Brunner Márta és Ács Bálint: „Mindketten felismertük, hogy nincs tovább”

Három évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják tovább. Az életüket azonban kimondatlanul is örökre összefonja a közös projekt. A Barackvirág élményfarmra Brunner Márta és Ács Bálint is a saját gyermekükként tekint.

Egy válás legtöbbször végleges lezárást jelent, Brunner Márta és Ács Bálint története azonban egészen más. Bár házasságuk 2023-ban véget ért, a közösen felépített farm és a lovak iránti elkötelezettség továbbra is összeköti őket. A műsorvezető őszintén mesélt édesanyja elvesztéséről, a gyászról és arról, hogyan próbál talpon maradni a legnehezebb időszakban is, míg volt férje arról vall, milyen felismerések vezettek a párkapcsolatuk végéhez. Megrendítő és őszinte beszélgetésükből az is kiderül, miért számíthatnak egymásra ma is, és hogy van-e még helye az életükben egy új szerelemnek.

Brunner Márta és Ács Bálint még mindig fontos részei egymás életének

Márta, nemrégiben jöttél haza egy amerikai turnéról. Milyen érzésekkel vágsz neki egy hosszabb útnak úgy, hogy közben a lelked egy része itt marad?

Brunner Márta: Ez már a második turném volt, most az Amerikában élő magyar közönséget látogattuk végig, ahol a Magyar Házakban voltak előadásaink. Tény, hogy ez mindig nagy élmény, főleg, hogy látom, milyen meghatottságot váltunk ki. Vártam ezt az utazást, de rettenetesen ideges is voltam, hiszen tizenhat napra itt kellett hagynom a lovardát. Tücsök, az első lovunk miatt is nagyon aggódtam, és nehéz szívvel mentem el. Bálint természetesen itt volt, és folyamatosan kaptam a híreket.

Éppen hogy elindultál, Bálint azzal hívott, hogy édesanyád rosszul lett. Amikor hazaértél, tudtad, hogy lassan szembe kell nézned a legrosszabbal?

B. M.: Anyu másfél éve szorult orvosi felügyeletre, ellátásra. Korábban is volt már rá példa, hogy nem evett, nem ivott, de amikor hazaértem, még minden rendben volt. Tudtuk, hogy az egészségi állapota már nem stabil, de úgy döntött, megvár. Kedden még bent voltam nála, kávéztunk, elszívta a cigijét, majd pénteken elment. Elfogyott az ereje, az ideje.

„Ez egy küldetés”

Milyen érzés, hogy bármi is történjék az életedben, a volt kedvesed mindig itt lesz veled?

B. M.: Tény, hogy van egy egymásra utaltság a farm miatt, amit ketten álmodtunk meg és hoztunk létre. Ez akkor is így volt, ha bőven volt köztünk konfliktus, hiszen sok dologban nem értettünk egyet. Mindezek ellenére egyfajta biztonságérzetet ad az, hogy mindig számíthatok rá. Bálint a mai napig egy fontos pillér az életemben.

2023-ban váltatok el, és soha nem beszéltetek arról, hogy mi vezetett idáig. Sőt, talán igazából soha nem is lesz vége ennek a kapcsolatnak, hiszen annyi minden összeköt titeket.

B. M.: Amikor az ember elválik, azt tervezi, hogy elindul egy másik úton. Azonban minket összeköt az az álom, az a teremtés, aminek egyikünk sem szeretne hátat fordítani. Olyanok vagyunk, mint azok a szülők, akik elválnak ugyan, de közösen mégis nagyon jól gondoskodnak a gyerekeikről. Senki nem fogja hagyni, hogy a lovaival valami történjen. Ez egy küldetés. A karma az, ami mindkettőnket itt tart.

„Mind a ketten más irányba haladunk”

Bántana, ha látnád, hogy Bálint boldog másvalaki oldalán, vagy már te magad is drukkolsz azért, hogy ez így legyen? 

B. M.: Nem bántana, hiszen ez engem már régen nem érdekel. Viszont vannak feladatok, amiket egyedül nem tudok megoldani. Ez egy kis farm, ahol bőven akad munka egy férfinak is, így, amikor olyan helyzet van, Bálint az, aki megcsinálja, amit kell.

A saját életedből kizártad annak lehetőségét, hogy legyen egy társad?

