Újabb világesemények, újabb dicséretek a nemzetközi szövetségektől, nagyszerű magyar eredmények – egyetért azzal, hogy kívánni sem lehet jobb felvezetést az egy év múlva esedékes tokiói olimpia előtt?
Kimondhatatlanul jó érzés részt venni ezeken az eseményeken,
legelőször is azért, mert a magyar szurkolók valami egészen egyedi, fergeteges hangulatot teremtenek, akár ha a legkisebb esélyét is látják a sikernek.
Ha pedig olyan fenomenális hajrát látunk, mint például Kopasz Bálinté volt Szegeden a férfi kajak egyes ezerméteres döntőjében, akkor tényleg úgy érezheti magát mindenki, hogy elemelkedünk a földtől – nem csodálom, hogy sportolóink is rendszeresen említik, valósággal szárnyakat kapnak ezeken a hazai viadalokon.
Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy ez csupán számunkra jelent ilyen hatalmas élményt – a nemzetközi szövetségek vezetői igen nagyra értékelik, ha egy eseményen ilyen feledhetetlen a légkör, mint amilyen például Szegeden volt a múlt héten, vagy július közepén, a vívó-világbajnokságon.
Ebben mennyi a kötelező tiszteletkör, és mennyi az őszinteség? Mert korábban azt tapasztalta az ember, hogy a főnökök szeretnek a VIP-páholyos zavartalanságban, a lehető legjobban elszeparálva szemlélődni.
Nagyon megváltozott a világ, pontosan azért, mert óriási a verseny a sportpiacon is. A nagy viadalok atmoszférája legalább akkora súllyal esik latba az utólagos értékeléseknél, mint az, hogy milyen volt a helyszín, a versenyszervezés, milyen volt a sportolók és a vezetők kiszolgálása, a szállítás, a hotelek.
Ez utóbbiak természetesen szintén alapvetően fontosak, ám a nagyvilág ezekből keveset lát – egy világbajnokságon maga a versengés a lényeg, illetve a jelen sportpiacán az, hogy a televíziós közvetítésben, illetve az egyre lényegesebbé váló internetes adásban mi jön át a nézők milliói számára.
Azt pedig nem egy és nem két nemzetközi tisztviselőtől hallottam, hogy a magyar szurkolóknak köszönhetően a nálunk rendezett csúcsversenyek tökéletes terméknek bizonyulnak ezen a bizonyos piacon.
Magyarországon a szó szoros és átvitt értelmében is „üvölt", hogy a sportért fanatikusan rajongó szurkolók mennyire értik, amit látnak, mennyire szeretik a sportot, szinte együtt rezdülnek a sportolókkal – és ez valóban átjön a képernyőn.
A visszajelzések alapján a többi, szintén igen fontos szervezési szegmensben is sikerült rendre megütni a legmagasabb színvonalat?
Magyarországnak ma olyan híre van a nemzetközi sportvilágban, amit nagyjából azokkal a minősítésekkel írhatok le, amelyeket egyre többször kapunk meg egy-egy világesemény után.
Hogy minden idők legjobb világbajnokságát szerveztük – ezt ma már egy junior-vb után is megemlítik, mint az úszóknál: korosztályos viadalokat is olimpiai színvonalú versenyekként bonyolítanak le a szövetségeink.
Igenis mondjuk ki: még soha nem volt ennyire jó hírünk világszerte,
még soha nem övezte ekkora megbecsülés szövetségeinket, sportdiplomatáinkat. Utóbbiak néha már viccesen megjegyzik: amikor egy-egy nemzetközi szövetség kiírja egy-egy világverseny aktuálissá váló pályázatát, a vezérkar tagjai ránéznek a képviselőnkre, és megkérdik: Magyarország érdeklődik?
Mert ha nem, csak akkor tesszük közzé a felhívást. Ez természetesen egy anekdota, de kiválóan jellemzi azt, miként viszonyulnak hozzánk: ha idejönnek, akkor biztosra mehetnek, itt nem érheti őket kellemetlen meglepetés.
Tudják, hogy minden együtt van: kiváló helyszínek, tökéletes szállodák, valamint rendkívül tapasztalt, az ügy iránt ezerszázalékosan elkötelezett szervezők – továbbá a sportért élő-haló szurkolók.
És persze arról se feledkezzünk meg, hogy Budapest ma már egyike a legvonzóbb turisztikai desztinációknak, és a többi nagyvárosunk is egyre jobban felzárkózik. Azaz amikor véget érnek a versenyek, akkor is minőségi kikapcsolódás, csodálatos látnivalók, rendkívüli gasztronómiai élmények várják az idelátogatókat – akik ezt is nagyon nagyra értékelik, jó hírünket viszik a nagyvilágba, így e versenyek által is multiplikálódik a Magyarország iránti érdeklődés.
