Nem csitulnak a kedélyek az úszótársadalomban. Hosszú Katinka a sportágban tapasztalható visszáságok, azon belül is a pedofília kapcsán pénteken egy hosszabb közleményt adott ki a saját Facebook-oldalán.
Még májusban számoltunk be arról itt az Origón, hogy megjelent a Széchy Tamásról szóló Élet-mű-örökség című könyv, amely a magyar úszósportnak számos olimpiai aranyérmet és rengeteg további érmet nyerő úszóklasszisok egykori edzőjéről szól. Azonban az ünnepélyes könyvbemutató komoly vitát robbantott ki, mert a korábbi úszó, Batházi Tamás indulatos posztban írta le véleményét, pedofil szexuális ragadozónak nevezve Széchyt, akinek neve egyébként nem szerepel a posztban. Lassan két hónapja már, hogy ez megtörtént, de még mindig nem csitulnak a kedélyek, most pedig Hosszú Katinka is megszólalt a saját oldalán.
Fotó: OLI SCARFF / AFP
Hosszú Katinka egy fontos posztot tett közzé
A háromszoros olimpiai bajnok posztját változtatás nélkül közöljük:
„Mély sajnálattal követjük az úszósportban kialakult botrány részleteit. A pedofíliának semmilyen formában, semmilyen szinten nincs helye az egyetemes sportban – sem az edzői pályán, sem a vezetésben, sem a háttérben. A gyermekek védelme nem lehet alku tárgya – ez közös, elvi minimum, amit minden sportközösségnek képviselnie kell. Tanulmányoztam az áldozatok történeteit, tragédiájukat, és egyeztettem szakpszichológussal is róla. Együttérzésemet szeretném kifejezni az irányukban. Hiszem, hogy a legnagyobb tisztelgés az áldozatok felé az, ha végre kimondjuk az igazságot, és nem engedjük, hogy a csend vagy a pozícióféltés tovább normalizálja a múlt bűneit.
Ez nem támadásról szól, hanem a gyógyulás lehetőségéről – amelyhez valódi felelősségvállalásra és rendszerszintű változásra van szükség. A trauma elfojtása sokáig a túlélés egyetlen eszköze volt – és közben egy olyan rendszer alakult ki, amely ma is újratermeli önmagát. Az, hogy egykori áldozatok ma döntéshozó pozíciókban ülnek, és mégis azok mellé a minták mellé állnak, amelyek valaha őket is megsebezték, nem vádat jelent – hanem mélyen emberi, ugyanakkor tragikus helyzetet tár elénk. Ez a jelenség rávilágít:
• milyen mélyen gyökerezik a szégyen és az önvédelem,
• milyen súlyos hiánya van a kollektív trauma-feldolgozásnak,
• és milyen erős az a kulturális beidegződés, amely szerint a siker minden mást felülír.
A magyar úszósport vezetésében olyan emberek is jelen vannak, akik – minden bizonnyal – maguk is részei voltak egy fájdalmas múltnak. Nem az ő személyes múltjuk a kérdés, hanem az, hogy vezetőként ma milyen példát mutatnak. A csend – amit egykor a túlélésük védelmében választottak – most, felelős pozícióban, már nem pusztán önvédelem: társadalmi üzenet is. Amíg a sport világában egy korábban köztudottan bántalmazó múlttal rendelkező edzőt dicséret övez, addig nem beszélhetünk valódi feldolgozásról. És ha a visszaélés nem kerül nevén nevezésre, az nemcsak az igazság hiánya – hanem veszély a következő generációkra nézve is."
