Társoldalunk:

A korábbi sztárfocista csak 150 kilométerre volt a csernobili katasztrófától, még mindig gyötrik az érzések

2021.05.07. 14:05

Nemrég mutatták be Andrij Sevcsenko, az egykori kiváló futballista önéletrajzi regényét (La mia vita, il mio calcio), amit egy olasz újságíró, Alessandro Alciato írt. A regényben részletesen beszél a csernobili katasztrófáról, amikor tízéves volt a kiváló ukrán futballista.

Nemrég a Correre Della Sera című újságban beszélt bővebben a kötetről, áttekintve néhány nagyon fontos szempontot, amelyek meghatározók voltak élete során. Ennek egyik külön fejezete a csernobili katasztrófa, amelyet még gyermekként élt át – írja a Blikk.

Andrij Sevcsenko gyerekként nehéz pillanatokat élt átForrás: NurPhoto/Carlos Palma/NurPhoto/Carlos Palma

A Milan és a Chelsea korábbi játékosa, jelenlegi ukrán válogatott szövetségi kapitány emlékezett, milyen nehéz volt 150 kilométerre felnőni attól az erőműtől, ahol 1986-ban bekövetkezett a baleset. Gyerekkorában már Kijev Obolon nevű kerületébe költözött, miután a Dinamo felvette a sportosztályába.

„Remélem, senkit nem lep meg, ha azt mondom, nekem minden normálisnak tűnt, senki sem tudta pontosan, mi történt. Tízéves voltam. A mindennapokat a focizás töltötte ki. A Dinamo Kijev akadémiájára kerültem, amikor a 4. reaktor felrobbant. Azonnal távoznunk kellett Kijevből. A Szovjetunióból buszok érkeztek, eztán egyre csak mentünk. Még mindig gyötörnek ezek az érzések. A busz hat és tizenöt év közötti gyerekekkel volt tele. Egyszer csak az Azovi-tenger partján találtam magamat, 1500 kilométerre az otthonomtól. Olyan volt, mintha egy filmben lennék."

A futballista hozzátette: a sok bajjal együtt sem volt olyan rossz, mint elsőre tűnt, az iskola mellett sok sportolási lehetőség volt, de a zárt világot még zártabbá tette a katasztrófa. Ebben az új helyzetben sok régi barátjával volt összezárva, akiknek nem adott az élet olyan sorsot, mint Sevcsenkónak.

„A gyerekkori barátok közül szinte mind meghaltak. Akit nem a sugárzás vitt el, azokat az alkohol, a drog, a fegyverekkel való visszaélések. A Szovjetunió falán egyre nagyobbak lettek a repedések. A barátaim és a népem már nem hitt semmiben, és eltévedtek. Engem a szüleim szeretete és a futball mentett meg."

Sevcsenko elismerte, ebből buborékból való kijutás és egy másik világ megismerése kellett ahhoz, hogy elindítsa ezen az úton.

„12 évesen eljutottam Olaszországba egy focitornára, Agropoli városába. Az emberek kedvesek voltak, jól bántak velünk, olvadtam, mint a hó a napsütésben. Tudtam, hogy nekem ez a sorsom. A futball. A másik Valerij Lobanovszkij mester, a Dinamo korábbi edzője volt. Több volt, mint egy szigorú tanár, mellettem volt a nehéz időszakokban is. Keményen dolgoztatott minket. Aki nem hányt az edzés végén, nem került a csapatba. Kemény volt, de komoly szándékkal, és sokat tanultam tőle."

Talán kevesen tudják, de Sevcsenko gyerekkorában az ökölvívással is megpróbálkozott, végül a futballnál maradt. Jól tette. 2004-ben, harmadik ukrán játékosként (Blohin és Belanov után) megkapta az Aranylabdát. Dinamóban öt, a Milanban egy bajnoki címet nyert, az olaszokkal 2003-ban a Bajnokok Ligáját is elhódították, majd jött a máig emlékezetes, 2005-ös, isztambuli BL-döntő, amikor a félidőben már 3-0-ra vezettek, de a Liverpool egyenlített, majd a 11-esekkel (Sevcsenko is kihagyta) megfordította a meccset.