában azok után, hogy az 1977-78-as idény 6. fordulójában, azaz 1977. október 30-án a Juventus elleni hazai meccsen (0-0) szívrohamot kapott és a pályán meghalt a csapat legjobb játékosa, a középpályás, Renato Curi, akinek ma a nevét viseli a perugiai stadion.

Renato Curi, aki 1977. október 30-án szívrohamban halt meg a Perugia-Juventus mérkőzésenForrás: Origo

A csapat fiatal edzője, Ilario Castagner (38 éves volt ekkor) azonban jó kis gárdát rakott össze, amelynek különösen a védekezését sikerült megszervezni. A Perugia ennek jegyében a Vicenza elleni 2-0-s hazai sikerrel kezdte a szezont 1978. október 5-én, majd jött az Inter elleni 1-1-es döntetlen és a Fiorentina elleni hazai siker (1-0), majd a címvédő Juventus idegenbeli megleckéztetése (2-1). Ezen már annyira fellelkesedtek a derék umbriai polgárok, hogy a csapat nem átallott felkeresni egy, a stadiontól pár utcára lakó jósnőt: ugyan mondja már meg, hol lesz ennek a hihetetlen menetelésnek a vége? A jósnő pedig nem volt ijedős, úgyhogy bemondta a váratlant: a csapat megnyerheti a bajnoki címet! De nem azért, mert kitűnően védekezik, hanem azért, mert ugyanúgy piros-fehérek színei, mint a frissen megválasztott új pápa, II. János Pál (Karol Wojtyla) szülőhazájának, Lengyelországnak.

1905 óta a piros-fehérben játszik a perugiai csapat, ahogy tette azt a csodák idényében, az 1978-79-es bajnokság során isForrás: https://thesefootballtimes.co/

Kell ennél biztosabb fogódzó? Ugye, hogy nem! A Perugia pedig, ha nem is száguldott, de megragadt az élmezőnyben, sőt a 6. és a 7. forduló után a tabella tetejéről nézhetett vissza az üldözőkre. Ehhez azért az is kellett, hogy a győzelemért akkoriban még csupán 2 pont járt, így nem jelentett akkora hátrányt, hogy Castagner mester fiai bizony inkább jeleskedtek a döntetlenek gyűjtésében, semmint a győzelmek halmozásában. A Perugia végül 15 forduló után 7 sikerrel és 8 döntetlennel, 22 pontot szerezve az éllovas Milan (25 pont) mögött a második helyen kanyarodott a tavaszi folytatásra.

Egy bekezdés a maestróról: Castagner játékosként nem volt túl sikeres, a másodosztálynál feljebb nem is jutott, az alacsonyabb ligákban azonban egészen tűrhető mutatói voltak. Három idényt Perugiában is lehúzott (a negyedosztályban egyszer gólkirály lett), majd 28 évesen a Riminiből vonult vissza. Edzőként a Rinus Michels-féle holland iskolát tartotta etalonnak, és kimondottan jó szeme volt a fiatal tehetségek megtaláláshoz.

A perugiai siker, melyet az olasz szövetség az Év edzője-díjjal ismert el, után olyan nagy klubok kispadján is ült, mint a Lazio, az Milan és az Inter.

A csapat játéka a tavaszi idényben sem változott, maradt ugyanaz a szigorú egyhangúsággal zakatoló gépezet. A Perugia egyetlen ellenfelénél sem akart feltétlenül több gólt rúgni, ők szerényen beérték azzal, ha kevesebbet kaptak, a legjobb az volt, ha egyet sem kapnak, hiszen 0-0-ra még egyetlen csapat sem kapott ki a futball történetében.

Mint az Ajax és Hidegkuti
A Perugiáról szól évtizedekkel későbbi cikkében a La Gazzetta dello Sport elevenítette fel Ilario Castagne edző szavait, aki érthető büszkeséggel beszélt csapatáról, bár az 1970-es évek elején zsinórban három BEK-et nyerő Ajaxszal vont párhuzam némiképp túlzásnak tűnik. A taktikai finomságok közül a három védő mögött szabadon mozgó, a középpályára is besegítő Frosiót, a támadásokban kulcsszerepet kapó Vanninit, valamint az Aranycsapat támadójához, Hidegkuti Nándorhoz hasonlóan hátravont fedezetként játszatott Gianfranco Casarsit emelte ki.

