Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huA Közel-Keleten kitört háború miatt a sportvilág is felbolydult, külföldön ragadt sportolókról és egyéb drámákról is olvashattunk. Az iráni focistanők esete kapta talán a legnagyobb figyelmet, a nemzetközi sajtó kiemelten foglalkozik a sorsukkal, amely akár tragikus fordulatot is vehet. A történelem során többször is előfordult, hogy egy háború a feje tetejére állította a sport világát, lebombázott stadionok, elmaradt események kísérték a fegyverropogást, sőt, még olyan is megesett, hogy két ország között a végletekig kiélezett viszony egy vesztes futballpárharc után fegyveres harcokba torkollott.
Kezdjük a közelmúlt eseményeivel, március első hétvégéjén ausztrál tüntetők ostrom alá vették az iráni női labdarúgókat szállító buszt, miközben egyre hangosabbak a kormányhoz intézett felhívások, hogy védjék meg a nőket. Körülbelül 50 tüntető, közülük néhányan speciális iráni zászlókat lengetve, körülvette a buszt, amikor az vasárnap este elhagyta a Gold Coast stadionját. Az iráni oroszlán és nap (Shir-o-Khorshid) zászlót az 1979-es iszlám forradalom előtt használták, és a tüntetők a jelenlegi rezsim elleni ellenállás szimbólumaként használják. A női csapat visszatér a jelenleg háború sújtotta Iránba, miután 2-0-s vereséget szenvedett a Fülöp-szigetek ellen. Ez az eredmény véget vetett az Ázsiai Női Kupa kalandjuknak, amelyet az első meccsükkel kapcsolatban az iráni himnusz éneklésének megtagadása után viták öveztek. Penny Wong külügyminiszter kijelentette, hogy Ausztrália „szolidaritást vállal” az iráni női labdarúgó-csapattal, mivel attól tartanak, hogy a nők börtönbe kerülhetnek vagy megölhetik őket, amint visszatérnek hazájukba.
Fotó: MAJID / Middle East Images
A háború a sport világába is betört?
A női csapat a szombat esti mérkőzés előtt tisztelgett és elénekelték az iráni himnuszt, miután nemzetközi felháborodást váltott ki, hogy egy korábbi mérkőzésen nem tették meg ezt. A Change.org oldalon indított petícióban sürgős védelmet követelnek azoknak a nőknek, akik „lehetetlen helyzetben” vannak: vagy visszatérnek egy háborús övezetbe, ahol „árulóknak” tartják majd őket, vagy ha maradnak, veszélybe sodorják az otthon maradt családtagjaikat. „Ezek az aggodalmak sürgetőek és komolyan veendők. A nyitómérkőzésen a csapat tagjai állítólag csendben maradtak az iráni himnusz alatt” – áll a petícióban. „Hiteles jelentések szerint aggodalmak merültek fel azzal kapcsolatban is, hogy a delegációban a rezsimmel kapcsolatban álló személyek is vannak, a játékosok nem mozoghatnak szabadon, és kommunikációjukat is korlátozzák.”
A petíció arra kéri Ausztráliát, biztosítsa, hogy minden játékos, aki védelmet szeretne kérni, azt biztonságosan, magánjelleggel és a rezsimmel kapcsolatban álló tisztviselők beavatkozása nélkül tehesse meg. „Ausztrália rendezi ezt a tornát. Ez nemcsak logisztikai, hanem erkölcsi felelősséggel is jár” – figyelmeztetnek az aláírók. „Ezeket a játékosokat nem szabad visszaengedni a veszélybe azért, mert nyilvánosan megmutatták lelkiismeretüket, méltóságukat vagy félelmüket.” Penny Wong külügyminiszter az ABC Insiders című műsorában elmondta, hogy „szolidaritást vállal” az iráni férfiakkal és nőkkel. A csapat már elvesztette egyik válogatott játékosát, a 27 éves Zahra Azadpourt, akit januárban lelőttek az Iszlám Köztársaság erői, miközben Karadzsban tüntetett. Egy másik, 23 éves női labdarúgó-játékvezető, Sabha Rashtian is meghalt, amikor Iszfahánban tüntetett.
