Társoldalunk:

Révbe ért a magyar női bob

Kedden úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost - ehhez az is kellett, hogy ezen a napon ne rendezzenek férfihoki-meccseket. Persze senki se higgye, hogy "ha ló nincs, szamár is jó" alapon buszoztam fel a Wasatch-hegység ormai közé, a Park City határában épült Utah Olympic Parkba, a bob- és szánkóversenyek helyszínére. Egyszerűen nem hagyhattam ki a találkozást Stréhli Ildikóval és partnerével, Kürti Évával. Utólag is csak azt mondhatom: kár lett volna... Ch. Gáll András, az [origo] munkatársa jelenti Salt Lake City-ből.

Be kell vallanom, szebb kulisszákra számítottam. Fönt a hegyen, kétezer méter magasan is olvad a hó, derékig tocsogunk a sárban, a naposabb lejtőkön szemérmetlenül elővillan Földanya szürkés színű teste a fehér lepel alól. Most egyébként nem süt a nap, borongós az idő, de ez a legkevésbé sem zavarja a női bobverseny résztvevőit, a tizenöt pár között a mieinket, Stréhli Ildikót és Kürti Évát.

Most mutatkozik be a sportág női változata az olimpián, ezért a viszonylag szűk mezőny, amibe már bekerülni is komoly bravúr volt, nem is beszélve az esetleges előbbre rukkolásról. Hangulatunkat - és Ildikóékat is, mert az ő fülükbe is eljut a jó hír - feldobja, hogy Baló Zsolt kora délután remekül siklott az Olympic Ovalon, két másodperccel megjavította 1500 méteren a magyar csúcsot, és ugyanúgy 31. lett, mint egy kilométeren.

Coubertin szellemében

Lányainkat mint két lovag, úgy pátyolgatja a csütörtökön és pénteken következő magyar fiú négyes csapatvezetője, Gyulay Miklós és az egyik mokány tolólegény, Zsombor Zsolt. Amíg a tizenharmadikként induló Ildikóékra várunk, Miklós elmondja: a csütörtöki első két futamban a kormányos Nicholas Franklból, továbbá a három tolóból - Gyulay Márton, Pintér Bertalan, Zsombor Zsolt - álló alapcsapatot indítja, de aztán öccsét lecseréli a 39 éves, és vélhetően élete utolsó olimpiai szereplési lehetősége előtt álló Pallai Péterrel. A coubertini eszme szellemében. No meg azért, mert mindnyájan igazi amatőrök, a saját pénzükön versenyeznek, és nincs joga ahhoz, hogy a baráti társaság bármelyik tagját megfossza az olimpiai szereplés lehetőségétől.  Annyit azért még hozzátesz a csapatfőnök - a minap még maga is versenyző, az egyetlen magyar nyári és téli olimpikon -, hogy ha félidőben esetleg dobogós helyen állnának, s karnyújtásnyira lenne az arany, akkor nem bontja meg az alapcsapatot. Mielőtt egy pillanatig is komolyan vehetném ezt a fejtegetést, szerencsére felfedezem a kapitány szája szegletében a huncut mosolyt...

Elvehetetlen ajándék

De már súrolják is a cipőjük talpát Ildikóék, ahogy a tévé képernyőjén látjuk, nehogy csúszós hószemcsék akadályozzák a tökéletes rajtot. Életük legjobb tolóidejével rugaszkodnak neki az 1335 méteres távnak, és a laikus nem talál hibát futásukban: 49,99 másodperc, amivel abban a pillanatban tizenegyedikek, de még egy brit egység megelőzi őket a mögöttük következők közül.

Fél órával később a második lesiklás is jó - itt ugyan felfedezünk egy kis billenést -, ennek ellenére az idő (49,92) hét századmásodperccel jobb, mint az elsőben volt.  Ez összesítésben 1:39.91, a tizenharmadik helyhez elég. Tombol a közönség, Amerikában senki előtt sem titok, hogy Ildikó rák-túlélő, honlapjának címe "Sled Full of Hope", azaz a reménnyel teljes bob.

Tombolnak a Salt Lake City-i magyarok is, akik hatalmas nemzeti lobogóval vonultak fel a pályához. Mi, magyar újságírók csak harmadikként kerülünk sorra, Ildikót és Évát - a verseny "legmakacsabb és legerősebb" résztvevőit először az NBC, majd egy japán tévéállomás interjúvolja. Aztán végre itt vannak, ha valakinek jár puszi, akkor nekik mindenképpen.

"Elégedett vagy a teljesítményekkel?" - teszem fel a nem túl eredeti kérdést először Kürti Évának, a termetes diszkoszvető hölgynek, aki nyáron visszapártol első szerelméhez, az atlétikához. "Persze, bár mindkét futamban követtünk el apró hibákat. Életem első olimpiáján ilyen hangulatban versenyezni - ez olyan, mint egy szép álom. Igyekeztem kizárni minden külső hatást, csak a siklásra összpontosítani, azt hiszem sikerült. Már fél kettőkor, a rajt előtt három órával összeraktuk a bobot, segítettek a fiúk is, mi, magyarok itt fenn, Park City-ben egyetlen nagy család vagyunk."

- Nem félelmetes érzés ilyen őrült sebességgel lezúdulni a jégcsatornában?
- Félni nem félek, mert bízom a kormányosban, Ildikóban. Aki nem ült bobban, az nem is tudja, milyen földöntúli érzés.

