Társoldalunk:

A legendás 6:3 és 7:1 után nem volt sok örömünk az angolok elleni meccsekben

2021.09.02. 17:19

6:3. Mindenkinek elsőre ez ugrik be a magyar és az angol fociválogatott közös történelméből. Meg az egy évvel későbbi „visszavágó", az a bizonyos 7:1, mely lefújása után azonnal megszületett a pesti poén: az angolok egy hétre jöttek és 7:1-gyel mennek. Két barátságos találkozó, melyet a mi futballunkban mérföldkőként kezelnek. Ám ez csak kettő a 22 magyar-angolból, és ezen kívül csak háromszor nyert a mi válogatottunk.

Igazság szerint nem is 22, hanem 23 meccset vívott a két válogatott, csak az a bizonyos „plusz találkozó" hivatalosan Nagy-Britannia-Magyarország volt. Ugyanis az olimpián vívták a felek, és ott közös csapattal indulnak a szigetország államai. Viszont azért fontos ezt a találkozót megemlíteni, mert ez volt az első tétmérkőzés a két válogatott között. A britek nemhogy címvédőként érkeztek, de előtte mindkét olimpiát megnyerték, ahol szerepelt a labdarúgás. Sőt, minden találkozójukat megnyerték. Ezért sokkolt mindenkit nálunk, hogy velük kezd a magyar nemzeti tizenegy. Ráadásul a kiírás értelmében egyenes kieséses rendszerben, vagyis a vesztes már csak a vigaszágon folytathatta, ami annyit jelentett, hogy vívhatott még néhány mérkőzést Stockholmban, gyakorlatilag tét nélkül.

Hatalmas meglepetésre, a papírformával dacolva a magyar válogatott az első negyedórában kapujához szegezte ellenfelét.

Amely annyival volt gyengébb, mint a kor messze legjobb válogatottja, az angol, hogy itt nem szerepelhettek profik. Így hét játékost amatőr csapatból hívtak, további négyet profiból, de ők azért játszhattak, mert nem voltak rászorulva a futballért kapott heti 10-12 fontra, ezért kedvtelésből sportolgattak. Ám igen jól, hisz Vivian Woodwardot a világ akkori legjobbjának tartották, és másik három „fizetés nélküli profi", Artur Knight, Harold Walden és Ivan Sharpe neve is igen jól hangzott akkoriban.

Az első világháborút is megjárt Vivian Woodward nem a korszak tipikus, tankszerű csatára volt:

Mégis a sorozatos magyar rohamok eredményeként a 19. percben megszülethetett volna az első gól. Ugyanis 11-est végezhetett el válogatottunk. Ám ebben a műfajban a magyar mezőnyben a legjobb, Bodnár Sándor úgy rúgott a földbe, hogy a labda nem tudott elvánszorogni a kapuig. Brebner kapusnak ki kellett sétálnia két métert a gólvonaltól, hogy felszedhesse azt. Ilyen volt akkoriban a foci.Meg olyan, hogy a stockholmi pusztító kánikulában a bíró 30 perces szünetet rendelt el, hogy összeszedjék magukat a játékosok. Közben a taktikai tanácsokat hallgató magyar focistákat meglátogatta Gusztáv Adolf, Svédország későbbi királya. A britek középfedezete (ma talán védekező középpályásnak mondanánk) Ted Hanney napszúrást kapott, és mivel akkor még nem lehetett cserélni, a második félidőt végig emberelőnyben játszotta Magyarország. Ám az első félidőben kapott három gól mellé még beszedett négyet a 10 emberrel játszó ellenféltől. A Bradfordban fizetés nélkül futballozó Walden összesen öt gólt rúgott, a Chelsea sztárja, Woodward kettőt, így kaptunk ki 7:0-ra. Meg kaptunk egy adag jótanácsot a futballt feltaláló ország játékosait irányító Wagstaffe Simmonstól:

