Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huVannak olyan tragédiák az életben, amelyek akkor is megfogják és nem eresztik az embert, ha olyannal történik, akit nem is ismert igazán. Suhajda Szilárd halála a Mount Everesten ilyen volt. Május végén indult el a csúcstámadásra, március közepén ismertem meg, amikor Ferihegyen, indulás előtt interjút készítettem vele. Az expedíció során aztán a szent hegyen is kapcsolatban volt velünk, és azokban a tragikus napokban a stábunkkal ott voltunk a házában, a majdani özvegyével, Legindi Tímeával. Ünneplésre készültünk, de helyette egy egész országgal együtt egy tragédiát éltünk át a család mellett. Két év telt el azóta, és én most vettem a bátorságot, hogy felkeressem Tímeát. Interjú.
Két éve már, hogy biztossá vált, Suhajda Szilárd nem térhet haza többé a Himalájáról. Az évforduló kapcsán többször gondol Szilárdra, mint máskor?
Igazából minden nap többször eszembe jut több dolog kapcsán. Akárcsak egy apróság miatt, illetve Somával (Suhajda Szilárd kisfia) is rendszeresen emlegetjük. Nyilván ezt valamilyen szinten tudatosan is csinálom, mert szeretném azt, hogy Soma - annak ellenére, hogy nagyon kicsi volt, amikor elveszítette az apukáját - emlékezzen rá. De ezt nem kell erőltetnem, mert ő is mindig szóba hozza magától. Nem minden nap, de időről időre például azt mondja, hogy „Anya, nézd, mit építettem legóból, ez szerintem apának is tetszene”.
Fotó: Suhajda Szilárd hivatalos Facebook-oldala
A tragédia idején Soma négy vagy öt éves volt, ha jól emlékszem.
2023-ban pont betöltötte áprilisban az ötöt. Tehát most lett hét éves, úgyhogy már megvettük őszre az íróasztalát. Nem tudom, hogy ez később mennyire fog benne megmaradni, mennyire fog emlékezni dolgokra, de kiemelkedően jó a memóriája, régi emlékeket is könnyedén fel tud idézni, és ha szerintem Szilárd emlékét életben tartjuk, és beszélgetünk a közösen átélt élményekről, akkor ezek nem fognak a feledés homályába veszni. Nyilván új emléke már nem lesz vele, de vannak szép közös pillanatok, amiket fel tudunk idézni. Döbbenetes egyébként látni, hogy mennyire hasonlít Soma Sziládra nem csak a belső vonásait illetően, hanem külsőre is. Van olyan gyermekkori képe Szilárdnak, amin bárki összetévesztené őket. Egyszer-egyszer azért mondják a szüleim, hogy rám is hasonlít, pláne a gyermekkori rövidhajú képeimet nézegetve, de viselkedésében, vagy akár a mozdulataiban is egyre jobban látom benne Szilárdot. Ez nagyon szép, de keserédes is egyben, megesik, hogy alkalomadtán arcul csap a dolog.
Örül annak, hogy Soma is szeret mászni?
Nem szeretek arra, illetve nem is szoktam arra gondolni, hogy mi van, hogyha ő maga is magas hegyekre szeretne menni. Az, hogy ő mászik sziklán vagy mozog műfalon, az szerintem teljesen rendben van. Most már nagyon sok helyen akár rekreációs céllal vagy gyógytorna helyett is javasolják ezt a fajta mozgásformát. A mászásnak ezt a válfaját tehát nem érzem veszélyesnek. Tudatosan nem gondolok arra, hogy mi van, hogy ha a nagy magassághoz fog vonzódni.... Most azt gondolom, hogy nem fogja ezt csinálni, de ha mégis, akkor ráérek majd akkor izgulni ezen. Most van száz más megoldandó feladatom a mindennapokban, feleslegesen nem gyártok forgatókönyveket.
Támogatná, ha érdekelné a hegymászás vagy megpróbálná erről inkább lebeszélni?
Nem tudom, erre azért nem tudok válaszolni, mert majd ott és akkor akarom átgondolni, ha aktuális lesz. Addig annyi minden változhat. Most gyermeki lelkesedéssel fordul minden outdoor tevékenység felé, aminek nagyon örülök, tetszik, hogy ilyen sportos kisfiam van. Egyébként nem beszélném le szívesen, ha erős belső indíttatást érezne, de most valamiért azt gondolom, hogy nyolcezresekre nem fog vágyni.
