A holland szakember először 1997 és 2000 között irányított a Barcát, ráadásul nem is eredménytelenül: a Bobby Robson helyére érkező holland
első évében a Király-kupát és a bajnokságot is megnyerte a katalánokkal.
A következő szezonban a bajnokságban összejött a címvédés, ám a médiával, sőt, a Barcelona klasszisaival is rendszeresen összetűzésbe került. Állítása szerint a futballisták sokszor nem akarták elfogadni vagy betartani a taktikai utasításait, a csapat akkori egyik legnagyobb sztárját, Rivaldót például a balszélen akarta játszatni, a brazil azonban csak centerpozícióban volt hajlandó pályára lépni. 2000-ben aztán a hazai pontvadászatban a gránátvörös-kékek alulmaradtak az aranyéremért vívott harcban a Deportivo La Corunával szemben, a Bajnokok Ligája elődöntőjében pedig 5-3-as összesítéssel a Valencia búcsúztatta őket,
így Van Gaalnak nem volt maradása.
2002 nyarán aztán a vezetőség újra benne látta a megoldást, ezúttal Carles Rexach utódjaként nevezték ki a Barcelona élére. A visszatérés azonban finoman szólva nem sikerült: bár a BL-ben szép eredményeket ért el a csapat, a bajnokságban kis túlzással csak az nem győzte le a katalánokat, aki nem akarta.
14 fordulót követően 4 győzelem, 4 döntetlen és 6 vereség
volt az együttes mérlege, és bár ezután a következő három játéknapon szerzett 7 pont kozmetikázott valamit, jött a Valencia és a Celta Vigo elleni kudarc, amely után januárban megköszönték Van Gaal munkáját.
A portugál szakembert a Portóval aratott BL-győzelme után
2004-ben messiásként várták Abramovich újjáalakuló londoni sztárcsapatánál,
ahol annyira bíztak benne, hogy a világ legjobban fizetett edzőjévé tették. Mourinho nem okozott csalódást, első szezonjában Ligakupát nyert, majd 50 év után újra bajnoki címhez segítette az együttest. A folytatásban még egy bajnoki cím és egy Ligakupa-győzelem, valamint egy FA-kupa és egy angol Szuperkupa-arany is összejött, a Bajnokok Ligájában azonban nem sikerült maradandót alkotnia a csapattal, ez pedig bosszantotta az orosz tulajdonost. 2007-ben már arról cikkezett a brit sajtó, hogy megromlott a viszony Abramovich és Mourinho között, és bár utóbbi ezt egy ideig tagadta, szeptemberben váratlanul távozott a Stamford Bridge-ről. Hogy mégsem égetett fel maga után minden hidat, azt 2013-as újbóli kinevezése bizonyította. Az első szezonban harmadik lett a csapattal,
a 2014/15-ös évad viszont újra a Chelsea-ről szólt: a Special One újra Ligakupa-győzelemre és bajnoki címre vezette a kékeket.
A következő szezon elején viszont összerúgta a port a csapat imádott doktornőjével, Eva Carneiróval. Ez a konfliktus végzetesnek bizonyult Mourinho számára. A doktornőt mindenki szerette a Chelsea-nél, Mourinho viszont kirúgta. Ekkor a játékosok és a szurkolók is az edző ellen fordultak. A londoniak sorra bukták el a meccseiket a Premier League-ben, ráadásul nemcsak Liverpool- vagy éppen Manchester City-kaliberű csapatok verték meg őket, hanem a Crystal Palace, a Southampton, a West Ham vagy a Bournemouth is. Mourinho a játékosokat okolta, akik szerinte meg akarták őt buktatni. Végül egy decemberi, a későbbi bajnok Leicester otthonában elszenvedett vereség után menesztette Abramovich.
Az olasz mester elképesztően magasra tette a lécet edzői karrierje elején, hiszen
irányításával a Milan 1991 és 1996 között négy bajnoki címet nyert a Serie A-ban, a 93/94-es szezonban pedig a Bajnokok Ligája-trófeát is elhódította
a Maldini-Baresi-Gullit-Van Basten fémjelezte csapattal. 1996-ban a Real Madrid hívására Spanyolországba távozott, és bár csak egy szezont töltött a királyi gárda élén, aranyérmet nyert a La Ligában. Ám az akkori elnökkel, Lorenzo Sanzzal, valamint a spanyol sajtóval nagyon nem találta a közös nevezőt, így egy év után visszatért a milánói kispadra.
Második korszaka azonban csúfos véget ért, a Milan csupán 10. lett a bajnokságban,
a bajnok Juventus 30 ponttal előzte meg Capellóékat, aki, bár az olasz kupában döntőbe jutott az együttessel, a Lazio ellen 3-2-es összesítéssel alulmaradt, így mennie kellett. 2006-ban aztán a Realnál is kapott egy újabb esélyt, és bár ezúttal is csak egy évet ült a madridi kispadon, ismételten spanyol bajnoki címet nyert. A BL-ből viszont a Bayern már a nyolcaddöntőben búcsúztatta a spanyolokat, és sokat kritizált, védekezésen alapuló taktikája miatt a szezon végén távozott.
Az olasz szakember a 90-es években visszavezette a torinóiakat Olaszország és Európa csúcsára:
1994-től 1999-ig tartó edzősködésekor három scudetto- és egy BL-győzelem volt a mérleg,
amelyet egy kupa- és két Szuperkupa-győzelem tett még fényesebbé.
