Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huZinédine Zidane francia, valamint Jürgen Klopp német szövetségi kapitánnyá történő kinevezésében első ránézésre nincs semmi rendkívüli. Ha azonban kicsit jobban mögé nézünk, kirajzolódik egy jóval érdekesebb tendencia: néhány év alatt a klubfutball elmúlt évtizedét meghatározó edzőgeneráció elkezdte elfoglalni a világ legnagyobb válogatottjainak kispadjait.
Carlo Ancelotti Brazíliát irányítja, Thomas Tuchel Anglia élén dolgozik, most pedig Zinédine Zidane Franciaországot, Jürgen Klopp pedig a német válogatottat vette át. Négy olyan szakemberről beszélünk, akik együtt tíz Bajnokok Ligája-serleget nyertek vezetőedzőként. Ha csak a 2016 óta lezajlott tíz Bajnokok Ligája-idényt nézzük, ezek az edzők hétszer emelhették magasba a trófeát, vagyis az elmúlt évtized klubfutballját meghatározó edzői ma már a válogatott futballban dolgoznak.
Fotó: Franck Fife/AFP
Ez önmagában is figyelemre méltó, a jelenség azonban igazán akkor válik érdekessé, ha összevetjük azzal, hogyan alakultak a szövetségi kapitányi kinevezések az elmúlt húsz évben. Korábban ugyanis jellemzően két út vezetett egy válogatott élére:
- Az egyik a nem túl idős, feltörekvő szakembereké volt. Antonio Conte 45 évesen kapta meg az olasz válogatottat, Marc Wilmots hasonló korban Belgiumot, Roberto Martínez szintén viszonylag fiatalon vehette át a belga aranygeneráció irányítását, Andrij Sevcsenko pedig játékos-pályafutása után szinte azonnal Ukrajna szövetségi kapitánya lett. A válogatott sok esetben ugródeszkának számított: lehetőséget adott arra, hogy egy ígéretes edző bizonyítson a nemzetközi porondon.
- A másik irányt azok képviselték, akik mögött már hosszú klubkarrier állt. Roy Hodgson, Fernando Santos, Louis van Gaal, Fatih Terim vagy Carlos Queiroz számára a válogatott munka gyakran egy új fejezetet jelentett, miután kiszálltak a klubfutball hétköznapi darálójából. Többen közülük ráadásul több ország válogatottját is irányították pályafutásuk során, vagy többször visszatértek ugyanarra a kispadra.
Persze akadtak kivételek. Joachim Löw és Didier Deschamps viszonylag fiatalon kapták meg Németország, illetve Franciaország irányítását, ám ők Contéékkel ellentétben közel másfél évtizedig maradtak a helyükön, világbajnoki címig vezetve csapataikat. Az ő történetük azonban inkább a hosszú távú építkezésről szólt, mintsem egy általános trendről.
Sztáredzők a válogatottaknál
Zidane, Klopp, Tuchel vagy Ancelotti esetében aligha lehet azt mondani, hogy a válogatott jelentette volna az egyetlen komoly lehetőséget. Éppen ellenkezőleg: valamennyien a világ legkeresettebb edzői közé tartoznak, akik bármelyik európai élklub kívánságlistáján szerepelhetnének.
Zidane évekig tudatosan várt a francia válogatottra – miközben több élklub ajánlatát is visszautasította –, amelyet mindig is pályafutása egyik legfontosabb céljának tekintett, míg Klopp többször beszélt arról, hogy a klubfutball folyamatos terhelése után teljesen más típusú kihívást keres.
Ebben minden bizonnyal szerepet játszik a modern futball átalakulása is.
A klubedzők munkája talán még soha nem volt ennyire megterhelő: a nemzeti bajnokságok, a kibővített Bajnokok Ligája, a klubvilágbajnokság és az egyre zsúfoltabb versenynaptár miatt gyakorlatilag egész évben csúcsfordulatszámon kell dolgozniuk. Klopp már liverpooli búcsúja idején nyíltan beszélt arról, hogy mentálisan elfáradt, a német kapitányi kinevezésekor pedig hangsúlyozta, hogy jó eséllyel ez lesz karrierje utolsó edzői állomása.
Egyedül a változás örök
Mindeközben maga a válogatott futball is sokat változott: a Nemzetek Ligája bevezetése óta a szövetségi kapitányok már nem csupán selejtezőket és világversenyeket játszanak, a világbajnokság 48 csapatosra bővült, a tornák hosszabbak lettek, a válogatottak pedig jóval gyakrabban kerülnek reflektorfénybe. A nemzeti csapatok presztízse ismét emelkedni kezdett, így ma már egy világbajnoki vagy Európa-bajnoki siker edzői szempontból is egészen más súllyal bír, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
A mostani kinevezések egy másik érdekes változásra is rávilágítanak. Korábban egy szövetségi kapitány kiválasztásánál gyakran elsődleges szempont volt, hogy jól ismerje az adott ország futballkultúráját, játékosait és közegét. Ma már úgy tűnik, a legnagyobb futballnemzetek egyre inkább egy jól felismerhető edzői filozófiát keresnek. Nem pusztán egy szakembert neveznek ki, hanem egy olyan karaktert, akinek a neve önmagában is garanciát jelent egy bizonyos futballszemléletre.
Klopp neve egyet jelent az intenzív letámadással és az energikus futballal, Ancelotti a kivételes játékosmenedzsmenttel és a nyugodt vezetői stílussal, Tuchel a taktikai rugalmassággal, Zidane pedig a legfontosabb mérkőzések kivételes menedzselésével. A legnagyobb futballnemzetek ma már nem egyszerűen edzőt keresnek, hanem egy futballfilozófiát, egy vezetői karaktert és egy világszerte ismert szakmai márkát.
Régen ez elképzelhetetlen volt
Nem mindig volt azonban ennyire természetes, hogy a klubfutball elitje a válogatottak felé forduljon, korábban a kettő közötti határ jóval élesebb volt. Az 1990-es és a 2000-es években a korszak legnagyobb klubedzői – Sir Alex Ferguson, Arsene Wenger vagy José Mourinho – pályafutásuk csúcsán szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy válogatottat irányítsanak. A napi edzésmunka, az átigazolások, a hosszú távú klubprojektek és a folyamatos verseny jelentette számukra a szakmai kiteljesedést, a nemzeti csapatok pedig legfeljebb egy későbbi karrierállomásként kerültek szóba.
Ehhez képest most egészen más folyamat rajzolódik ki. Zidane, Klopp, Ancelotti vagy Tuchel úgy vállalták el a világ legnagyobb válogatottjainak irányítását, hogy továbbra is a futballszakma legelismertebb edzői közé tartoznak, és klubszinten sem maradtak volna komoly ajánlatok nélkül. Ez arra utalhat, hogy a válogatott futball megítélése ismét megváltozott: egy világbajnoki vagy Európa-bajnoki cím ma már olyan szakmai kihívást és presztízst jelent, amely a Bajnokok Ligája meghódítása után is képes új motivációt adni a sportág legnagyobb edzőinek.
