Társoldalunk:

Hazugságok és nagyotmondások rakódtak rá az 1968-as labdarúgó Eb pénzfeldobásos drámájára

2021.05.15. 06:04

Mai ésszel felfogva egészen döbbenetes, hogy az 1968-as labdarúgó Európa-bajnokság Olaszország-Szovjetunió elődöntőjét 120 percnyi játék után pénzfeldobással kellett eldönteni Nápolyban. A sztori elképesztő, miként az is, hogy az évek múlásával hogyan rakódott rá egyre több és több népmesei elem erre a történetre. Mi most hármat olvastunk el, s megpróbáltuk kibogozni a szálakat, feloldani az ellentmondásokat. 

1968-ban már harmadszor hívták csatába kontinensünk futballcsapatait, de először hívták az eseményt hivatalosan is Európa-bajnokságnak. 31 ország nevezett, és először kezdődtek a selejtező küzdelmei csoportmérkőzésekkel. Magyarország Hollandia, Dánia és az NDK előtt lett csoportgyőztes, ami azért volt különösen értékes, mert a holland csapatban már szerepelt a labdarúgást hamarosan megreformáló játékosok közül Johan Cruyff, Piet Keizer, Wim Suurbier.

A csoportküzdelmek szenzációja az volt, hogy az 1966-os világbajnokság ezüstérmese, az NSZK nem jutott onnan tovább. Ez volt az egyetlen eset, hogy a nyugatnémet, majd később német válogatott Eb-n vagy vb-n kiesett a selejtezőben. A nyolc csoportgyőztes kétmérkőzéses párharcot vívott a négyes döntőért. Magyarország 3-2-es összesítéssel esett ki a Szovjetunióval szemben. A Nagy Testvéren kívül a világbajnok Anglia, a nyolc évvel korábban döntős Jugoszlávia és az akkor már kétszeres világbajnok Olaszország került a négyes döntőbe. Utóbbi kapta a rendezés jogát, és a sorsolás szeszélye folytán az elődöntőben azzal a Szovjetunióval találkozott, akit a többség végső győztesnek várt. Hiába nyert Anglia két évvel korábban világbajnokságot, a közvélemény az olasz-szovjetet előrehozott döntőnek tekintette.

Az Olaszország-Szovjetunió mérkőzést a nyugatnémet Kurt Tschenscher vezette, az egyik partjelzője a magyar Zsolt István volt. A másik a Népsport akkori tudósítása szerint a svájci Gottfried Dienst. Zsolt István későbbi visszaemlékezéseiben viszont Laurens van Ravensre emlékezett. Nem ez az egyetlen ellentmondás a meccsel kapcsolatban, de erről majd később.

Nápolyban rendezték a találkozót, a meccs 18 órakor kezdődött. Júniusban ott nagyon meleg tud lenni, ráadásul a mérkőzés előtti eső miatt kellemetlenül fülledt volt az idő. Ennek ellenére remek mérkőzést vívott a két csapat. A szovjetek szinte végig fölényben játszottak, de az olaszok akkor már tökélyre fejlesztették a rájuk jellemző védekező taktikát.

Az olasz kapuban Dino Zoff parádézott az 1968-as Európa-bajnokságonForrás: AFP/Staff

Kapujukban pedig parádézott az a Dino Zoff, aki 14 évvel később a világbajnok válogatott kapuját is védte. 90 perc alatt nem esett gól. Majd a 30 perc hosszabbításban sem. Pedig ekkor már az olaszok is próbálkoztak, mert tudták, hogy a szabályok értelmében döntetlen esetén olyan dolog dönt a fináléba jutásról, melyet senki nem kívánt. Egy pénzérme feldobása.

Ennél kegyetlenebb dolgot aligha lehetett volna kitalálni. És sor került rá, ugyanis 120 perc alatt nem esett gól. Döbbenetes végjáték következett az Eb-k történetének egyik legfontosabb mérkőzésén. Hamisítatlan orosz rulett, igaz, itt csak az aranyéremmel fizetett a vesztes és nem az életével.

Kurt Tschenscher a mérkőzés után 40 évvel a német Der Tagesspiegelnek elmondta, hogy a mérkőzés lefújása után a két válogatott csapatkapitányával, a szovjet Albert Sesztyernyovval és az olasz Giacinto Facchettivel a középkörbe indult, hogy a mérkőzés során harmadszor is feldobja a pénzt. Ám ez nem arról szólt, hogy ki melyik kapura támadjon, hanem a döntőbe jutásról. Micsoda különbség! Ám a sorsdöntő dobás előtt odament hozzá a két szövetség vezetője, a szovjet Valentyin Granatkin és az olasz Artemio Franchi. Utóbbi később az UEFA elnöke lett, előbbi pedig a FIFA alelnöke. Közölték, hogy erre itt nem kerülhet sor, menjenek be a játékvezetői öltözőbe. A szabálykönyv a helyről ugyanis nem rendelkezett.