Szilárd mindig azt mondta, hogy a mászás olyan nálunk, mint más családokban a biciklizés. Annyira magától értetődő. Soma, ebbe nőtt bele,
neki nem furcsaság az, ha jégcsavarokat lát a konyhaasztalon. Egy pár jégcsákány fel van lógatva az otthonunkban a lépcsőfeljáróban, neki ez is teljesen hétköznapi.
Mennyiben más ez a második évforduló, mint az első volt? Volt valaki, aki segített a történteket feldolgozni?
Más most ez az évforduló, mint az előző volt. Egyrészt az első évforduló kapcsán nagyon sokan kerestek még a médiából. Most ez nem annyira jellemző, vagy még nem kaptak észbe, vagy nem tudom. Úgyhogy ilyen szempontból ez könnyebbség. Azt gondolom - ha lehet ilyet mondani -, hogy jól lehoztam a kommunikációt az utóbbi két évben, de ez sok energiát igényelt. A nulladik perctől van mellettem egy mentálhigiénés szakember, akivel folyamatosan tartom a kapcsolatot, legtöbbször online és ha bármilyen kérdésem van, mindig tudok hozzáfordulni, de hogy a kérdésre válaszoljak, készültem én is egy kicsit az évfordulóra lélekben. Ez ilyen visszás dolog lehet, de én tavaly az évforduló kapcsán rendeltem magamnak online egy Oscar-díjat, ami azt hivatott jelképezni, hogy milyen nagy utat tettem meg eddig. Az egy év elteltével képletesen megveregettem a vállamat, hogy „Timi, ezt tök jól lehoztad”. Beállítottam a konyhaablakba, és mindig arra emlékeztet a kis szobor, hogy ez milyen nehéz időszak volt, de hogy azért szépen végig csináltuk Somával. Egyébként én május 27-ét tűztem ki évfordulós napnak. Ez mondjuk segített, hogy egy ilyen konkrét napot meghatároztam. Más ez a második évforduló, ahogy két egyforma nap sincsen. Azt gondolom, hogy
ez a nap mindig megindító lesz a számomra, de időről időre egy kicsivel jobb lesz, idővel átalakul. Legalábbis ezt remélem.
Mennyire jellemző két év távlatából a múltbéli eseményeken való töprengés, rágódás? Eszébe jutnak a „Mi lett volna, ha” kérdések?
Nem, és ezt az első pillanattól kezdve így tudatosan, illetve tudattalanul is teszem. Szóval én nem gondolkoztam utána, amikor elmentetek tőlünk, és lezárult a keresés, megvolt a búcsúztató, hogy mi lett volna, ha… Szerintem nagyon káros is ez a fajta hozzáállás és nem segíti a feldolgozást sem.
Én a tőlem telhető legjobbat megtettem, és én erre gondolok. A lelkiismeretem rendben van. Az meg, hogy bármikor lebeszéljem, hogy menjen bárhova, ez fel sem merült bennem korábban soha.
A keresés kapcsán sem csináltam volna semmit máshogy, hiszen közben arra fókuszáltam, hogy minden pillanatban a lehető legjobb döntést hozzam meg. És ezt utólag felülírni, amikor már máshogy látsz dolgokat, amikor már rálátsz messzebbről, szerintem nem vezet sehova, egyszerűen felesleges. Én mindig biztos vagyok a döntéseimben, amikor Szilárd felesége lettem, akkor én biztos voltam benne, hogy ez élethosszig tartó dolog lesz. Ha én egyszer elhatározom magam valami mellett, akkor azt teljes mellszélességgel tudom vállalni.
Hallottam magam is, amikor valaki arról kérdezte, lesz-e még együtt valakivel.
Az emberek nem feltétlenül értik meg azt, hogy én miért vagyok egyedül, mert sokan azt gondolják, hogy már nagyon sok idő eltelt. Itt felmerül annak a kérdése, hogy kinek-mi a sok, de ez a gondolat messzire vezet. Azt fontos szerintem itt látni, hogy volt egy nagyon jó házasságunk, amiben mindketten nagyon boldogok voltunk, Szilárd mindenben támogatott, mindig megbecsülve és elismerve éreztem magam, ami ritka kincs. Egyébként talán az a legrosszabb, hogy nem tudom megosztani a napi történéseket Szilárddal. Elmesélhetem persze a szüleimnek, elmesélhetem a barátnőimnek, de Szilárdnak máshogy mesélhettem el dolgokat. A mai napig megrendít, amikor valami miatt jobban szembesülök ezzel.