Bámulom azt a gyorsaságot, és azt a színes kombinálóképességüket, amelyet az első félidőben belevittek a játékba, s aminek a második félidőben a nyomát sem lehetett észrevenni. A kapu előtt azonban már az első félidőben is hibák tömkelegét követték el a magyarok. Ott felbomlott a mezőnybeli szép játék, mindenki maga akarta befejezni az akciót. Akihez odakerült a labda, vagy egyenest a kapura tört, s lőtt vaktában, vagy elkezdett forgolódni, míg el nem vették tőle a labdát. És miért rúg majdnem mindegyik magyar folyton orrheggyel? Csak Schlosser tud külsővel rúgni, csavarni, pörgetni. De még ő is látványos, nagy gólt akar lőni! A kaput kell kitömni, nem a kapust!"

Schlosser Imre minden idők egyik legeredményesebb csatára volt:

Ezen a meccsen, 1912-ben nagyon kitömték legjobbjainkat a labdarúgás mesterei. Ám nem ez volt az első ilyen alkalom. Mert korábban már az első magyar-angol is 0:7-et hozott. 1908-ban volt, Budapesten, és a vendégek a megállapodás értelmében négy amatőrt szerepeltettek, köztük Woodwardot. Ő akkor csak egyet rúgott, a Chelsea profija, George Hilsdon viszont négyet.

 A két 0:7 között volt további két mérkőzés. Mindkettő Budapesten, a Millenárison kialakított, akkori viszonyok között nagyon modern pályán. 1909-ben a pünkösdi hétvégén a focistáknak kissé megterhelő programot állított össze a szövetség. Szombaton: magyar-angol, vasárnap: magyar-osztrák, hétfőn: újra magyar-angol. A szigetországból ezúttal szinte csak profikból álló válogatott érkezett, valószínűleg az volt akkor a világon a legjobb, de mivel az első világbajnokságot csak 21 évvel később rendezték, ez csak feltételezés. Az viszont tény, hogy az első mérkőzésen a szuper gárda csak 4:2-re tudta legyőzni a mi B válogatottunkat. Másnap az angolok pihentek, amikor egy másik magyar tizenegy 1:1-et játszott Ausztriával. Majd pünkösdhétfőn jött az újabb magyar-angol. A vendégek ugyanazzal a 11 focistával álltak ki, akikkel két nappal korábban, a magyar válogatottból csak három játékos szerepelt szombaton. Ám heten játszottak 24 órával korábban az osztrákok ellen. Mai ésszel ez nehezen fogható fel, de az akkori focistákat is megviselhette a dolog, mert Anglia 8:2-re győzött. A legendás Schlosser Imre és a másik sztárcsatár, Borbás, aki elsőként érte el a 25 válogatott fellépést, teljesen veszélytelen volt a kapura. Ezt is megemlítette a már szóba került, és hétfőn háromszor eredményes Woodward a meccs utáni - ma úgy mondanánk - nyilatkozatában:

Egyet nem értek: miért nem helyezkednek a magyar játékosok? Mi mindig rohanunk egymásnak segíteni. Egyedül szinte soha senki nem támad közülünk. A magyarok, ha valamelyikük társuknál van a labda, leállnak nézni, hogy „mit hoz ki ebből a koma" ! Egyébként a védőik tetszettek, de a csatáraikat sajnos nem láttam.

A rövid idő alatt lejátszott négy találkozó után egy jó darabig egyetlen angol nem látott sem magyar csatárt, sem magyar védőt. Az 1912-es (hivatalosan a Nagy-Britannia nevű csapattal vívott) meccs után legközelebb az 1934-es vb előtt találkoztak a két ország legjobb focistái. A világbajnokságra nem nevező angolok az esemény előtti hónapban európai túrán akarták fitogtatni az erejüket, de ez Budapesten nem jött össze. Az Üllői úton, 35.000 néző előtt Magyarország 2:1-re nyert. Ráadásul lefocizta a magát felsőbbrendűnek tartó ellenfelét. A második félidő 11. percében egy fantasztikus Toldi-Sárosi-Rökk-Toldi-Avar akció után az utóbbi szerzett vezetést, majd Lázár „tanár úr" zseniális átadása után Sárosi is betalált. A találkozó előtt az angol partjelző (akkor még így hívták azt, akit ma asszisztensnek nevezünk), Lewington ezt mondta:

„ Ez az angol csapat a legjobb, amit valaha összeállítottak."