„Karrierjük végével és börtönbüntetéssel fenyegették őket” – mondta Pourbakhsh a The Sports Ambassador podcastban. „Lehallgatták a telefonjaikat, és arra kényszerítették a játékosokat, hogy aláírják, hogy nem lesznek menekültek Ausztráliában, és nem kérnek menedékjogot. Azt is megmondták nekik, hogy énekelniük kell a nemzeti himnuszt, és örömüket és boldogságukat kell kimutatniuk, ha gólt szereznek, hogy látszódjon, minden rendben van.” A csapathoz közel álló források a nemzetközi médiának azt mondták, hogy a legtöbb játékos számára nem jöhet szóba menedékjog kérése Ausztráliában, mert családjaik Iránban veszélyben vannak.
A második világháború mindent borított
Napjaink háborúi előtt is történtek hasonló esetek, a legtöbb tragédiát nem meglepő módon a második világháború szolgáltatta. Az 1939-1945 között zajlott háború miatt elmaradt két futball-világbajnokság és két nyári olimpia is, de ennyivel nem úszta meg a sport világa a borzalmakat. A szigetországban a Manchester United stadionját a német Luftwaffe (légierő) gépei többször is keményen bombázták. Az 1941. március 11-i nagy támadás és egy korábbi, 1940. decemberi támadás megsemmisítette a fő lelátót és a pályát, így az 1949-ig használhatatlanná vált. A pusztítás miatt a United nyolc éven át a rivális Manchester City Maine Road stadionját használta.
Ez a hatéves sötét időszak sok sportoló pályafutását is keresztül vágta. Legszebb és valószínűleg legjobb éveit a fronton töltötte az olasz Giuseppe „Nino” Farina, aki az első Formula-1-es világbajnok volt 1950-ben, a széria megalakulásakor. A kiváló pilóta 1937 és 1939 között három olasz bajnoki címet is szerzett zsinórban, de a hitleri borzalom kezdetén a versenyzői karrierje kettétört. Az olasz hadseregbe hívták be lovassági tisztként, szerencsére a harcokat túlélte, majd 1946-ban visszatért a versenyzéshez.
Fotó: PETER RICHARDSON / Robert Harding Premium
A profi ökölvívás egyik legendája, Joe Louis 1940 októberében önként jelentkezett a sorozóknál. Alig várta, hogy tehessen valamit a hazájáért, elment a kiképzőtáborba is, de soha nem kellett végül harcolnia. A háborús erőfeszítésekben a legértékesebb tulajdonsága a népszerűsége volt. Egy olyan korban, amikor alig vagy egyáltalán nem nyomtattak fényképeket egyenruhás fekete katonákról, Louis posztere az egyik legnépszerűbb háborús reklám lett. Teljes harci felszerelésben, rögzített bajonettel ellátott puskával a kezében, a poszter egy mondatot idézett Louis egy adománygyűjtő rendezvényen elhangzott beszédéből: „Mi is kivesszük a részünket... és győzni fogunk, mert Isten oldalán állunk.” 1944-re Louis Európában volt, ahol szórakoztatta a katonákat és kezet rázott a normandiai hadjáratban megsebesült fegyveresekkel.
Akkora népszerűségnek örvendett, amelyet mostani fejjel nehéz elképzelni, megesett, hogy amikor meglátogatta a sebesült katonákat, az egyikük, akinek a szeme súlyosan megsérült a harcokban, megkérte a nővért, hogy vegye le a kötését. „Hadd nézzem meg csak egyszer!” – könyörgött. „Kockáztatom a látásomat.” Mondjuk az amerikai sportolók kapcsán nem egyedi esetről beszélhetünk, az USA Védelmi Minisztériuma szerint több mint 500 elit ligás (MLB) baseball-játékos szolgált a második világháború alatt, köztük a Hírességek Csarnokának tagjai, mint Joe DiMaggio, Ted Williams és Bob Feller, és több mint 4 000 alsóbb ligás játékos is csatlakozott a háborús erőfeszítésekhez.