A nyugatnémet bíró, Kurt Tschenscher (középen) itt is pénzt dob fel, de ez a meccs előtti térfélválasztás az 1966-os vb Bulgária-Brazília mérkőzése előttForrás: Agęncia Estado via AFP/Estadao Conteudo

A játékosok feküdtek a gyepen a kimerültségtől félájultan. A 70 ezer őrült dél-olasz drukker közül senki nem mozdult. Az órákon keresztül fülsüketítően zajos stadionban lassan síri csend lett. A három bíró, a két focista és két sportvezető elindult az öltöző felé.

Innentől kezdve az események rekonstruálhatatlanok. Nem volt róla tv-közvetítés, mint az 1990-es vb-n egy másik olasz városból, Palermoból, amikor az utolsó vb-csoportmeccset követően sorsolással kellett eldönteni, hogy az azonos mutatóval rendelkező Hollandia és Írország közül ki lesz a második, és ki a harmadik. Nyilván számunkra a leghitelesebb Zsolt István visszaemlékezése, mert ő ott volt. Kicsit magyar népmesékbe illő motívumokkal gazdagítva írt róla nem sokkal az 1991-ben, 70 éves korában bekövetkezett halála előtt. Úgy emlékezett, hogy rajta, a másik partjelzőn (szerinte a holland van Ravens) és Tschenscheren kívül még öt ember volt jelen. Az UEFA ellenőr, a spanyol Puyol, a szovjet küldöttség vezetője, Gavriil Kacsalin, az olasz szövetség vezetője Artemio Franchi, továbbá a két csapatkapitány. Puyol kivett a zsebéből egy spanyol pezetát. Kacsalin elkérte tőle, majd jelezte, hogy ezzel nem ért egyet. A spanyol keresgélt a zsebében és talált egy féldollárost. Az egy szép, nagy, masszív pénzdarab, tökéletes lett volna erre a célra. Ám a szovjet vezető a hidegháború kellős közepén ezt már elvből elutasította. A spanyol kifogyott az érvekből. Ekkor Kacsalin elővett egy fél rubelest. Az egy kis súlyú pénz, az egyik oldalán egy nagy 50-es számmal, a másik oldalán a sarló-kalapács-csillagos szovjet címerrel, meg a világ által rettegett CCCP felirattal. Ezt meg az olasz szövetség elnöke utasította el. Ellenben ő nem tudott mást ajánlani. Aki még fizetett olasz pénzzel az talán emlékszik, hogy az 50 és 100 lírás fémpénz szép volt, az egyik oldalán egy nagy női fejjel, ám az „írás" oldalon csak nagyon piciben volt a szám. Ám akkor és ott senkinél nem volt olasz líra. A folyosón mindenkinél volt kilószámra, hiszen több tucat újságíró tolongott ott. Ám senki nem akart kimenni.

Zsolt István, a Nemzeti Színház főügyelője, az 1968-as pénzfeldobásos dráma egyik szemtanújaForrás: Fortepan

Zsolt István nem segíthetett, hisz' a magyar fémpénzek többsége ócska kis alumínium volt, talán csak az 5 forintos lett volna alkalmas, ám annak meg „két feje" volt: az egyik oldalon Kossuth portréjával, a másikon a népköztársaság címerével. Végül Van Ravens oldotta meg az ügyet. Zsolt szerint holland guldennel döntötték el a továbbjutást.

Puyol Kacsalint kérdezte, hogy melyik oldalt választja. Ő továbbadta a lehetőséget a csapatkapitánynak. Sesztyernyov az „írást" választotta. A spanyol Franchira nézett, aki olaszul mondta: akkor a mienk a „fej". Az „ítéletvégrehajtó" kezébe vette a pénzt és feldobta. Az pörgött néhányat a levegőben, élére esett, gurult egy keveset, majd eltűnt a zuhanyzó rácsa alatt. A sors tovább halasztotta a döntést. Van Ravens előszedett egy újabb guldent. Puyol újra dobott, az új pénz is pörgött a levegőben, majd leesett. Nyolcan hajoltak fölé, két szovjet, két olasz, egy-egy spanyol, (nyugat)német, holland és magyar. Aprópénzt még nem néztek ennyire megbabonázottan azóta, hogy a föníciaiak feltalálták azt. I. Julianna holland királynő nézett vissza a nyolc emberre. Vagyis a „fej" oldal volt felfelé.

„Coruna" – üvöltötte Fachetti olaszul, és az öltöző kis ablakánál hallgatózó „kém" ezt tudatta a stadionban lévő tömeggel, továbbá azt, hogy ez Olaszországnak kedvez!

„Coruna" – visszhangozta az egész stadion. Majd egész Nápoly, és egész Olaszország. Azonnal országos népünnepély kezdődött, a három bíróért csak félóra múlva érkezett a kocsi, mely a szállodába vitte őket. Zsolt István szándékosan az öltözőben hagyta a táskáját. Csak akkor szólt a többieknek, amikor már beszálltak a kocsiba. Elnézést kért a társaitól és visszaszaladt az öltözőbe. Természetesen egyedül volt a döntőbe jutást eldöntő helyszínen. Letérdepelt, felemelte a zuhanyzó rácsát, és megtalálta az elsőnek feldobott guldent.