Suhajda Szilárd özvegye másokkal is megosztja a tapasztalatait
A szakember és a sport mellett úgy láttam egy harmadik út is segíti a feldolgozásban. a munka. A honlapján úgy láttam, mint kommunikációs szakember ajánlja fel a szolgáltatásait és workshopokat is tart.
Ahogy jöttek a felkérések, én megkérdeztem a pszichológus hölgyet, akivel együttműködünk, hogy ő egyébként mit gondol erről. Persze akkor már elvállaltam egy-kettőt, de éreztem, illetve ő is megerősített abban, hogy abszolút segíti a feldolgozást, ha erről beszélek. Egy idő után szembesültem azzal, hogy másoknak is mekkora segítség, ha megosztom a gyászfeldolgozással kapcsolatos tapasztalataimat, és ez egyébként jó érzéssel tölt el. És nem feltétlenül egy szerettünk elvesztésére kell gondolni, lehet akár egy barátság megszűnése, ami szintén egyfajta gyászfeldolgozás. Ahogy jöttek sorban a megkeresések, illetve érkeztek hozzám privát üzenetek, egyre jobban nyilvánvalóvá vált, hogy erről fontos beszélni. Sajnos a gyász tabu téma a mai napig, és nem szívesen beszélnek róla az emberek, nem tudják, hogy viszonyuljanak egy gyászolóhoz, és ez szomorú dolog. A gyász kapcsán is szerintem fontos az edukáció. Amikor Szilárdot elveszítettük, akkor például mindenki azt kérdezte, hogy hogy vagyok, amire nem nagyon tudtam mit mondani. Viszont Hilda (Erőss Zsolt özvegye) azt kérdezte tőlem, hogy hetente egyszer szokott menni a veresegyházi Lidl-be, és hogy bevásároljon-e nekem, hogyha esetleg nem szeretnék emberek közé menni. Szóval, hogy csak hogy értsék a különbséget: sokkal jobb egy olyan kérdés mondjuk, hogy mi az, amiben tudok segíteni, vagy tudok-e egyáltalán valamiben segíteni. Mert az, hogy itt vagyok, számíthatsz rám, ezek megfoghatatlan dolgok még akkor is, ha tudom, hogy őszintén és szívből jönnek. A legfőbb támaszaim a szüleim. De tudom azt, ha most felhívnám Szilárd bármelyik barátját, a közös barátainkat, hogy otthon a ház körül segítségre van szükségem valamiben, akkor azonnal szó nélkül jönnének. Amikor elmegyek egy ilyen előadásra, vagy egy workshopra, akkor azt látják az emberek, hogy ki van simulva az idegrendszerem, és tudok adni. Viszont ehhez az kell, hogy előtte kimozogjam magam, mert fájdalomcsillapítóként is funkcionál számomra a sport.
Több mint egy évnek el kellett ahhoz telnie, hogy ezeken az alkalmakon azt érezzem, hogy nem elfáradok, nem belőlem vesz ki, hanem adnak is ezek az alkalmak nekem is.
A tragédia után néhány hónappal szóba került, hogy Szilárd korábbi feljegyzéseiből, naplójából készül egy könyv. Ez a projekt, hogy áll?
Igen, ezt egy ilyen futó projektnek nevezném jelenleg. Ha sikerül úgy haladnunk vele, hogy az év végére a könyvesboltokba kerüljön, akkor annak nagyon fogok örülni. Volt időszak az elmúlt hónapokban, amikor úgy éreztem, hogy ezt félre kell tennem, és a saját dolgaimra koncentrálnom, magammal foglalkoznom. Alapvetően Szilárd naplóbejegyzéseire fog építeni a könyv, ami szerintem nagyon igényes lesz, legalábbis én arra törekszem. Az a cél, hogy igazán Suhajda Szilárdos legyen, szóval azért is várat magára ennyit a dolog. Az én türelmetlen habitusommal nyilván ezt szerettem volna kipörgetni hamarabb, mert azt gondoltam, hogy akkor az is egyfajta mérföldkő lesz, viszont ahhoz, hogy egy valóban jó dolgot hozzunk létre, ahhoz több időre van szükség. Egy nagyon szimpatikus kiadóval állapodtam meg egyébként, ahol nagyon nagy empátiával, elfogadással és rendkívüli profizmussal állnak az egész témakörhöz. Szeretném, ha idén tényleg meg tudna jelenni, mert valahogy úgy képzelem el, mintha egy nehéz hátizsák lenne rajtam és azzal, hogy megszületik ez a könyv, valamit ki tudok venni a hátizsákból és úgy tovább haladni.
