A jövő már nem az enyém - visszavonult a magyar klublegenda

Bár elképzelhető, hogy még Mezőkövesden is pályára lép, az MTK válogatott középpályása hivatalos búcsúztatójára a MOL Fehérvár elleni hazai mérkőzésen került sor. Sokáig emlékezetes marad a 19. perc: előbb Nikolics Nemanja szerzett vezetést a vendégeknek, majd a magyar futball utolsó másfél évtizedének egyik meghatározó alakja vonult le a színpadról. Kanta József az Origónak többek között elmeséli, ha nincs egy bizonyos Harmath Kati néni, lehet, hogy sohasem lesz belőle NB I-es futballista, elárulja, hogy Garami Józsefnél jobb edzővel egész pályafutása alatt nem találkozott, azt is megosztja velünk, hogy miért nem vágott bele soha a légiós életbe, és persze, hogy mennyire bántja a mai napig, hogy csak háromszor kapott lehetőséget az A-válogatottban. Nagyinterjú.

Nem volt furcsa érzés, hogy az üres lelátóknak kellett integetnie?
Ha valakinek, nekem elhihetik, mennyire sajnáltam, hogy a Fehérvár elleni meccsünkön még nem lehettek nézők, de hát el kell fogadni, ilyen időket élünk, most az a legfontosabb, hogy az egész világ túl legyen ezen az átkozott vírusjárványon.

Ehhez képest az, hogy egy Kanta József nevű kiöregedő magyar futballista abbahagyja a pályafutását, valóban nem nagy dolog.

Nyilván lesz még rá alkalom, hogy az MTK-szurkolók előtt is elbúcsúzzak, ha máskor nem, a következő szezon első hazai mérkőzésén.

Kanta József és Nemanja Nikolics köszön el egymástól Forrás: MTK Hungaria.hu

Egyébként majdnem mindegyik MTK-törzsszurkolót ismerem, nagyon aranyosak voltak, hiszen rengeteg sms-t, és egyéb üzenetet kaptam.

Nyilván jobb lett volna győztes találkozón búcsúzni, de szerintem jó koreográfia volt, hogy az állandó mezszámomhoz igazodva 19 percet játsszak.

Nikolicsra sem haragudtam, hogy kicsit elrontotta az ünnepemet, a meccs végén egy jót beszélgettünk is, gratulált a pályafutásomhoz, én pedig azt kívántam neki, hogy minél több gólt rúgjon a magyar válogatottban, az Európa-bajnokságon. Az a bizonyos csütörtöki nap egyébként is tele volt egy csomó érzelmi többlettel.

A mérkőzés lefújása után is említette: azért nézett föl az égre, mert a közelmúltban elhunyt édesapja már nem érhette meg ezt a napot.
Valóban iszonyú érzelmes pillanatok voltak ezek. Szerencsére az édesanyám és a többi szeretteim ott lehettek a lelátón, akikkel a csapat után szűk körben is ünnepelhettünk kicsit. Egyébként nem vagyok az az igazán főszereplő-típus, nem szeretem, ha körülöttem forog a világ,

lehet, hogy kicsit hülyén hangzik, de alig vártam, hogy vége legyen az ünneplésemnek, ne mindenki engem figyeljen, hanem folytatódjon már a bajnoki.

Ha már az édesapjára is emlékeztünk: neki mennyi szerepe volt abban, hogy a kilencvenes évek elején bátyjával, a szintén az élvonalig eljutó Szabolccsal focizni kezdtek Ajkán?
Természetesen rendkívül sokat köszönhetünk neki. Apu imádta a futballt, de ő „csak" az NB III-ig jutott, a Zalaszentgrót csapatában játszott hosszú évekig. Nem véletlen, hogy már egészen kis korunktól kezdve a foci körül forgott az életünk, akkoriban még jó esetben csak egy mérkőzést adott a hétvégi fordulóból a tévé, de a gólösszefoglalókat mindig igazi ünnepként vártuk. Szóval a bátyámmal együtt nem kellett minket nagyon nógatni, hiszen ha nem a lakótelepi panelház előtti téren fociztunk napestig, a tévében minél több meccset megnéztünk. Nagyon jó gyerekkorunk volt; nem voltunk gazdagok, de semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Édesanyám és édesapám mindent megadott, amit csak kértünk: volt labdánk, stoplis cipőnk és rengeteg gombfocicsapatunk.

Kell ennél nagyobb boldogság két fociimádó, 8-10 éves kissrácnak?

Nem hiszem. Egyébként melyik volt a kedvenc együttese? Mármint gombfociban.
A Kiprich-Détári-féle magyar válogatottat senkinek nem engedtem át, nagyon sok meccset nyertem nem csak a tesóm ellen, hanem a lakótelepen lakó haverjainkkal szemben is.

