Doll és sok társa óriásit nyert az NDK megszűnésével. Ha annak idején nem dől le a berlini fal, ma nem készülhetne arra, hogy elkezdje élete második edzői Bundesliga-etapját (a sors fura fintora) a Leipzig, a Bundesliga egyetlen olyan csapata ellen, amely a volt NDK területén található.
Mert ha nincsenek a világot megrengető változások 1989-ben, akkor ma Dollt Lipcsében ugyan ismernék, a világ nagy részében viszont nem.
Ahogy szinte senki nem ismeri pl. Bransch, Lauck, Kreische vagy Weise nevét.
Az utóbb említett úriemberek (elvtársemberek) annak a csapatnak voltak a tagjai, amelyből csak Sparwassert ismerjük. Vagyis, annak az NDK-válogatottnak, amely az 1974-es vb-n 1-0-ra legyőzte az NSZK-t. Thomas Doll akkor nyolcéves volt, nyilván lelkesen nézte a kelet-német televízió adását a Hamburg stadionjából. A szünetben megnézte a Zenés ajándékkosarat, vagy valami más néven futó habkönnyűt, amely nem zavarta meg egy szocialista gyerek világlátását és valószínűleg a kelet-német riporter eufóriáját átélve elhatározta, hogy egyszer érte lelkesedik majd hazája népe úgy, ahogy lelkesedett azon az estén az egyetlen gólt szerző Sparwasserért.
A haza szót akkor még nem definiálta magában, ahogy valószínűleg az akkor szintén 8 éves Ulf Kirsten, Andreas Thom, Olaf Marschall, Heiko Scholz, valamint a 6 éves Matthias Sammer és Dirk Schuster sem.
Ők élték a kelet-német focipalánták mindennapi életét, kipirult arccal és piros nyakkendővel köszöntötték november 7-ét, képernyő elé ültek, ha jött a „Gyere velünk, csináld velünk, csináld jobban" és a menzán undorral nézegették a generálszósszal leöntött rágós húst.
Edzésre jártak, mert valahol talán hallották a suttogva-remegve-reménykedve elrebegett mondatokat, miszerint az élsportoló olyan helyre is eljuthat, ahová a kelet-német földi halandó soha.
Aztán mire a Sparwassert követő generáció bemutatkozott az Oberligának hívott pontvadászatban, hirtelen
eltűnt a fal, eltűntek az őrbódék a csőre töltött fegyverrel éberen figyelő határőrökkel,
és a Bundesliga-menedzserek is át mertek menni a keleti tartományokba anélkül, hogy napi 100 nyugatnémet márkát egy az egyes árfolyamon keletnémet márkára váltsanak a határon.
Andreas Thom volt az első focista, aki nyugatra, a Bayer Leverkusenhez igazolt. 1989.december 16-án, vagyis csak bő egy hónappal Honecker elvtárs megbuktatása után. 51 NDK-válogatottsággal a háta mögött az 1990-es világbajnokság után (ahol Matthäus-ék aranyérmet nyertek) első keletiként mutatkozhatott be a világbajnokok között.
1990. december 19-én a Svájc elleni 4-0-ás meccsen írt történelmet Thom. Két évvel később tagja lett az Európa-bajnokságon második helyen végző, már az egyesített (de az egyesülés hivatalos formájánál fogva továbbra is a Német Szövetségi Köztársaság nevű) országot képviselő nemzeti tizenegynek.
Doll volt a másik „ossi", aki erősítette a svédországi Eb-re világbajnokként érkező német válogatottat.
A Fradi volt edzője az NDK-t 29, az újraegyesített országot 18 mérkőzésen képviselte. Utóbbi mezében egy gólt szerzett, 1991-ben Eb-selejtezőn Wales ellen talált a kapuba.
Ő egyébként Hamburgban kezdte Bundesliga-karrierjét, majd római, bari és frankfurti kitérővel ott is fejezte be. Ott is kezdett edzősködni. Úgy tűnik, az a klíma kedvezett neki, mert trénerként is jól teljesített.
Egy ideig. 2006 ősze viszont szörnyen sikerült. Nem biztos, hogy benne volt a hiba, üldözte őt is, csapatát is a balszerencse, de erre való hivatkozással nem lehet bent maradáshoz nélkülözhetetlen pontokat összegereblyézni.
Így Doll esetében is jött az ilyenkor szokásos reakció: repült az edző.
Egy másik nehéz helyzetben lévő Bundesliga-gárdánál, a Dortmundnál landolt. Nem váltotta meg a világot (az ottani nyolcvanezres tömeg mindenkitől ezt várja), pedig közösen bejutottak a Német Kupa döntőjébe. Távozása után egy olyan „világverő" alakulat jött ott össze, amely meg sem állt a Bajnokok Ligája fináléjáig. Tízmillió forintos kérdés:
Doll rakta le annak a csapatnak az alapjait és Klopp csak az építmény csinosítását végezte?
Vagy amivel Doll nem tudott mit kezdeni, azt egy magasabban kvalifikált edző rendbe tette és sikeressé varázsolta? Ha valaki annyira megszorítaná a torkomat a választ kikényszerítendő, hogy már fogyna a levegőm, én a második lehetőséget jelölném meg. Akkor, vagyis 2008-ban dolgozott legutóbb a Bundesligában, azóta ténykedett Törökországban, Szaud-Arábiában és nálunk. Az első két állomáshelyéről felesleges komolyabban értekezni és félek, hogy a világ sok részén úgy vélik, hogy a magyarországi ténykedéséről is.