Majd a mérkőzés után így vélekedett: 

Ezzel a játékkal a magyarok a világ bármelyik csapatát legyőznék.  

Sajnos ez nem így történt a vb-n, ott válogatottunk csak Egyiptomot tudta megverni, Ausztria már meggátolta, hogy a legjobb négy közé jusson. Anglia viszont mivel meg sem mérette magát az eseményen, továbbra is hangoztathatta, hogy ő a legjobb. Ezt nem lehet sem pro, sem kontra bizonyítani, de az tény, hogy amikor a '34-es és '38-as vb között félúton Magyarország Londonba utazott, 6:2-es vereséggel jött haza. Aztán 1938-ban válogatottunk döntőt játszott a vb-n, Anglia meg oda sem utazott el.

Az 1938-as vb-n döntőt játszó magyar csapat:

Majd az 1950-esen végre hajlandó volt részt venni. És nagyon csúnyán leszerepelt. A csoportkörben mind Spanyolországtól, mind az Egyesült Államoktól kikapott, így gyorsan véget ért a szereplése. 1954-ben meg egy Belgium elleni keserves döntetlen és egy Svájc elleni nehéz győzelem után a legjobb nyolc között Uruguay állította meg. Vagyis amikor az '50-es években végre világeseményen összemérte az erejét másokkal is, akkor többször csúnyán megbukott. Ellenünk sajnos csak két barátságos találkozón, de ezek a mi focitörténelmünk legfényesebb lapjain vannak. A 6:3-ról már minden fórumon mindent leírtak az elmúlt 68 évben, készült róla film, musical, még a blues-zene hazai atyja, ma már inkább nagyapja, Hobó is megénekelte:

„Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
4:2 a félidőben, a végén 6:3."

Nyilván ez csak számunkra az évszázad mérkőzése, de érdemes idézni vele kapcsolatban egy-két akkori angol újságcikkből.

A magyar válogatott Puskás Ferenc vezetésével kivonul a Wembley gyepére 1953. november 25-énForrás: AFP

Daily Mirror: „Az Istenek alkonya volt a Wembley-ben. Még sohasem láttunk ilyen labdarúgást."
The Times: „ A magyarok futballtörténelmet csináltak azzal, hogy Angliát földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték."
Daily Herald: „Játékosaink szegény kontároknak látszottak a sokkal gyorsabb magyarokkal szemben."

A 6:3 1954-es „visszavágóján", három héttel a svájci vb előtt az angol küldöttség vezetője, Shentall kijelentette, hogy „a magyar csapat nem tudja megismételni londoni teljesítményét." Ez így lett, mert talán még túl is szárnyalta azt. Az eredmény tekintetében mindenképp. A 3:0-s magyar vezetéssel induló második félidő elején a Népstadion 92.000-es alkalmi kórusa a következő rigmussal fogadta a pályára visszatérő focistákat:

„Hajrá, magyarok, hatig meg se álljatok!"

Nem is álltak meg, félórával a vége előtt 6:0 volt. A vége pedig 7:1. Egyébként – erről ritkán szoktunk beszélni – csak négy olyan játékos volt az angol csapatban, aki mindkét nagy verést elszenvedte.

