Sikeres ügyvéd lett a magyar válogatott focikapusból

Katzirz Béla nemcsak a pécsi, hanem a magyar futball legendás alakja is. Akiről kiderül, hogy az NB II-ben nemcsak kapusként, hanem középcsatárként is szerepelt. Bár az 1982-es vb előtt remekelt a válogatottban, ma már nem rágódik azon, miért nem jutott neki egyetlen perc sem a spanyolországi világbajnokságon. Sőt, a mai napig büszke arra, hogy Mészáros Ferenc vetélytársa, valamint Nyilasi Tibor állandó szobatársa lehetett a válogatottban, mint ahogy arra is, hogy a Sporting Lisszabonban világklasszisok között futballozhatott. A 68 éves sportember manapság Pécs egyik legmenőbb ügyvédi irodáját irányítja, és elárulja, korábbi terveivel ellentétben egyáltalán nincs ideje arra, hogy a lábát az asztalra feltéve lazuljon egy kicsit.

Bár csupán 22-szer volt válogatott, a magyar labdarúgás korszakos kapusegyéniségei közé tartozik. Kíváncsi lennék, mi a véleménye a mai kapusokról? Úgy tűnik, Gulácsi Péter kirobbanthatatlan a nemzeti csapatból.
Ő egy nagyon jó kapus, nincs vele probléma. Nem véletlenül választották a közelmúltban a Bundesliga legjobb légiósának, és lett az RB Leipzig csapatkapitánya.

Gulácsi kritikusai viszont azt mondják: bármennyire remek képességekkel rendelkezik, nem egy karizmatikus egyéniség, aki, ha a szükség úgy hozza, leordítja a védőtársai fejét. Ön melyik táborra szavaz: egy kapus kiabálós legyen vagy csak védjen?
Egyik sem jó. A jó kapus kiváló átlagteljesítményre képes, és normális hangnemben tudja irányítani a csapattársait.

Dibusz Dénes teljesítményét és szerepét hogyan látja? Ez már csak azért is érdekes, hiszen vele sok a párhuzam. Önhöz hasonlóan pécsi, és a válogatott második számú kapusa éppen úgy, mint ön a nyolcvanas években Mészáros Ferenc mögött.
Dénes is remek kapus, és ő is bizonyítja: határozottan, de nem kiabálva is lehet egy védelmet irányítani. Egyébként személyesen nem ismerjük egymást. Amikor 2013-ban, a 60. születésnapomon felköszöntött a klub, ő még Pécsen védett.

Akkor vártam, hogy odajön hozzám kicsit beszélgetni, de ez nem történt meg. Icipicit hiányoltam, hogy ez elmaradt, annyi történt, hogy a bajnoki előtt, a pálya közepén kezet fogtunk, ennyi.

A válogatott sikeres Európa-bajnoki szereplését hogyan élte meg?
Öröm volt látni, hogy a tizenegy emberes védekezést és az ebből indított kontrákat milyen jól megtanultuk.

Ez volt az egyetlen járható út, helytálltunk, szépen játszottunk, hátul nem hibáztunk, csupán az előre játékban mutatkoztak komoly gondok.

De nem szabad elfelejteni, hogy mindhárom mérkőzésen világsztárok ellen játszottunk.

S mi lehet az oka, hogy az őszi világbajnoki selejtezőkre ennyire visszaestünk?
Ezt nem tudom megmondani. Megállapíthatnék okosnak tűnő dolgokat, bölcselkedhetnék, de ez nem lenne reális. Szurkolóként persze hogy azt vártam, hogy az albánokat oda-vissza simán verjük, és egyáltalán nem örültem neki, hogy ettől nagyon távol voltunk.

Egyébként ön miért éppen kapus lett? A termete, a 194 centis magassága eleve predesztinálta erre?
Sokan nem tudják, de én mezőnyjátékosként is tehetséges voltam. Amikor a Pécs még az NB II-ben szerepelt, a Dunai János-féle csapatban természetesen már kapus voltam, de két mérkőzésen a mezőnyben is játszottam.

De miután már az első mérkőzésemen piros lapot kaptam, a másodikon pedig hamar összeszedtem egy sárgát, amely után majdnem újra kiállítottak, a szakmai stábbal egyetértésben úgy határoztunk: a csapatnak és nekem is jobb, ha a kapuban maradok.

Egyébként már 13 évesen a háló elé álltam. A klasszikus történet: megsérült az első számú kapusunk, beálltam helyette, és mivel a debütáló mérkőzésemen kivédtem egy tizenegyest, el is dőlt a sorsom. Még arra is emlékszem, hogy a Komló volt az ellenfél.

Egyébként a mezőnyben melyik poszton szerepelt?
Középcsatár voltam.

Középcsatárként majdnem sikerült két mérkőzésen két kiállítást összehoznia?
Maradjunk annyiban: túlságosan lelkes voltam.