Bár az Inter rövid időre Milánóba csábította, 2002-ben visszatért a Juventushoz, amellyel újabb két bajnoki győzelmet ünnepelhetett, 2003-ban pedig másodszor is Bajnokok Ligája-döntőbe vezette a csapatot. Az Old Traffordon rendezett fináléban azonban tizenegyesekkel kikapott az AC Milantól. Második megbízatása alatt még két Copa Italia-, és két Szuperkupa-trófea került a Juve vitrinjébe.
A holland mester igazi „tűzoltó”, Londonban legalábbis egyértelműen ebben a szerepben számítottak rá, két alkalommal is. Először 2009 februárjában, amikor a Luiz Felipe Scolari által hagyott romokat kellett eltakarítania. Ez olyan jól sikerült, hogy a Premier League-ben egészen a harmadik helyig repítette a kékeket, a BL-ben pedig a Juventus, majd a Liverpool ellen a legjobb négy közé, ahol
a Stamford Bridge-en mára már szitokszónak számító norvég játékvezető, Tom Henning Övrebö bíráskodásnak álcázott ámokfutása akadályozta meg, hogy ne jusson döntőbe a csapattal.
A szezon végén az FA-kupát még megnyerte a Chelsea-vel, és bár a szurkolók mindenáron Hiddink maradása mellett kampányoltak, Abramovich a nyáron Carlo Ancelottinak szavazott bizalmat.
2015 decemberében aztán José Mourinho távozása után kellett rendet tennie ismét a Stamford Bridge-en, és bár a 16. helyről szezon végére a 10. pozícióba kapaszkodott a csapattal, a PSG elleni BL-nyolcaddöntőben hosszabbítás után hazai pályán búcsúzott, szezon végén így egy újabb olasz edzőnek, Antonio Conténak kellett átadnia a helyét.
Ha már olasz edzők, akkor az egyik legnagyobbat nem lehet kihagyni a felsorolásból. Trapattonit 1976-ban nevezték ki a Juve élére, és 10 éven keresztül irányította a torinóiakat, amely aranykorszakát élte a szakemberrel.
Hatszor lett bajnok, kétszer Olasz Kupa-győztes, Európában pedig minden létező sorozatot megnyert a csapattal (BEK, KEK, UEFA-kupa, Szuperkupa, Klub-vb).
1986-ban őt is az Inter csábította el, 1991-ben azonban visszatért korábbi sikerei színhelyére, ám a 92-93-as UEFA-kupán kívül mást nem nyert a Juvéval. 1994-ben Németországban próbált szerencsét, de nem járt sikerrel, hiába a sztárokkal teletűzdelt Bayern, trófea nélkül maradt, így szezon végén távozott. 1996-ban visszatért Münchenbe, második edzői korszaka pedig sokkal jobban sikerült, a bajnoki cím mellett Német Kupát és Német Ligakupát nyert a bajorokkal.
Aki a Chelsea-nél Guus Hiddink, az a Bayernnél Jupp Heynckes, ám a német szakember lényegesen nagyobb sikereket aratott holland kollégájánál. Először 1987 és 1991 között irányította a Bayernt, ekkor két Szuperkupa-győzelemnél több még nem jött össze neki a klub élén. 2009 áprilisában Jürgen Klinsmann utódjaként tért vissza az Allianz Arénába, és bár a müncheniek BL-indulása is veszélyben volt, végül a bajnok Wolfsburg mögött második lett a Bundesligában. 2011-ben aztán már nem megmentőként érkezett, hosszú távú megoldásként számoltak vele, ő pedig minden elvárást túlszárnyalt. Sorozatban kétszer vezette BL-döntőbe a csapatot, és bár az elsőt hazai pályán a Chelsea-vel szemben tizenegyesekkel elbukta, a következő finálét Jürgen Klopp Dortmundja ellen megnyerte a Wembley-ben.
Abban az évben ráadásul triplázott, hiszen a bajnokságot és a kupát is megnyerte a bajorokkal, sőt, év elején szerzett Szuperkupájával négy trófea került a Bayern vitrinjébe.
Távozása azonban már a szezon vége előtt biztossá vált, Pep Guardiolával ugyanis már tavasszal megegyezett a klub vezetősége.
Carlo Ancelotti menesztése után a vezetőség megint a korábban már visszavonult mesterben látta a megoldást, aki harmadszor is örömmel tért vissza a bajor kispadra, a szezon végén pedig bajnoki címmel hálálta meg a bizalmat.
Bár az edzőzsenik közül voltak, akiknek újbóli kinevezése kudarcba fulladt, összességében érthető, ha a topklubok a bevált recepten ne változtass elvet alkalmazzák. Éppen ezért Zinédine Zidane másodszori megbízatása sem volt meglepő Florentino Pérez és a Real részéről,
a francia ugyanis három Bajnokok Ligáját, két-két európai Szuperkupát és klubvilágbajnokságot, valamint egy bajnoki címet nyert a madridiakkal.
Ha a hírek beigazolódnak, és nyáron a pénz nem lesz akadály az egykori aranylabdásnak a keret megerősítésében, joggal bizakodhatnak a királyiak drukkerei, hogy újabb aranykorszak köszönthet be a Santiago Bernabéuban.