A magyar kezdőcsapat kapusa mindkét alkalommal Grosics Gyula volt, aki olyan tettet hajtott végre, amilyet talán soha, senki a világon: zsinórban négy Anglia elleni válogatott találkozón győztesként vonult le a pályáról. Ugyanis a két '50-es évekbeli diadal után a '60-as évek első nemzetek közötti meccsén is legyőzte Magyarország Angliát. A korábban diadalmaskodók közül csak a „Fekete Párduc" maradt, a csatársorban ekkor már Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor és Kocsis Sándor helyén Dunai János, Göröcs János és Albert Flórián játszott. Az utóbbi lőtte 1960. május 22-én a találkozó mindkét gólját. 18 éves volt akkor.

És még csak 20, amikor Magyarország zsinórban negyedszer is győzött a labdarúgást feltaláló ország legjobbjai ellen. Ám ez már nem barátságos meccs volt, hanem nagyon komoly tétmérkőzés. A chilei világbajnokság csoportkörében 2:1-re diadalmaskodott válogatottunk. Tichy Lajos és Albert Flórián szerezték a góljainkat, és Grosics mellett még a „régi" nagyok közül szerepelt Sándor Károly, az ifjú titánok közül Mészöly Kálmán.

Akkor úgy tűnt Magyarország örökre túlszárnyalta a mestert. Kilenc éven belül a magyar válogatott négyszer legyőzte Angliát. Ám 1962. május 31. óta egyszer sem. Azóta a mérleg: 11 angol győzelem, 2 döntetlen, magyar diadal nélkül.

Pedig a két válogatott csak lassan távolodott egymástól. A '60-as évek további részében annak ellenére sem volt nagy különbség, hogy Anglia világbajnok lett. Mert nem kiemelkedő teljesítménnyel érte el ezt, és a mieink is ott voltak a közvetlen élvonal mögött. A '70-es években ők léptek vissza egy kicsit, a '74-es és a '78-as vb-ről is hiányoztak. Az utóbbin a mi csapatunk ott volt, ám a szövetség elképesztő butaságának köszönhetően útban Argentínába megállt Londonban, és ott 4:1-es megsemmisítő vereséget szenvedett. Biztos, hogy ez kihatással volt a vb-szereplésre!

Még ekkor is nagyjából egy szinten voltunk velük, majd az 1982-es világbajnokságért vívott selejtező során nagyon furcsán alakultak a dolgok. Az ötcsapatos csoportban Anglia Magyarországon kívül mindenhol kikapott: Romániában, Svájcban és Norvégiában. Mi viszont ezen országok elleni meccseink egyikén sem. Viszont Anglia 3:1-re nyert Budapesten, és az utolsó fordulóban úgy csípte el a vb-re jutást érő második helyet Magyarország mögött, hogy a Wembley-ben nagy nehezen nyert 1:0-ra a Mészöly Kálmán irányította társaság ellen.

Mészöly Kálmánnak kapitányként nem sok sikerélménye volt Anglia ellenForrás: MTI/Németh Ferenc

Még ebben az évtizedben is közel voltunk egymáshoz, Angliát csak a köré vont legendák miatt emlegette a világ a mieink előtt. Ugyan az 1984-es Eb-re kvalifikáló selejtező során is kétszer győzött a legjobb magyarok társasága ellen, de ő is csak irigykedett Dániára, aki kijutott a kontinensviadalra.

A két válogatott akkor távolodott el egymástól, amikor a '90-es években a magyar mélyrepülésbe kezdett, az angol meg ottmaradt a világ középmezőnyének elején.

Ezért van az, hogy az említett 1962-es diadal óta ilyen szörnyű a mérlegünk ellenük. Az elmúlt két világversenyen Anglia már felnőtt a világ élvonalához, de igazából csak az eredményesség tekintetében, mert a teljesítménye alapján még nincs ott. Vagyis kicsit sem lenne meglepő, ha a már 13 meccs óta tartó rossz széria most megszakadna. Mert nagyon távol továbbra sem vagyunk a sportág feltalálójától.