Ám, hogy mennyire jó döntés volt, hogy a kapuban maradt, bizonyítja, hogy hosszú éveken át kirobbanthatatlan volt a hetvenes-nyolcvanas évek pécsi sikercsapatából, ahol olyan helyi legendákkal játszhatott együtt, mint Toma Árpád, Róth Antal, idősebb Dárdai Pál, Lutz Jakab, vagy éppen Mészáros Ferenc. Többször az élbolyban végeztek, de a bajnoki cím egyszer sem jött össze. Miért?
Abban az időben a fővárosi csapatok lényegesen nagyobb játékerőt képviseltek, mint mi, sőt jó néhány vidéki bázis (mint például a Győr, a Fehérvár, a Tatabánya és időnként a Diósgyőr) is megelőzött minket.

Katzirz Béla egy 1983-as fényképen Forrás: MTI/Petrovits László

Reálisan felmértünk a helyzetünket, így tökéletesen elégedettek voltunk azzal, ha az élmezőny végén vagy a középmezőnyben végeztünk, az pedig már csak hab volt a tortán, ha bejutottunk a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe is.

A válogatottal a legnagyobb siker az 1982-es világbajnokságon való szereplés volt, amelyen 11 perc hiányzott ahhoz, hogy továbbjussunk a csoportunkból. Milyen volt a kispadon átélni az El Salvador elleni 10-1-es, máig világcsúcsnak számító diadalt, azt, hogy Diego Maradona kivégzett minket, valamint a Belgium elleni 1-1-et, amely a kiesésünket jelentette?
Minden egyes perc, amit a válogatottban tölthettem, életre szóló élmény marad. Kiváló játékosokkal, remek barátokkal játszhattam együtt, és a szakmai stáb is magas színvonalú munkát végzett. Minden egyes mérkőzés is örök emlék marad, de azt

képzelheti, hogy mennyire el voltam keseredve, hogy nem tudtuk kihúzni a belgák elleni meccset.

Pláne, hogy a mérkőzés után Mészáros Feri elmesélte: az ujjaival még bele is ért Czerniatinsky végzetes lövésébe, de hárítani már nem tudta.

Fájó pont a pályafutásában, hogy egyetlen percet sem kapott a spanyolországi vb-n?
Nagyon sokáig nem foglalkoztam a dologgal.

Nyilván úgy voltam vele, hogy Mészöly Kálmán így döntött, és ezt el kell fogadni. Később csak motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy mi lett volna, ha... De aztán nem rágódtam tovább a dolgon. Rájöttem, nincs értelme.

Egyszer azt mesélte, hogy válogatott mérkőzései közül egy Spanyolország – Magyarország mérkőzésre emlékszik a legszívesebben. Nem csoda, hiszen a valenciai barátságos mérkőzést 3-0-ra nyertük meg a többek között Arconadával, Camachóval, Gordillóval és Juanitóval felálló spanyolok ellen.
Senki nem számított még a pontszerzésre sem, pláne, hogy 3-0-ra győzünk a következő évi világbajnokság házigazdája ellen.

Katzirz Béla véd egy Vasas-Pécs meccsen Forrás: Arcanum

A spanyolok végigtámadták a mérkőzést, rengeteg dolgom volt, a legendás menedzser, Östreicher Emil a meccs után nem sokkal megkeresett, és elmondta: az első osztályú Valencia azonnal szerződtetne!

S miért nem alá?
Akkor már megszületett a két gyermekünk, és abban az időben még fennállt annak a veszélye, hogy csupán háromévente láthatom a családomat. Ezt a kockázatot nem mertem bevállalni.

Egy nyilatkozatában említette, hogy a válogatott edzőtáborában Nyilasi Tibor volt az állandó szobatársa. Hogy találtak egymásra?
Nagyon hamar rájöttünk, hogy sok dologgal kapcsolatban ugyanúgy gondolkodunk, jókat beszélgettünk, és innen már csak egy lépés volt, hogy szobatársak legyünk. Persze, az aktuális hangulatot a mérkőzés végeredménye mindig döntően befolyásolta.

A mai napig megmaradt ez a barátság?
Természetesen. Rendszeresen beszélünk, legutóbb két, három hete hívott fel Tibi.

Örök vetélytársával, Mészáros Ferenccel milyen volt a viszonya?
Nagyon jó, abszolút baráti. Ezt nyilván az egymásra utaltság is hozta, hiszen amikor tartalék voltam, én segítettem, amikor én védtem, ő segített maximálisan.

Mészáros Ferenc, Katzirz Béla legnagyobb vetélytársa volt Forrás: MTI/Kovács Gyula

Megtisztelő volt számomra, hogy a vetélytársa lehettem.

Mit tud a Vasas korábbi klasszisáról, aki már jó ideje egyfajta remeteként éli az életét?
Beszéltem vele, egy éve talán. Mindenki azt mondta, hogy nem lehet elérni, nekem azonban a fián, Gáboron keresztül sikerült. Rendkívül jót dumáltunk, természetesen a régi, közös emlékek voltak középpontban.

Nem került szóba, hogy miért lett ennyire zárkózott, miért tűnt el a világ elől?
Milyen alapon kérdeztem volna erről? Abszolút tiszteletben tartom ezt a döntését.