Kanta Jószef Ajkán kezdett el focizni Forrás: mtkbudapest.hu

De e nagy csatákra csak rossz idő esetén kerülhetett sor, hiszen mint már említettem, amikor csak tehettük, a lakótelepi grundon rúgtuk a bőrt. Szinte az egész gyerekkorunkat végigfociztuk.

S hogy kerültek az MTK-ba?
Bármilyen meglepő, egy hölgy, Harmath Katalin tanárnő hívta fel a szüleim figyelmét arra, hogy az MTK próbajátékot hirdet. Akkor már egészen jó alapokat szereztünk, és abban az időben az úgynevezett Góliát-tornákon lehetett kitűnni, és mi az Ajka csapatával mindig a dobogó közelében végeztünk, több alkalommal játszottunk a Népstadionban is; én egy Veszprém megyei válogatónak köszönhetően kerültem be az U15-ös válogatottba is.

Kanta József, az MTK (b) és Elek Ákos, a Videoton játékosa Forrás: MTI/Czagány Balázs

E közegből emelt ki minket az MTK, Szabolcs bátyám egyből megfelelt a próbajátékon, én pedig általános iskola után kerültem az MTK kötelékébe. Ennyi év távlatából is nagy hálával tartozom a klubnak, hogy nekünk, vidéki fiúknak megadták a lehetőséget, úgy gondolom, sikerült is élnünk vele.

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy annak idején az MTK-t választottuk, a hosszú évek alatt talán alakulhatott volna másképpen is a pályafutásom, de semmit nem bánok, mert tényleg a második otthonomra leltem a Hungária körúton.

Amikor Ajkán 10-12 évesen elkezdett futballozni, mi volt a hosszú távú terve? Egyáltalán: ebben a korban már megfogalmazódik valami hasonló az emberben?
Tényleg imádtunk futballozni, Ajkán, az iskola után – hét-, nyolc-, kilenc-, tízévesen a fociról szólt az egész életünk. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja: az előbb említett gólösszefoglalókat felvettem VHS-kazettára, és elemeztem az NB I-es játékosok mozdulatait, cseleit, a góllövéseket.

Kanta József (kék mezben) a klubhűség mintaképe Forrás: Nemzeti Sport, Földi Imre

A bátyámmal együtt arról álmodoztunk, de jó is lenne a tévében szerepelni sok néző előtt, először élvonalbeli meccseken, majd a válogatottban. Ez akkor elég távolinak tűnt; ezért is említettem az előbb, hogy az MTK óriási lehetőséget adott nekünk, hogy próbajátékra hívott, majd leigazolt minket.

Egy Sopron elleni mérkőzésen 2004 augusztusában mutatkozott be az élvonalban. Akkoriban így nézett ki az MTK középpályás sora: Halmai Gábor, Illés Béla, Goran Jezdimirovics, Füzi Ákos. Nem lehetett könnyű bekerülni, nem csoda, hogy testvérével, Szabolccsal együtt inkább a csatársorba jelölte önöket Garami József. Nem nézett ki csúnyán az MTK támadószekciója: Kanta József, Kanta Szabolcs. Ráadásul az egyik gólt ön szerezte, szabadrúgásból. Hogyhogy odaengedték a nagy öregek a labda mögé?

Az első NB I-es mérkőzésemre viszonylag nyugodtan készültem, hiszen a Bodajk csapata (ahol több MTK-s fiatallal, Bori Gabival, Balogh Bélával kölcsönben szerepeltem) jó iskola volt, a harmad-, majd a másodosztályban kellő önbizalmat szereztünk, megerősödtünk, mindez segített a beilleszkedésben is.

Nagyon örültem, hogy nem csak a tesómmal, hanem olyan legendákkal is együtt játszhattam, mint Halmai Gabi, Illés Béla és Végh Zoltán, akikkel a mai napig jó viszonyban vagyok.

Az ominózus szabadrúgásról pedig nem is Bélával, hanem Füzi Ákossal egyeztettem, ő engedett oda a labdához.

Mindenesetre az első NB I-es idényében szerzett nyolc gól jelezte: tényleg mocorog önben valami.
Én is úgy gondolom, hogy sikerült jó teljesítménnyel meghálálnom Garami József bizalmát, az első időkben csak egy-egy félidőt kaptam meccsenként, de számomra az is megtisztelő volt, hogy rendre Illés Béla állt be a helyemre.

Kanta József és a kuvaiti Fahed Al Ebrahim fejpárbaja a két csapat barátságos mérkőzésén 2013-ban Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Folyamatosan kaptam a lehetőséget, s olyan voltam, mint a jó gyümölcs: egyre érettebb lettem. Nem véletlen, hogy a második szezonomban már tizennyolcszor voltam eredményes.

