A királyi család sem várta meg a 13 év vakság után maratont futó mongolt

Ritkán jegyzik meg egy utolsó helyen célba érkező versenyző nevét, ahhoz kell egy kis plusz, egy baleset vagy egy extra ügyetlen teljesítmény. Az 1992-es barcelonai olimpia maratonfutó számában a mongol Pyambuugiin Tuul (egyes források szerint Pyambuu Tuul) utolsóként, az előtte célba érkezőhöz képest is egyórás hátránnyal fejezte be a versenyt, de már csak az edzőpályán. A nemzeti csúcsot futó sportoló fél évvel korábban még vak volt.

Pyambuugiin Tuul 1959. február 17-én született Mongóliában, építőipari munkásként dolgozott, de 1978-ban egy robbanás következtében megvakult. Kétszer is megműtötték, de nem sikerült visszanyernie a látását. Amikor a New York Achilles Track Club meghívta az 1990-es maratonra, akkor, mint fogyatékkal élő egy kísérőt kapott, és öt óra alatt célba is érkezett.

1992. januárjában végre sikeres szemműtéten esett át, így megkezdhette a felkészülést az olimpiára. A 112 indulóból 25-en nem értek célba, ő a 87. helyen, utolsóként, 4:00:44 óra alatt teljesítette a távot, majdnem egy órával volt lassabb az utolsó előtti maldív-szigeteki riválisánál.

Amikor megkérdezték tőle, miért volt ennyire lassú, azt válaszolta: "Nem, egyáltalán nem voltam lassú. Így gondolkodik az új mongol rekordról?"

Egy másik újságíró feltette neki a kérdést, ez volt-e élete legszebb napja, amire meglepetésre nemmel válaszolt.

"Hat hónapja még teljesen vak voltam, csak úgy tudtam edzeni, hogy egy segítő folyamatosan kísért és irányított. De 1991-ben egy humanitárius orvos csoport érkezett Mongóliába, és az egyik doktor azt mondta, egy egyszerű műtéttel meg tud gyógyítani. A beavatkozás sikerült. Szóval nem ez a maratonfutás volt életem legszebb napja, hanem az, amikor hosszú évek után megláthattam a feleségemet és a két lányomat. Mind gyönyörűek voltak!" - mesélte.

A viadal szervezői nem hittek abban, hogy valaki még befuthat, így a stadionban a királyi család részvételével már tartott a záróünnepség. A motoros rendőrök és mentősök kíséretében a futót végül a bemelegítő pályára irányították, ahol üresség és csendes félhomály fogadta, így ért célba.

A maratonfutók különc figurák, az olimpiák történetében ugyanis nem egyedülálló a mongol sportoló esete. 1968-ban a tanzániai John Akhwari a táv 19. kilométerénél rosszul lett, elesett, csúnyán lehorzsolta a térdét, megütötte és kificamította a vállát. Ám nem adta fel, 65 perccel az első helyezett etióp Mamo Wolde mögött utolsóként célba ért. Amikor megkérdezték, miért nem adta fel, azt mondta: "Az országom nem azért küldött, hogy rajthoz álljak, hanem azért, hogy célba érjek!"

1996-ban az afgán Abdul Baser Wasigi közel négy és fél óra alatt tette meg a 42 km-t, Atlantába érkezve ugyanis megsérült, így a táv nagy részén gyalogolt. Miután az utolsó előtti szomáliai is másfél órával korábban célba ért, a stadionban már csak a záróünnepségre készülő munkásokat találta, akik megünnepelték, és az olimpia hősének nevezték a sportolót.