Az NB I-ben 1983-ban védett utoljára, majd a portugál Sporting Lisszabon csapatához szerződött. Ez akkoriban óriási szenzációnak számított, hiszen már az is nagy szó volt, ha egy magyar futballista az osztrák másodosztályba szerződik. Hol figyeltek fel önre?
Ez is egy barátságos válogatott mérkőzés volt,

1983 áprilisában, Coimbrában játszottunk Portugáliával, és ezen a meccsen is eltalált néhányszor a labda, állítólag jól ment a védés, a lényeg, hogy 0-0-ra végeztünk, és nyilván azért is bíztak meg bennem, mert éppen Mészáros Feri volt az elődöm.

Előttem egy jugoszláv srácot is szerződtettek, mivel utánam az angol bajnokságból is érdeklődtek. Akkoriban azonban a szocialista országok futballistái nem kaptak egyszerűen, vagy inkább sehogy munkavállalási engedélyt Angliába, így mivel már csak három hét volt az átigazolási időszakból, gyorsan aláírtam a Sportinghoz.

Mi volt a legnagyobb élménye Portugáliában?
Azt nyilván én is tudtam, hogy egy teljesen más világba csöppenek majd, de hogy ennyire, az engem is meglepett. Meg kellett szokni, hogy nemcsak a mérkőzéseken, hanem minden edzésen is rendelkezésünkre áll orvos, masszőr, fizioterapeuta, valamint hogy 15-20 újságíró és rengeteg szurkoló kíváncsi még a tréningjeinkre is. S olyan remek játékosokkal játszhattam együtt, mint Paulo Futre, Rui Jordao vagy a kiváló vetélytársam, Vítor Damas.

Katzirz Bélát köszöntik Pécsen egy Pécs-Honvéd mérkőzés előtt Forrás: Török Attila

S legendás edzőktől is tanulhattam, mint a cseh Jozef Venglos vagy a walesi John Toshack, aki nagyon kedvelt engem.

Abban az időben a Porto és a Benfica kiemelkedett, de a dobogó harmadik fokára rendszeresen odaértünk.

A legnagyobb élmény számomra ma is meghatározó: nem kevesebb mint 12 nemzet alkotta a játékoskeretet, mégis remek közösséget alkottunk, igazi barátok voltunk, soha nem volt megkülönböztetés, kirekesztés. Ez a pár év az egész életemre hatással volt, ennek is köszönhető, hogy a mai napig gyűlölöm a rasszizmus minden formáját.

Ön még játékoskorában elvégezte a jogi egyetemet, ami szintén kuriózumnak számított akkoriban, talán még manapság is az. Hogyhogy a jogi pályát választotta?

Azt éreztem, hogy a futballból nem tudok majd megélni, már csak azért sem, mert a a kapusokat sosem tisztelték annyira.

Belevágtam, végigcsináltam, leszakvizsgáztam, és én voltam a világ legboldogabb embere, amikor dr. Katzirz Béla lettem.

Gondolom, a mai napig előny ezzel a névvel elmenni egy tárgyalásra.
A kezdő lépésekben sokat segít, hogy valóban sokan ismernek és megismernek, néha engem is meglep, hogy mennyien örülnek, hogy találkozhatnak velem. Ám azt is érzem, hogy van egy másik réteg, amely viszont irigy, hiszen még mindig sokakban él az a sztereotípia, hogy a futballisták mind vagyonos emberek. Erre ma is csak azt mondhatom: komoly gondot jelentett volna, ha abból a pénzből kellett volna megélnem, amit futballistaként kerestem meg.

Sikeres ügyvéd, de a magyar labdarúgásnak abszolút hátat fordított. Miért nincs szükség dr. Katzirz Bélára?

Nem én fordítottam hátat, a magyar futball fordított hátat nekem. Hogy miért alakult így? Nem akarok kritizálni senkit, vádaskodni sem szeretnék, egyszerűen így alakult.

De kicsit azért pontosítanék: az MLSZ által is támogatott Focisegély Alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok, és olyan remek emberekkel dolgozhatom együtt, mint dr. Borbély Zoltán, Csiki Károly, Faragó Richárd és egykori válogatott-társam, Garaba Imre.

Fia, Dávid kézilabdázó lett, kis híján százszor játszott a magyar válogatottban. Szóba sem került, hogy a család futballhagyományait folytassa?
Elég hamar kiderült, hogy nem biztos, hogy a labdarúgással kellene foglalkoznia.

Katzirz Béla volt válogatott labdarúgó, kapus, ügyvéd és fia, Katzirz Dávid, volt válogatott kézilabdázó Forrás: Löffler Péter

Ugyanakkor az is korán kiderült, hogy a kézilabdát vegye komolyan, mert van benne a számára perspektíva.

Árulja el, mivel telnek Katzirz Béla mindennapjai?
A feleségemmel közösen vezetjük az ügyvédi irodánkat.

Korábban azt hittem, hogy 60-61 évesen már semmit sem csinálok majd, csak nyugodtan felteszem a lábam az asztalra, és egész nap lazulok.

Ehelyett még 68 évesen is rengeteget dolgozom, de ezt cseppet sem bánom, hiszen mindketten maximálisan örömünket leljük a munkában.