Harminc éve Moszkvában játszották le a sporttörténelem utolsó szovjet-magyar válogatott labdarúgó-mérkőzését. A 2-2-es döntetlenre végződött összecsapás Mészöly Kálmán második kapitányságának búcsúmeccse volt. Nem sokkal később pedig a Szovjetunió is megszűnt létezni.
Az 1992-es labdarúgó Európa-bajnokságra a selejtezők 1990 őszén kezdődtek el. Csakhogy akkorra Európa több országában nem olyan rend volt életben, mint az azt megelőző évtizedekben. Ennek köszönhetően az aktuális világbajnok, a Német Szövetségi Köztársaság csoportjából eltűnt egy válogatott. Elsodorta a történelem. Úgy hívták: Német Demokratikus Köztársaság.
Amikor a nevezéseket leadták, még volt ilyen nevű ország, amikor elindultak a selejtezők, akkor már nem. A magyarázat a történelemből ismert: 1990. október 3-án az NDK-t alkotó 5 tartomány csatlakozott az NSZK-hoz. Területével, lakóival, focistáival. A selejtezők során már egyesített válogatott szerepelt, melyben helyet kaptak keletnémet focisták is.
Sport szempontjából ez volt az egyszerűbb eset, hisz aki elérte az elvárt szintet, az csatlakozott a „nagyokhoz". Sokkal komplikáltabb volt annak a csoportnak a helyzete, amelyben a magyar válogatott szerepelt. Nem a mi focistáink miatt, hiszen számukra csak annyiban változott a helyzet, hogy egy gyarmati ország helyett egy szabadot képviselhettek. Ám az egyik ellenfélnél, a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok" által alkotott Szovjetuniónál egészen más volt minden. Ugyanis a politikai változások szelét érezve a 15 köztársaságból a nem feltétlenül a szovjet himnusz első sorában megfogalmazott lózung szerint gondolkozók addigra valóban „szabadok" szeretettek volna lenni.
Litvánia 1990 márciusában kiáltotta ki a függetlenségét. Ezt követően került sor arra a nagyszabású utcai fórumra, ahol Mihail Gorbacsov, szovjet pártfőtitkár a vilniusi utcán hallgatta meg a litvánok panaszáradatát, és amelyet a szovjet televízió élőben közvetített.
Megegyezés nem született, a Birodalom nem fogadta el a kiugrási kísérletet, és próbálta erőszakkal az államszövetségben tartani a kis országot. Természetesen ez a sport terén is jelentkezett, bár a futballt nem rázta meg annyira a litván sportolók távolmaradása a válogatottól, mint például a kosárlabdát.
Viszont jelentős változást jelentett, hogy az „örökös" szovjet szövetségi kapitányt, Valerij Lobanovszkijt elmozdították pozíciójából. A kemény munkamódszereiről hírhedt, de sikereiről híres „Ezredes" ugyanis ukrán volt, és mint ilyen a válogatottban előtérbe helyezte az ukrán focistákat. Ezért persze kevésbé volt támadható, ugyanis a Dinamo Kijevből a világ egyik legjobb csapatát faragta. Helyét 1990 nyarán a moszkvai (tehát orosz) Anatolij Bisovec vette át, és ezzel szakmai téren is új időszámítás kezdődött. Az új főnök rögtön kitette a válogatottból mások mellett Gennagyij Litovcsenkót és az Aranylabdás Igor Belanovot.
A két évvel korábban a világ legjobb kapusának választott Rinat Daszajev helyett egykori klubjának, a Dinamo Moszkvának a tartalékkapusát, Alekszandr Uvarovot állította a lécek közé. A korábban Lobanovszkijnál kulcsembernek számítók közül csak Alekszej Mihajlicsenko és az a belorusz Szergej Alejnyikov maradt, aki azt a nagy gólt lőtte nekünk (a másodikat) Mexikóban a 0-6 alkalmával. A pályán a bizalmi embere pedig a moldáv születésű Igor Dobrovolszkij lett, aki mindig a nagy kedvence volt. Bisovec a politikai változásokra így reagált a saját eszközeivel.
Igaz, az 1988 után nyugati szerződéshez jutók többsége sem erőltette a széthullóban lévő országért való harcot. Ők inkább ismerkedtek a politikai oktatásokon agyonszapult, rothadó kapitalizmussal. Örültek, hogy kiszabadultak a börtönből, még rövid időre sem vágytak oda vissza. Bár az igazsághoz tartozik, hogy a rájuk szakadó nagy szabadság többségük teljesítményére nem volt jó hatással.
A teljesen új szovjet válogatott Norvégia elleni győzelemmel kezdte a selejtezőket, majd nagyon fontos találkozón 0-0-t játszott Olaszországban. Így az 1990-es évet jó pozícióban zárta.