Talán eltelt annyi esztendő, és túl vagyunk annyi nagy versenyen, hogy komolyan felmérhessük, a nemzetközi sportvilágban kiemelt hangsúlyt kapó „örökség", azaz egy-egy megaviadal „utóélete" megfelelően alakult-e.
Rendkívül sok tapasztalatra tettünk szert kormányzati szinten, de leginkább a szövetségek szintjén.
Pontosan azért támogatja a kormányzat újabb és újabb rendkívül rangos események Magyarországra hozatalát, mert az elmúlt időszak teljes mértékben visszaigazolta a várakozásainkat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy az egy-egy nagyobb viadalra épített vagy az esemény ürügyén felújított létesítmények milyen mértékben gazdagítják a magyar sportot. Ennek legékesebb példája a Duna Aréna, a 2017-es FINA-világbajnokság helyszíne, amely – miután átépítették a működtetés szempontjából optimális „legacy"-módba – gyakorlatilag állandó helyszínévé vált a legkülönfélébb FINA-versenyeknek, úszásban, műúszásban és vízilabdában is.
És a nemzetközi vezérkar rendre úgy távozik, hogy azt mondják: igen, ez még mindig a világ jelenlegi legjobb uszodakomplexuma.
Pedig nálunk nem volt olimpia, mint Athénben, Pekingben vagy Londonban – mégis, a mi arénánk felülmúlja azokat, mert amikor megtervezték és építették, az esemény, és annak főszereplői, a sportolók voltak a fókuszban, hogy legyen praktikus, legyen versenyzőbarát, legyen nézőbarát.
Emellett a világ egyik leggyorsabb medencéje helyezkedik el a középpontjában – ilyen mérések eddig nem születtek, de nem lepődnék meg, ha éppenséggel a medence adottságai is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az elmúlt fél évben ott készülő Milák Kristóf ennyire szárnyalt a koreai világbajnokságon.
Ahol egyébként sikerült elnyernünk a 2027-es FINA vb rendezési jogát:
az elmúlt években nyújtott szervezői teljesítmények alapján ezt szinte már papírformának is mondhatjuk – ami persze kimondhatatlanul jó érzés. És a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség tisztviselői is csupán ámultak, hogy a számukra már eddig is a világ egyik legnagyszerűbb pályájának tartott szegedi létesítménynek milyen mértékben sikerült megújulnia, modernizálódnia a kormányzati támogatásnak köszönhetően.
Ezek után mit üzenne azoknak, akik megkérdőjelezik a sportra, az eseményrendezésre, a sportlétesítmény-programra fordított források jogosságát?
Egyrészt egyszer látogassanak el egy olyan világbajnokságra, mint amilyenben csak az idén volt részük az asztaliteniszezőknek, a vívóknak vagy a kajak-kenusoknak – és remélhetőleg lesz az öttusázóknak.
Másrészt beszéljenek a sportágak nemzetközi tisztviselőivel, a magyar képviselőkkel, hogy milyen mértékben emelkedett az ázsiónk. Aztán vegyék végig, milyen mértékű promóciót kapott Magyarország, a rendező városok, az idén például Budapest, amely Európa Sportfővárosa. Mindez jelentősen hozzájárul a Magyarországra, Budapestre irányuló turizmushoz és ezáltal a gazdasági növekedéshez.
Továbbá beszéljenek a magyar szurkolókkal, milyen érzés volt élőben nézni a világ legjobbjait, és szorítani sportolóinknak.
Látogassanak el az új vagy megújult létesítményekbe, beszéljenek a sportolókkal, milyen körülmények között készültek alig több, mint tíz éve a pekingi játékokra, és most milyen feltételek közepette edzhetnek, edzőtáborozhatnak Tokió előtt.
De talán az a legfontosabb, hogy látjuk a számokat: hány és hány gyerek jelentkezik egy-egy ilyen nagy viadal, vagy a kiemelkedő magyar sportsikerek hatására a különböző egyesületekben, hogy ők szeretnék követni a hősöket, szeretnék kipróbálni azt a sportot, amit a megelőző napokban láttak.
Ez az igazi haszna mindannak, amit a kormányzat a magyar sportba invesztál – hosszú távon jelentkező profit, amelynek realizáláshoz még szükség van néhány évre, tán évtizedre is. Viszont az egészségesebb, versenyképesebb generációk ugyanolyan sikeressé teszik Magyarországot, mint bajnokaink, és ha nem is lesz mindenkiből bajnok, a lényeg, hogy egyre több gyermek és fiatal mozog, sportol. A kormányzat azt szeretné, hogy ez az ország a bajnokok földjévé váljon – ahol mindenki bajnok a maga területén, mindenki győztesnek érezheti magát a saját életében.