Ami biztos, a hazai szinten elért Fradi-sikereket elhomályosítják a nemzetközi kupákban nyújtott produkciók.
Végül ez okozta magyarországi vesztét is.
Kérdés, hogy melyik irányába indult volna Budapestről, ha nem találja meg a Bundesliga elmúlt 10 évének (finoman fogalmazva) legérdekesebb döntéseit produkáló sportvezetője, Horst Heldt otthonról. Aki egy téli felkészülést végigcsináló, ám csapatával a szuper-Dortmund otthonában vereséget szenvedő edző helyére ülteti őt.
Doll nem lesz könnyű helyzetben.
Ami biztos: most már kell valami komoly dolgot is produkálnia trénerként, de arra azért bárki fogadhat, hogy ezt nem Hannoverben teszi majd. Ezzel együtt tény: Doll vastag betűkkel beírta magát a Bundesliga történelemkönyvébe.
De térjünk még néhány gondolat erejéig vissza a Dollhoz hasonlóan szerencsés (kelet) németekhez.
Andreas Thommal ellentétben (Dollhoz hasonlóan)
Ulf Kirsten is a záró fordulóig kitartott az utolsó NDK-bajnokságban.
Ebben a történelmi pontvadászatban őt választották a szezon labdarúgójának. Ezután a Bayer Leverkusenbe igazolt, és 13 ott töltött bajnoki év után onnan is vonult vissza. Összesen pont 100-szoros válogatott, 49 NDK+51 NSZK, majdnem igazságos elosztásban. Viszont nyugodtan kijelenthető, hogy ilyen válogatottságszámmal nincs tőle eredménytelenebb német focista, nemzeti mezben. Az NDK-val nem jutott el világeseményre (ezzel persze nincs egyedül, az 1990-ben megszűnt ország csak az 1974-es vb-n szerepelt), viszont szegény Ulf az egyesített Németországot az 1994-es és az 1998-as vb-n, valamint a 2000-es Eb-n képviselhette.
Tavaly nyárig ezek voltak a Nationalmannschaft legsikertelenebb világversenyei.
Ellenben az 1996-ban Európa-bajnokságot nyerő csapatnak nem volt tagja. Posztján a kilencvenes években Klinsmann egyértelműen jobb volt nála, de arra nehéz választ kapni, hogy miért szorult többnyire Bierhoff, Neuville, Jancker, sőt, gyakran még Bode és Paulo Rink mögé is. Kirsten a Leverkusennel sem számíthatott sok jóra, nem véletlenül gúnyolják a fájdalomcsillapítójáról ismert gyógyszergyár csapatát Lúzerkusennek. A Bayer04 egyetlen komoly sikere, az 1988-as UEFA kupa-diadal idején Kirsten még kelet-német volt. Persze a 2002-es BL-döntő azért nem szégyellnivaló, de a serleget csak közelről láthatta, nem emelhette fel. Viszont a labdarúgás nevű csapatsportban komoly egyéni sikereket ért el.
Háromszoros Bundesliga-gólkirály,
ennél többször csak a bajor legenda, Gerd Müller vehette át az ezért járó ágyút. 13 idény során 181 bajnoki gólt szerzett, ezzel hatodik az örökrangsorban.
A legsikeresebb kelet-németből össznémetté váló focista egyértelműen Matthias Sammer. Tagja volt annak a Dynamo Dresdennek, amely az NDK utolsó két bajnoki címét szerezte. Aztán Bundesliga-bajnok lett a Stuttgarttal és a Borussia Dortmunddal. Utóbbival megnyerte a Bajnokok Ligáját, az egyesített német válogatottal Európa-bajnok lett és 1996-ban Aranylabdát kapott.
A mai napig utolsó német focistaként.
És a többiek?
Marschall négyszer szerepelt az NDK, tizenháromszor az NSZK, Scholcz hétszer az NDK, egyszer az NSZK, Schuster négyszer az NDK, háromszor az NSZK válogatottjában. És volt még egy lengyelként született, de Kelet-Németországban felnőtt fiú, Dariusz Wosz, aki hétszer lépett pályára a DDR felirattal és tizenhétszer a sassal díszített mezben.
Ők nyolcan azok a szerencsés németek, akik rossz helyen születtek ugyan, de viszonylag jókor, mert pályafutásuk felfelé ívelő szakaszában automatikusan, alanyi jogon (természetesen tehetségüknek, tudásuknak, felkészültségüknek köszönhetően) bekerültek minden idők egyik legjobb labdarúgó-válogatottjába.
Később persze számolatlanul jöttek az egykori NDK-ban született játékosok, akik karriert csináltak a Bundesligában és a német válogatottban.
Ha nincs újraegyesítés, ma nem ismernénk Michael Ballackot, Jens Jeremiest, Carsten Janckert, Bernd Schneidert, és a sor hosszan-hosszan folytatható egészen Toni Kroosig, aki a legspeciálisabb helyzetben van.
Ő 1990. január 4-én született, vagyis a „szabad NDK"-ban, hiszen az ország neve, államformája még létezett, de a fal már leomlott, a határok kinyíltak, és akkor már biztos volt, hogy beleolvad a Német Szövetségi Köztársaságba. Vagyis a legfiatalabb olyan jegyzett focista, aki a demokratikusnak hívott Németországban született, és már rohamosan közelít a harminchoz.
Kroos után pedig már a focipályák környékén sincs értelme arról beszélni, hogy volt egyszer egy Német Demokratikus Köztársaság.