- Hány év munkája van ebben a teljesítményben?
- Tizenegy évé, ugyanis azóta atletizálok, a bobozáshoz szükséges erőt a diszkoszvetéssel szereztem meg. Magát a sportágat ugyan csak egy éve űzöm, de az "előéletem" nélkül nem is lenne esélyem.

Stréhli Ildikó, ez a 36 éves, dorogi - azaz mostanában Park City-i - hölgy úgyszólván népszerűbb a pályán, mint az újdonsült olimpiai bajnok kettes számú amerikai kettős, Bakken és Flowers.

"Nagyon hosszú és rögös úton jutottunk el idáig, de ezen az úton rengeteg barátra találtam" - kezdte a boldogságtól fátyolos hangú és tekintetű fiatalasszony. "Úgy érzem, jobb ember lettem azzal, hogy megvalósítottam az álmomat, és Magyarország színeiben megálltam a helyemet - azaz megálltuk a helyünket - az olimpián. Ez egy olyan ajándék az élettől, amit már senki sem vehet el tőlem."

- Most hogyan tovább?
- Én csak 2002. február 19. délután hat óráig terveztem az életem, most a célomat elértem, és fel kell építenem a jövőmet. Azt hiszem, hazautazom Magyarországra, és folytatom a női bob programot, és magam is a bobozást.

-  Hogyan készültél ma a versenyre?
- A sógornőm által előfőzött marhapörköltre reszeltem egy kis sajtot, majd az egészet betettem a sütőbe, egy kicsit takarítottam otthon, aztán megéleztük a futókat - így hívják a bob korcsolyatalpait. Ezt mindig Évi és Bob, a férjem csinálja, engem meg akarnak kímélni ettől a munkától... Ja, azt szeretném, ha leírnád, hogy a Rubicon együttes írt nekünk egy dalt A remény himnusza címmel, a CD-t számtalanszor meghallgattam, köszönöm nekik.  Ez is erőt adott a vállalkozásunkhoz.

- Egy dolgot árulj még el: a férjed keresztneve inspirált a bobozásra, vagy fordítva: a kedvenc sportágad miatt választottál ilyen nevű férfit?
- Tudod, Bobbal 1993-ban ismerkedtem meg, és akkor - kis túlzással - még azt sem tudtam, hogy létezik ilyen sportág...

Racine-t utolérte a végzete

A verseny még el sem kezdődött, de már volt egy biztos vesztese: Jean Racine-nak hívták. Az egyes számú amerikai bob kormányosa két hónappal ezelőtt kirúgta tolóját - amúgy legjobb barátnőjét -, Jen Davidsont, ezt a csinos, őzikeszemű, barna lányt, ezzel feldarabolva a média által Jen és Jean-nak elkeresztelt kettőst. A szentimentális amerikaiak rosszul reagálták le a lépést, Racine - és új tolója, a kombináltszekrény méretű Jea Johnson - kegyvesztett lett, és bár kedden délután a jégkatlanban persze őket is biztatta a közönség, a "Jú-esz-éj" valahogy hamisabban csengett, mint Bakken és Flowers esetében.

Ma már történelem: a versenyt - és ezzel a sportág első olimpiai bajnoki aranyérmét - az amerikaiak nyerték, de nem Racine és Johnson, hanem a papíron kettes számú csapat, Jill Bakken és fekete bőrű tolója, Vonetta Flowers. Miközben a verseny alatt végig szegény Davidsont interjúvolták a tévétársaságok...

Pedig micsoda hollywoodi történet kerekedhetett volna Jean és Jen együttműködéséből. 1996-ban találkoztak, s attól kezdve a pályán és azon kívül is elválaszthatatlanok voltak - tavaly decemberig. Akkor rosszul sikerült egy Világ Kupa-versenyük, csak tizenegyedikek lettek, és Racine úgy gondolta, le kell cserélnie tolóját. Választása egy exhétpróbázóra, a drabális Gea Johnsonra esett, aki - és ez aligha használt az új kettős imázsának - korábban négy évet kénytelen volt tétlenül tölteni, mert pozitív doppingtesztje  miatt az IAAF éppen ennyi időre meszelte el...

A döntésről felettébb korszerű - de gyáva és alattomos - módon tájékoztatta Racine Davidsont: egy rövid üzenetet hagyott telefonja rögzítőjén.

"Két dolog között választhattam: vagy elhozom a legjobb barátnőmet, és akkor biztos, hogy nem nyerünk, vagy pedig felvállalom ezt a döntést, és akkor olimpiai bajnokok leszünk" - nyilatkozta Racine nem sokkal a tolócsere után. Mindez racionálisan is hangozhatna, de csak szimplán lelketlen...

Mondanom sem kell, nem lettek olimpiai bajnokok, mindkét futamban hibáztak, s csak ötödik helyen végeztek összesítésben. Vélhetően nem nyugtatta meg kavargó lelküket az sem, ha elolvasták az olimpia idején naponta megjelenő Sports Illustrated keddi számát. Ebben Kostya Kennedy, a zseniális újságíró arról meditált, hogy bármi is lesz délután az eredmény, neki Racine mindenképpen vesztes - loser...

Ezt egy amerikai újságíró vetette papírra egy amerikai aranyérem-esélyes kettősről. Ha eddig nem is érezte Racine, hogy nincs mellette a közvélemény, akkor most rá kellett döbbennie: óriásit hibázott, amikor lecserélte legjobb barátnőjét.

Egyvalami felől most már biztos lehet: a szponzorok nem fognak tolongani az aláírásáért...

Ch. Gáll András

Ajánlat:

Finnország is esélyessé lépett elő

Korábban:

Magyar női kettesbob az olimpián

Fórum:

Salt Lake City