Mint megannyi MTK-játékos, az ön karrierjéből is kihagyhatatlan Garami József. Az ő személye mennyire volt hatással a pályafutására?
Hirtelen nem is tudom, hány évet dolgoztam vele együtt. Nyolcat-tízet biztosan. Emlékszem, fiatalon rendkívül szigorúan bánt velünk, de dicsért is. Mindig tudta, mikor kell meghúzni azt a bizonyos gyeplőt, és mikor kell engednie. Igazából idősebb koromban jöttem rá, hogy milyen remek pedagógiai érzékkel bánt a fiatalokkal.

Semmi túlzás nincs benne: nála jobb edzővel nem találkoztam.

Nyilván sokan megkérdezték már, engem is érdekel: mi az oka, hogy példaképéhez, Illés Bélához hasonlóan ön sem szerződött külföldre? Csak azt ne mondja, hogy ebben is hasonlítani akart rá.
Nem, erről szó sincs. Igazából egyetlen olyan szezon volt, a 2007/08-as, amikor számomra minden összejött. Bajnokokságot nyertünk, az „Év játékosa" lettem, BL-selejtezőket játszhattunk.

Kanta József az MTK-ból vonult vissza Forrás: mtkhungaria.hu

Több menedzsertől is hallottam, hogy számos csapat megfigyelőket küld majd a Fenerbahce elleni mérkőzéseinkre, ám

másfél héttel a nemzetközi kuparajt előtt, az utolsó edzőmérkőzésen, az osztrák Kärnten ellen beütött a baj: keresztszalag-szakadást szenvedtem, két éven át tartó sérüléshullám következett, amikor pedig visszatértem, kiestünk az NB I-ből.

Egy év múlva visszajutottunk, állítólag akkor is voltak külföldről érdeklődők, de valamiért ez is meghiúsult. Pedig tényleg szívesen kipróbáltam volna magam, de bizonyos okok miatt nem jött össze ez az álmom.

Azt is lehet mondani: az MTK-val néha egy igazi hullámvasúton ült az NB I-ben. Bajnokok lettek, többször a dobogón végeztek, ám háromszor ki is estek, úgymond középút szinte nem is volt. Miként élte meg ezt a hektikus szereplést?

Finoman szólva is nagyon nehezen, a kieséseket egyenesen tragédiaként, úgy éreztem, mintha megbélyegeztek volna minket.

Mindig is NB I-es futballista akartam lenni, ezért is nehezen éltem meg ezt a hullámvölgyet. Még akkor is, ha a klub volt olyan erős, hogy mindháromszor egyből visszajutott.

S abba miként törődött bele, hogy hiába volt magyar szinten egészen kiemelkedő képességű labdarúgó, mindössze háromszoros válogatottnak vallhatja magát? Bele lehet ebbe egyáltalán törődni?
Valóban: Várhidi Péternél kétszer, Egervári Sándornál pedig csupán egyszer szerepeltem a nemzeti csapatban.

Kanta József a Kuvait elleni barátságos mérkőzés előtt Győrben, 2013-ban Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Biztos ennek is megvan az oka, de erről nem hiszem, hogy engem kell kérdezni.

Sajnálom, hogy így alakult, de a kapitányoknak valószínűleg más elképzelésük volt, egyszerűen nem bennem hittek.

De ezen már kár fanyalogni, elfogadtam.

Az utóbbi években már a klubcsapatában is csak amolyan beugró volt. Mennyire tudott megbarátkozni ezzel a szerepkörrel azok után, hogy előtte – kis túlzással – önről szólt az MTK futballja?
Abból indulok ki, hogy annak idején én is úgy kerültem be a csapatba, hogy Illés Béla váltott engem. Tudomásul vettem, hogy 35-37 évesen már nem az enyém a jövő, a fiatalokat kell felépíteni. Ráadásul az utóbbi években fizikálisan már biztos, hogy megelőztek. Hiszen soha nem voltam egy iszonyú nagy futógép, elsősorban a technikai, taktikai tudásommal emelkedtem ki a többiek közül. Ez így volt 20 évesen, és így maradt „öreg koromra" is.

Összességében hogyan értékeli a pályafutását? Maradt önben hiányérzet vagy minden úgy volt jó, ahogy volt?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs hiányérzetem, hiszen biztos, hogy lehetett volna sokkal több sikeres szezont is produkálni, az NB I-ből való kieséseket például mindig hatalmas traumaként éltem meg.

A búcsú pillanata az MTK-Fehérvár meccsen Forrás: Camera Kft

De mindig is pozitív felfogású ember voltam, így óriási dolognak tartom, hogy egy kisvárosból, Ajkáról indulva több mint 300 NB I-es mérkőzést játszhattam az élvonalban, szerepelhettem a magyar válogatottban és az egyik legpatinásabb együttesből úgy vonulhattam vissza, hogy klublegendaként emlegetnek.