1991 januárjában a szovjet államszövetség módosításáról szóló vitáról Litvánia mellett már Lettország, Észtország, Örményország, továbbá Moldávia és Grúzia (utóbbi kettőt akkor még így hívták) is távolmaradt. A szocialista országokkal való fantompénzt, az ún. transzferábilis rubelt megszüntették, a külföldi országokkal való gazdasági és politikai kapcsolatokat újragondolták. Az új szerződést 1991. április 23-án írták alá.
Az Eb-selejtezők során a magyar és a szovjet válogatott hat nappal korábban, április 17-én játszott a Népstadionban. A magyar csapat két győzelemmel és két döntetlennel rendelkezett, míg a vendéggárda egy győzelemmel és egy döntetlennel.
Magyarország—Szovjetunió 0-1 (0-1)
1991. április 17., szerda, Népstadion, 60 000 néző, játékvezető:Schmidhuber (német).
Gólszerző: 30. p.: Mihajlicsenko 0-1.
Magyarország: Petry - Disztl - Mónos, Limperger, Garaba, Szalma - Kozma (63. p.: Détári), Bognár (70. p.: Vincze), Lőrincz - Kiprich, Kovács. Szövetségi kapitány: Mészöly Kálmán.
Szovjetunió: Uvarov - Csernisov - Galjamin, Cvejba - Koncelskis, Alejnyikov, Kulkov, Mihajlicsenko, Salimov - Juran (86. p.: Kuznyecov), Kolivanov. Szövetségi kapitány: Anatoiij Bisovec.
Sorsdöntő találkozónak tűnt, és az is lett belőle. Az előzetes várakozásokat a végletekig fokozták, a meccsre 60 ezer néző ment ki a Népstadionba. A Szovjetunió utoljára ezen a néven Budapesten vívott találkozóján 1-0-ra nyert, Mihajlicsenko góljával.
A mérkőzés után a magyar szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán ezt mondta: Szerintem roppant lelkes, jól játszó magyar csapatot láthatott a közönség, szinte végig mi irányítottuk a játékot, de fölényünket sajnos nem tudtuk gólokra váltani. A látottak alapján a döntetlen reálisabb lett volna. Ennek nem mondott ellent Bisovec sem: Igazán jó eredményt értünk el alakulóban lévő csapatunkkal. Szoros mérkőzést játszottunk a magyarokkal, s ha csak kicsivel is, de ellenfelünk fölé nőttünk.
A magyar válogatott ezzel a hazai vereséggel elveszítette az esélyét a továbbjutásra, amit május 1-én egy olaszországi vereség matematikailag is biztossá tett. A Szovjetunió viszont menetelt az Eb irányába. De erre a hatalmas országban már alig figyelt valaki. Ugyanis augusztusban puccsot kíséreltek meg Mihail Gorbacsov ellen, és ennek árnyékában keveseknek tűnt fel, hogy a „Szbornaja Szajúza" nyert Norvégiában. Mert akkor már biztosnak tűnt, hogy a „szajúz" (szövetség) szó hamarosan kikerül a válogatott neve mellől (is).
A Gorbacsov elleni puccs után már csak négy állam maradt: Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán. Vagyis elment az évtizedeken át meghatározó focistákat küldő Ukrajna is. Ilyen politikai előzmények után került sor Moszkvában a sporttörténelem utolsó szovjet-magyar mérkőzésre, 1991. szeptember 25-én. Vagyis 30 évvel ezelőtt.
Azon a meccsen az a Sztanyiszlav Csercseszov védett, aki idén nyáron még az orosz válogatott szövetségi kapitánya volt. És aki az Eb-n azzal az emlékezetes, „orosz stílussal" nyitotta ki a kóláját egy másik üveggel a sajtótájékoztatón. Cserszeszov előtt – már üzenve a jövőnek – hét orosz szerepelt, az ukrán Alekszej Mihajlicsenko, a grúz Ahrik Cvejba és a belorusz Szergej Alejnyikov mellett.
A mérkőzés nekünk már nem volt fontos, csak a szovjeteknek. Illetve az olaszoknak. Az akkor még új szovjet napilap, a változás szelével érkezett Szportekszpressz világgá is kürtölte, hogy az olaszok a magyar válogatott tagjainak fejenként 2000 dollárt fizetnek, ha győznek Moszkvában, és ezzel kikaparják nekik a gesztenyét. Ez akkor kb. 150-160 ezer forintot ért, ami egy egyszerű magyar dolgozó négyhavi fizetésének felelt meg. Az MLSZ akkori elnöke, Laczkó Mihály cáfolta ezt, és őszintén elárulta, hogy „csak" 100 ezer forint jár fejenként focistáinknak a diadal esetére. Az elöljárónak nem ez volt a legnagyobb gondja, ugyanis egy szaúd-arábiai klub folyamatosan szerződésajánlatokkal bombázta a magyar szövetségi kapitányt, Mészöly Kálmánt. Az összeg sem volt titok, 10 hónapra 140 ezer dollárt ajánlott.
