Vágólapra másolva!
A magyar labdarúgásban nagyon sokáig nem lehetett külföldre igazolni legálisan, majd a későbbiekben csak egy bizonyos életkor és válogatottságszám elérése után szerződhetett profiklubba az itthon játszó labdarúgó. A rendszerváltás után aztán megszűnt ez a tilalom, és megfelelő ajánlat esetén bárki idegenlégiósnak állhatott, aminek köszönhetően megkezdődött a magyar focisták külföldre áramlása. Az első fecskék már a nyolcvanas évek elején útra keltek, de a folyamat csak a kilencvenes években indult be.

Az előző szezonhoz képest robbanás történt a magyar idegenlégió történetében, hiszen jelentős mennyiségi és minőségi változás ment végbe: egyrészt alaposan megnőtt a külföldön futballozó honfitársaink száma, ugyanakkor végre megtörtént az, hogy közülük öt játékos is valamelyik topligában szerepelt. Az már más kérdés, hogy ez az öt labdarúgó ugyanabban a pontvadászatban, jelesül a Bundesligában futballozott, ráadásul ketten közülük a szezon közben kerültek ki klubjukba.

Király Gábor és Dárdai Pál viszont már a Hertha BSC-vel kezdte a szezont, igaz, eleinte egyikük sem számított kezdőnek a berlini csapatban, amely újoncként pocsékul rajtolt a Bundesligában, hét forduló után nyeretlenül állt a sereghajtó pozícióban.

A nyolcadik játéknap előtt aztán a gárda mestere, Jürgen Röber úgy gondolta, hogy itt az ideje kipróbálni a kapuban a magyar portást, aki az 1. FC Köln ellen remekül védett, a csapat megszerezte első győzelmét, és innentől kezdve Királyt ki sem lehetett robbantani a Hertha kezdő tizenegyéből.

Ő volt egyébként az első magyar futballista, aki a szezon során pályára lépett a Bundesligában, de a következő fordulóban máris követte őt Dárdai Pál, akit az FC Schalke 04 elleni találkozón az utolsó negyedórára állítottak be a tadzsik Szergej Mandreko helyére.

Ezt követően már ő is rendszeresen ott volt a kispadon, és az esetek többségében be is cserélték: összesen végül 14 bajnokin szerepelt, de ebből csupán egyetlen egyszer volt kezdő, a 24. fordulóban a Hansa Rostock ellen. Király egyébként a hátralévő mérkőzések közül egyet sem hagyott ki, és nagy szerepe volt abban, hogy a Hertha BSC végül megkapaszkodott az élvonalban, a berlini klub 11. lett.