Így aztán a Perugia a 30 fordulós bajnokságban 16 meccset hozott le kapott gól nélkül, és mindössze kétszer kaptak egynél több gólt, egyszer otthon az Intertől, egyszer pedig Bolognában. Viszont a gólgyártás nem igazán volt a csapat kenyere: egynél több gólt kilenc meccsen rúgtak, kettőnél többet viszont csupán egyetlen találkozón szereztek (3-1 a Bologna elleni hazai meccsen). A 34 lőtt gólból a csapat házi gólkirálya, Walter Speggiorin 9 találattal vette ki a részét. Summa summarum: a kor nem éppen a holland totális futballt idéző olasz focijához képest is halálosan unalmas, de megbízható Perugia végül 11 győzelemmel és 19 döntetlennel, mindössze 16 gólt kapva a 30 bajnokin, a Serie A történetében először zárta veretlenül az idényt – ami a második helyre volt elég. A bajnoki címet az a Milan gyűjtötte be, melyet ekkor korábbi legendás csatára, a svéd Nils Liedholm irányított, és amelyből ebben az idényben vonult vissza a Gianni Rivera (a következő végén pedig Fabio Capello), és tűnt fel a védelemben az ifjú Franco Baresi.

  • A veretlenül zárt Serie A-szezon bravúrja azóta még két, egyaránt kiemelkedő csapatnak sikerült. Az 1991-92-es bajnokságban a labdarúgás valaha volt legjobb csapatai közé tartozó AC Milan (22 győzelem, 12 döntetlen), húsz évvel később, azaz a 2011-12-es idényben pedig a Juventus (23 győzelem, 15 döntetlen) lett bajnok ilyen módon. A Milan stábjában akkor már ott dolgozott a az a Silvano Ramaccioni, aki Perugiában sportigazgató volt a jeles idényben.

A Perugia számára a nagy bravúr után sötét időszak következett. A klub belekeveredett az egész olasz focit megrázó totonero néven elhíresült fogadási csalás botrányba, a következő idényben (1981 tavaszán) pedig ki is esett az élvonalból. Egy újabb fogadási botránynak köszönhetően pedig az 1986-os idényt már a negyedik ligában (Serie C2) kezdte meg a csapat. Az élvonalba ezt követően 1996-ban jutott vissza, majd az azonnali kisesést követően újból feljutott 1998-ban és 2004-ig meg is ragadt a legjobbak között, ebben az évben még egy Intertoto-kupa-sikert is begyűjtve. A csapat az évek során olyan játékosokat adott a világ labdarúgásának, mint Fabrizio Ravanelli, Hidetosi Nakata vagy az a koreai An Dzsung-hvan, aki a 2002-es vébén az olaszok elleni botrányos nyolcaddöntőben a hazaiak aranygólját lőtte, majd az állandósuló támadások miatt kénytelen volt elhagyni Olaszországot.

A Scudetto ugyani 1979 tavaszán az AC Milan játékosainak mezére került, de ezt a Perugiát azóta is joggal, meg némi olaszosan romantikus túlzással nevezeik "csodák Perugiája"-nak (Perugia dei miracoli), amelyik 1978. május 7. és 1979. október 28. között összesen 37 bajnokin maradt veretlen. A nagy sorozatot egy Torino elleni 0-2-es hazai vereség zárta le. 

Veretlen vesztesek
Nem példa nélküli, hogy egy bajnoki idényt veretlenül letudó csapat a szezon utolsó mérkőzése után nem ünnepelhet bajnoki címet. 1951-ben a Szpartak Szófia 14 győzelemmel és 8 vereséggel zárva a szezont végül egy ponttal szorult a városi rivális CDNV Szófia mögé. Egy idénnyel a perugiai csoda előtt a Benfica már csak rosszabb gólkülönbsége miatt szorult az FC Porto mögé. Az 1985-86-os idényben ugyanígy járt a 36 meccses veretlen szériát építő Galatasaray a Besiktassal szemben. Bezzeg a Crvena zvezda nem bízta a véletlenre: ők a veretlen szezonjuk végén öt ponttal voltak lemaradva az ősi rivális Partizan mögött.