A mérkőzés után kiderült, hogy a beígért dollár és forint összegek közül csak egy került kifizetésre: a kapitányunknak szánt. Focistáink sem az olaszoktól, sem a magyar szövetségtől nem kaphattak győzelmi prémiumot, ugyanis a találkozó 2-2-vel végződött. Emiatt a mieink nem szomorkodhattak, főleg annak fényében, hogy alig sikerült elhagyniuk a térfelünket.
Szovjetunió—Magyarország 2-2 (1-1)
1991. szeptember 25., szerda, Moszkva, 40 000 néző, játékvezető: Petrovics (jugoszláv).
Gólszerző: 16. p.: Kiprich 0-1, 38. p.: Salimov (11-esből) 1-1,49. p.: Koncelskis 2-1, 80. p.: Kiprich 2-2.
Szovjetunió: Csercseszov - Galjamin, Csernyisov, Cvejba (Kuznyecov) -Koncselszkisz, Alejnyikov, Kulkov, Mihajlicsenko, Salimov - Mosztovoj (Juran) Kolivanov.
Magyarország: Petry – Disztl L. - Lipcsei, Limperger - Mónos (Dúró), Kozma (Fischer), Détári, Lőrincz, Szalma - Kiprich, Kovács.
Anatolij Bisovec: „Nem úgy alakult a mérkőzés, ahogy azt elterveztük. Mindenekelőtt azért, mert a játékosaim nem azt csinálták, amit kértem tőlük. Európában elismert futballistáktól elvárható lenne, hogy képesek legyenek változtatni a felfogásukon, a mérkőzés közben is gondolkozzanak, rájöjjenek az ellenfél gyengéire." Mészöly Kálmán: „Elsősorban azért vagyok boldog, mert a fiúk bebizonyították, hogy mit jelent nekik a válogatott mez. Ezt a csapatot együtt kell tartani, mert nincs ennél jobb nemzeti 11-ünk."
Ez üzenet volt utódjának, ugyanis a mérkőzés után Mészöly a szaúd-arábiai al-Ittihadhoz szerződött. A selejtezősorozat utolsó találkozóján, október 30-án Glázer Róbert irányította válogatottat.
A mérkőzés után a vesztett pontok tekintetében Olaszország csak kettővel volt a Szovjetunió mögött (akkor még két pontot ért egy győzelem), vagyis egy moszkvai diadallal kijuthatott volna az Eb-re. Ám gól nélkül ért véget az a meccs, így a Szovjetunió úgy utazott Ciprusra története utolsó találkozójára, hogy annak már nem volt tétje. 3-0-ra nyert, és magabiztosan jutott ki az Eb-re. Azon a találkozón a kezdőcsapat 11 tagjából hat moszkvai születésű orosz volt, csak Alekszej Mihajlicsenko és Oleg Protaszov „eredeti" ukrán, Oleg Kuznyecov az NDK-ban született ukrán, Andrej Kancselszkisz ukrajnai születésű orosz, és Ahrik Cvejba grúz.
Ez volt az utolsó szovjet válogatott csapat. Ugyanis 1991. december 21-én a volt tagállamok közül 11 (Litvánia, Lettország, Észtország és Grúzia nem) megalakította a Független Államok Közösségét, és 1991.december 31-én a Szovjetunió jogilag megszűnt.
Az 1992-es Európa-bajnokságon a csapat Független Államok Közössége néven szerepelt, és az orosz játékosok mellett tagja volt a keretnek az ukrán Vlagyimír Ljutíj, Alekszej Mihajlicsenko, Oleg Kuznyecov, a belorusz Szergej Alejnyikov és két grúz, Kahaber Chadadze és Ahrik Cvejba.
Bemutatkozott a FÁK mezében egy olyan játékos Viktor Onopko személyében, aki korábban nem volt szovjet válogatott, viszont a következő 12 évben alapember lett az oroszban. A FÁK nevű futballcsapat összesen öt mérkőzést vívott, hármat a kontinensviadalon, kettőt pedig előtte. Az Eb után megalakultak a nemzeti szövetségek. És ekkor jöttek a nagy sakkjátszmák, ki, hol folytassa. Az oroszok helyzete egyértelmű volt. Tulajdonképpen az ukránoké is. Az egyik grúz, Cvejba az orosz nemzeti 11-et választotta. Chadadze viszont a grúzt, ő évekig kulcsember volt ott, 1998. május 30-án egy Oroszország-Grúzia meccsen búcsúzott.
Nem sokkal az Európa-bajnokság után, 1992. október 28-án Minszkben rendeztek egy Belorusszia-Ukrajna barátságos találkozót, ahol a hazai csapatban játszott Alejnyikov, a vendégeknél Kuznyecov és Mihajlicsenko. A történelemnek köszönhetően az 1992-ben a Független Államok Közösségét képviselő labdarúgók többsége három különböző válogatottban is pályára lépett pályafutása során.