Amikor Ferenczi Liza először lépett be az edzőterembe, még nem sejthette, hogy egyszer tiarát visel majd egy nemzetközi színpadon, és történelmet ír a hazai fitneszben. Akkoriban csak annyi történt, hogy 12 év lovaglás után megunta a megszokottat. Valami újra vágyott.
„2020-ban kezdtem barátkozni apukám otthoni súlyzókészletével. De a fekvenyomó padja nem szolgálta az eleinte kizárólagos farizomépítési célomat, úgyhogy elindultam az edzőterem felé. Pikkpakk beleszerettem” – idézte fel az Origo Sportnak adott interjújában.
És ez nem egy szimpla szerelem volt. Liza gyerekként imádta azokat a játékokat, ahol kis karaktereket lehetett alakítani, formázni, felöltöztetni. Most ugyanezt csinálja, csak életnagyságban.
„A testépítés világa kislánykorom karakterkészítős játékaira emlékeztet. Imádtam kedvem szerint alakítani a kis figurák megjelenését, igazi hercegnő lett belőlük a végére. A felkészülést tulajdonképpen az életnagyságú figurám alakítgatásaként élem meg, és a versenyeken tényleg hercegnőnek érezhetem magam” – mesélte.
Az edzőterem azóta nem csak a mozgás színtere lett, hanem egyfajta szentély is. „A látványos megjelenésen túl jellemfejlődést kaptam a sporttól” – mondja. „Mentálisan, emocionálisan, spirituálisan is formál. Megtanított szeretni a diszkomfortot, és ez a teljesítmény alappillére.”
Nem hősködik, nem dramatizál, de amikor a napi edzésről kérdezzük, egyszerűen csak annyit felel:
A mindennapjaim szerves része. Egyszerűen elvégzem, pont mint a fogmosást.
A kérdésre, hogy mi a legnagyobb eredménye, nem készteti hosszú gondolkodásra. Azonnal a varsói pillanatot idézi fel. Ott, azon a színpadon, megszületett valami, ami túlmutatott az egyéni sikerén.
„Megkaptam a hőn áhított kártyát. Magyarország első IFBB Pro Fit Model versenyzője lettem” – mondja csillogó szemmel. „Ezzel örökre beírtam magam a honi testépítés és fitnesz történelemkönyvébe.”
És hogy melyik a kedvenc képe magáról? Természetesen az ott készült fotó.
„A gyönyörű tiara, a színpadi forma, a fülig érő mosoly és a kezemben tartott kincs életem legnagyobb kalandját képviselik. Felejthetetlen pillanat volt.”
A Kökény Classicon való debütálása is erőteljes kezdés volt: rögtön két abszolút bajnoki címet zsebelt be. De Liza nem a dicsőség mámorában él, sokkal inkább az iránytű szerepében.
Ez a kategória nagyon sok fiatal lánynak fog lehetőséget adni a jövőben. Büszke vagyok rá, hogy a versenyformám irányt mutathat és motivációt biztosíthat követőimnek.
A fitneszhez azonban nemcsak súlyok kellenek, hanem elszigetelődés is. Nem mindig egyszerű megértetni a világgal, hogy versenyidőszakban az étel nem örömforrás, hanem üzemanyag.
„A legnagyobb kihívás számomra nem a fizikai rész volt, hanem a diéta elfogadtatása a környezetemmel” – ismeri el. „Sokan nem értik, miért maradok ki az evés köré épülő programokból.”
És igen, néha ő is elgyengül, de csak gondolatban.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom olykor a mamám palacsintájára. De az megvár. Egyelőre jóllakom a sikerélménnyel.
Van valami meglepő is Liza világában: a főzés. Míg saját étkezéseit grammra pontosan méri, addig a családját előszeretettel eteti, néha még kísérletezget is a konyhában.
„A versenyfelkészülés minden tényezője hobbi számomra. Különösen élvezem a sütés-főzést. A diéta mellékhatása, hogy szeretetnyelvemmé vált a családom etetése” – mondja mosolyogva. „Persze garanciát nem vállalok a végeredményre, hiszen nem kóstolhatom meg.”
Ha a tudatosság verseny lenne, ő tuti dobogón végezne. Liza ugyanis azok közé tartozik, akik szinte soha nem kapcsolnak ki – minden döntés mögött gondolat és cél húzódik.
„Az elmém tulajdonképpen minden esetben ledominálja a kis szívem. Gyakorlatilag nincs olyan tevékenység, amit pusztán élvezetből csinálok.”
„Ez az a ritka dolog, ahol kamatoztatni tudom a sok esetben túlzott mértékű tudatosságom” - mármint a testépítés.
A jövőről kérdezve nem árul el irreális álmokat, de van egy cél, ami kicsit mégis túlmutat a mindennapokon.
„A testépítéssel kapcsolatos elsődleges vágyamat naponta teljesítem: élvezem önmagam meghaladásának folyamatát. De nem titkolt célom egyszer szerepelni a Las Vegas-i Olympia színpadán.”
És hogy mit tanácsol azoknak, akik még csak gondolkodnak azon, hogy nekivágjanak? A válasza egyszerre egyszerű és ütős:
„Válasszák az egy óra diszkomfortot a teremben az állandó tükörkép miatt érzett diszkomfort helyett.”