Az ételnek és a formaruhának örül a pekingi önkéntes

A Nadal-Djokovic álomelődöntőnek vége, kínai idő szerint már hajnali háromnegyed kettő van, pár újságíró keresi a sajtóközpontba vagy a médiaszállásra induló buszt. Csalódás, csak bő 25 perc múlva startol a következő, de sebaj: legalább van idő egy kis beszélgetésre az egyik önkéntessel.

Juha Pál jelenti Pekingből

• Telesport-összefoglaló a pekingi történésekről
• A legfrissebb olimpiai hírek
• A pekingi olimpia képekben
• Menetrend, eredmények
• Éremtáblázat

Egy biztos, önkéntesekben nincs hiány a pekingi olimpián. Több mint 100 ezren tevékenykednek a versenyszínhelyeken, s ezzel párhuzamosan 400 ezer, úgynevezett városi önkéntes segít a kínai fővárosban és a helyszínek közelében.

Ez a két szám messze meghaladja a pekingi olimpián részt vevő sportolók és edzők számát. Nem ritka, hogy egy újságíróra négyen jutnak, külön személy ügyel a cigicsikkek összegyűjtésére, az ajtónyitásra, tolmácsolásra, hangos üdvözlésre, elköszönésre, s az éttermében az ebédhez használatos tálcát egyszerre négyen próbálják elkérni az embertől.

Eleddig még csak információt kértünk tőlük (a szükséges - de sajnos nem elegendő - 10 mondatot megtanulták angolul), a siker általában felemás. Van pár alapszabályuk. A legfőbb: ha nem tudják a kérdésre a választ, akkor is mondanak valamit, nem ismerik a "nem" szót. (Például: "Erre lesz a Nadal-meccs"? Válasz: "Yes, yes". Visszakérdezünk: "Biztos benne, én úgy tudtam, itt a női párost rendezik". Válasz: "Yes, yes, this way please.")

Persze ez némiképp általánosítás, 10-ből általában egy önkéntes azért valóban tud segíteni, csak nem kell a másik kilencnek elhinni, amit addig mondott.

Nagyon lelkesek, nagyon kedvesek, a szájuk még 16 óra nonstop munka után is fülig ér, s bevés(et)ték az agyukba: a cél az, hogy Peking sikeres olimpiát rendezzen, s hogy mindenki a legnagyobb megelégedéssel távozzon egy-egy eseményről, illetve - majd augusztus 24-én - Kínából.

Összetéveszteni nem lehet őket, mert mindannyian sportos és divatos "Beijing 2008" feliratú, jellegzetes - felül kék, alul szürke - szabadidőruhában állnak mindig rendelkezésre.

De milyen is az önkéntesek élete? A teniszcentrum mellett, a már említett elődöntő után beszélgettünk egyikőjükkel.

- Mikor jön a busz? - kérdeztük az egyik lányt, aki alapfokon fejezte ki magát angolul.
- Huszonöt perc múlva.

- Szereti ezt csinálni?
- Szörnyű.

- Ennyire csak nem rossz a helyzet?
- Persze, nem az, örülök, hogy itt lehetek, mert nagyszerű dolog az olimpia.

- Ez a legnagyobb pozitívum?
- Nem, az az evés, finomakat ehetünk. És nagyon tetszik a formaruha is.

- A sportot szereti?
- Nagyon, a legjobban a kosárlabdát.

- Ki a kedvenc, Jao Ming?
- Nem, Kevin Garnett.

- Nadalt ismeri?
- Persze. De sajnos nem mehetünk be az eseményekre, semmit nem láttam még eddig az olimpiából. Csak azt halljuk, hogy mindenki őrjöng, a pontok után nagy az ováció, olyan jó lehet benn!

- Nem is találkozott még egy olimpikonnal sem?
- De, Lleyton Hewittot láttam egyszer élőben, úgy öt éve. Soha nem felejtem el...

Közben megjött a busz, felszállunk rá, az önkéntes mosolyogva integet, s már fordul is a következő "kérdező" felé.