Az „írás" oldalával felfelé feküdt ott.

Ilyen volt Zsolt István egészen lenyűgöző, drámai és megdöbbentő verziója a történetről. Tschenscher viszont úgy emlékezett, hogy rajta és a két partjelzőjén kívül csak Granatkin és Franchi volt a helyiségben, a két csapatkapitányt a folyosóra száműzték. A szovjetek edzője, Mihail Jakusin viszont állította, hogy ő is ott volt. Sőt, a két csapatkapitány és az UEFA ellenőr is. 20 évvel később így mesélte el az ott zajló eseményeket a Szovjetszkij Szportnak:

Az UEFA ellenőr, Puyol tőlem kérdezte, hogy francia vagy olasz pénzzel végezzük a sorsolást. Franciát mondtam, és volt lehetőségem megnézni a régi 10 frankost. A „fej" oldala kicsit domborúbb volt, így nehezebb, ezért úgy gondoltam, hogy ha leesik a padlóra, akkor a súlya miatt inkább az lesz lefelé. Ezért mondtam Sesztyernyovnak, hogy a másik oldalt válassza, melyen egy kakas volt és a 10-es szám. „Írás"-t mondjon. Ám ő csak bámult, bámult mintha aludna. Vagy itt sem lenne. Puyol megunta a várakozást és Facchettihez fordult. Ő mondta be az „írást". A pénz az „írás" oldallal felfelé került a padlóra."

Az orosz edző szerint Facchetti kirohant a pályára és világgá kürtölte a boldogságát. Majd egy újságírónak azt mondta, a válogatott valamennyi tagja ilyen 10 frankosból készíttet a nyakláncára egy medált. Így emlékezett a történetre 20 évvel később, 78 éves korában Jakusin. Sok hivatalosnak tűnő helyen is ez a 10 frankos szerepel.

Tschenscher 40 évvel a mérkőzés után, 80 évesen viszont úgy emlékezett, hogy az öltözőben csak öten voltak: a bírói trió valamint Granatkin és Franchi. És ő dobta fel a pénzt. Ami nem francia frank volt, hanem egy különleges, nehéz érme, amit egy török játékvezetőtől kapott. Kimondottan térfélválasztáshoz gyártották, ugyanis az egyik oldalán egy labda volt, a másikon egy kapu. Meg is mutatta az újságírónak 2008-ban. És így mesélt arról a sorsdöntő percről:

Bezártuk az ajtót. Granatkin kérte, hogy tegyünk egy próbadobást. Nem tudom miért, de mivel Franchi nem ellenkezett megcsináltuk. Granatkin a „labdát" választotta. A próbadobással a Szovjetunió jutott volna döntőbe. Ezután jött az igazi. A második, sorsdöntő választás jogát Granatkin mosolyogva átengedte Franchinak. Az olasz a „kaput" választotta. Jobbal feldobtam, ballal elkaptam, majd a jobb kezem külső részére tettem. Felemeltem a bal kezem, és mind az öten a kaput láttuk az érmén felfelé. Olaszország jutott a döntőbe. Partjelzőim beírták a tényt a jegyzőkönyvbe. Kinyitottuk az ajtót. Granatkin megölelte Sesztyernyovot, Facchetti pedig rohant a pályára."

Így mesélték el ugyanazt a történetet hárman, három ország médiájában, teljesen különböző módon az utókornak. A főszereplők közül már senki nem él, úgyhogy már soha nem derül ki, hogyan történt pontosan. Bár a jelek szerint, amikor éltek sem voltak teljesen egy hullámhosszon. Ami biztos, hogy Olaszország játszhatta a döntőt, és ott 120 perc alatt 1-1-re végzett Jugoszláviával. Szerencsére a szabály értelmében ekkor már nem került sor újabb pénzfeldobásra, a döntőt két nappal később újrajátszották. Ezen Olaszország győzött 2-0-ra, így ő nyerte a harmadik Európa-bajnokságot. A lelkileg összezuhant Szovjetunió a Zsolt István által vezetett bronzmérkőzésen kikapott Angliától. Így érem nélkül tért haza.

Az olasz válogatott, amely aranyérmes lett az 1968-as Európa-bajnokságonForrás: Getty Images/2007 Getty Images/Keystone

Kurt Tschenscher beszélt egy olyan dologról is a vele 2008-ban készült interjúban, ami komoly következménye volt ennek a drámának. Granatkin rögtön a szovjet vereség után azt mondta neki, hogy soha többé nem dőlhet el egy mérkőzés így. Szerinte ilyen esetben 11-eseket kellene rúgni a csapatoknak. Két évvel később FIFA alelnökként teljes mellszélességgel támogatta is a német Karl Waldot, aki kidolgozta ezt a javaslatot. Az 1976-os Eb-döntő már büntetőpárbajban dőlt el.