Fotó: - / AFP
Az 52 éve száműzetésben élő bajnokcsapat
A Ciprus szívében megbúvó, legendás Anorthoszisz Famaguszta FC beírta nevét a ciprusi futballtörténelem krónikáiba. A klub gyökerei 1911-ig nyúlnak vissza, Famaguszta nyüzsgő városába, és az Anorthoszisz a kitartás, a sportbeli kiválóság és a rendíthetetlen elkötelezettség szimbólumává vált. Az Anorthoszisz Famaguszta a Ciprusi Labdarúgó Szövetség alapító klubjai között volt 1934-ben. Az 1970-es évek kihívások elé állították az együttest, de a legnagyobb csapást 1974 augusztusában szenvedték el, amikor a török csapatok megszállták Famagusztát. A játékosok és a szurkolók szétszóródtak Ciprus szabad területein, az Anorthoszisz pedig menekültklub lett, és ideiglenes bázissal Larnacában folytatta örökségét. Ma az Antonisz Papadopoulosz Stadiont tekintik otthonuknak, mivel eredeti stadionjuk, a GSE, 1974 óta elhagyatottan áll.
A csapat emellett is a ciprusi futballtörténelem egyik legsikeresebb klubja: 13 országos bajnokságot, 11 kupát és 6 szuperkupát szereztek, megerősítve ezzel státuszukat, mint a sziget futball nagyhatalma. Figyelemre méltó, hogy ők az egyike annak a három ciprusi klubnak, amelyek soha nem estek ki a másodosztályba. Ráadásul 2008-ban nem akármilyen teljesítményt értek el, amikor első ciprusi klubként kvalifikálták magukat a Bajnokok Ligája csoportkörébe.
A futballpárharc, ami után kitört a háború
Négyévente a világ figyelme a futball világbajnokságra szegeződik, így lesz ez idén nyáron is. A rivalizálás olykor heves lehet, mivel az országok sokszor történelmi okokból is keményen küzdenek egymás ellen. A játék többnyire a pályán zajlik, de korántsem mindig. 1969-ben a Honduras és El Salvador között régóta fennálló feszültségek, amelyek az 1970-es, Mexikóban megrendezett világbajnokságon való részvétel kapcsán fellángoltak, nyílt ellenségeskedésbe fordultak át, amelyet „La Gurra del Futbol”-nak neveztek.
Június 8-án, a hondurasi fővárosban, Tegucigalpában megrendezett első mérkőzésen verekedés tört ki a szurkolók között, amelyet Honduras 1–0-ra megnyert. A második mérkőzést, június 15-én, a salvadori fővárosban, San Salvadorban, El Salvador 3–0-ra megnyerte; ezt még több erőszak követte. Aztán június 26-án Mexikóvárosban rájátszás mérkőzésre került sor, amelyet El Salvador hosszabbítás után 3–2-re nyert meg. Ugyanezen a napon aztán El Salvador megszakította az összes diplomáciai kapcsolatot Hondurasszal, kijelentve, hogy „Honduras kormánya nem tett semmilyen hatékony intézkedést a népirtást jelentő bűncselekmények megbüntetésére, és nem garantálta a salvadoriaknak okozott károk jóvátételét.”
A salvadori légierő ezután július 14-én Hondurason belüli célpontokat támadott, ami váratlanul érte a jobban felszerelt hondurasi légierőt. A nagyobb salvadori hadsereg ezután megszállta Hondurast. Végül július 18-án, négynapos harc után véget ért a „100 órás háború”. El Salvador augusztus 2-án kivonta csapatait, de így is óriási volt a pusztítás:
- a rövid ellenségeskedés mindkét oldalon több mint 2 000 áldozatot követelt,
- és mintegy 300 000 salvadori kényszerült elhagyni lakóhelyét.