B. M.: Nem zártam ki, de nem is központi kérdés. Sok trauma ért az elmúlt időszakban, amit még nem hevertem ki. Elvesztettem a kutyámat, majd utána az édesanyámat... Ráadásul olyan életkorban vagyok, amikor kicsit már be is zárkóztam. 

Most mi a legfontosabb az életedben? 

B. M.: Sok mindent kell megemésztenem. A tavaszi tábor előtt egy nappal ment el a kutyám, de mivel itt voltak a gyerekek, nem volt idő a szomorkodásra. Nem szeretnék párhuzamot húzni, de ugyanez történt az édesanyám esetében is. Ha szeretnék is egyedül lenni a saját gondolataimmal, akkor sem tudnék. Nincs rá időm, és nyilván ezt az égiek is így rendezték. Jövő héten indul a következő turnus. Közben intézem a temetést is, ami nyilvános lesz, hiszen anyu egy ünnepelt színésznő, díva volt, aki imádta, ha körberajongták. Nem tehetem meg vele, hogy szűk körű lesz a temetése.

 

„Nagyon szerettünk volna gyereket”

Bálint, te hogyan látod a mögöttetek lévő időt és azt, hogy készen álltok-e egy újabb kapcsolatra?

Ács Bálint: Azt látom – és régóta tudom is –, hogy Mártinak most nagyon kerek az élete úgy, ahogy van, és ismerem őt annyira, hogy tudjam: most, ebben az életperiódusban nem ez az, amire vágyik. Nálam szintén hasonló a helyzet. Tény, hogy nem keresek senkit, de azt sem mondom, hogy ha megtörténne a kapcsolódás valakivel, akkor arra ne lennék nyitott. Mártával eljutottunk arra a pontra, amikor észre kellett vennem, hogy mind a ketten más irányba haladunk, és ezt ő olyannyira jól tudta képviselni, hogy nem is igazán engedett belőle. Idővel rájöttem, hogy nemcsak Márti karakánsága vezetett a válásig, hanem az én süketségem is. 

Ezt nem igazán értem.

Á. B.: Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik nem tanulta meg jól elmondani azt, amit érez, és azt sem, hogy mit szeretne. Süket voltam a saját vágyaimat, a saját elvárásaimat illetően, és ezért kifejezni sem tudtam jól magam. Ugyanakkor ennyi idő után azt is el kell ismernem, hogy a másikat sem feltétlenül hallottam meg. Ennek sok köze van ahhoz a korhoz is, amiben élünk. A nők nagyon sokat harcoltak az elismertségért, azért, hogy meg tudják valósítani önmagukat, az álmaikat. A másikkal való kapcsolódás helyett pedig idővel ez került előtérbe. Ezt a mi kapcsolatunkban is megfigyeltem. Márti képes volt mindazt képviselni, aki, ami ő akart lenni és amit ő a farmmal kapcsolatosan meg akart valósítani. Én sokszor nem értettem egyet vele, mégsem tudtam jól elmondani, hogy mi bánt, mi az, amiért ez így alakult. Amikor egy pár életében bekövetkezik az a tragédia, hogy a babavárás közben elveszítik a gyermeküket, ott mindenki a nőt kezdi el sajnálni. Hány embernek jut eszébe az, hogy megkérdezze, mit érezhet a családfő, a férfi? Szinte senkinek, vagy legalábbis nagyon kevésnek. Mert a férfi talán nem is tanulta meg kifejezni azt, ami bántja őt, és azt sem tanulta meg, hogy erről beszélni nem bűn. Azt sem tudja, hogyan fogjon hozzá a kommunikációhoz – helyette a legtöbben beülnek valahová egy üveg söre. De ettől még ott maradnak a problémájukkal és azzal, hogy nem tudják, hogyan dolgozzák fel mindazt, amin keresztülmennek.

És az a családfő, az a férfi te voltál?

Á. B.: Nem, bár nem titok, hogy nagyon szerettünk volna gyereket, de valahogy nem így alakult. Elfogadtuk, hogy nekünk ez nem jött össze. 

Mi volt az a pont, amikor beláttátok, hogy vége?

Á. B.: Ez egy folyamat volt, aminek a végén mindketten felismertük, hogy nincs tovább. Ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban nem számíthatunk egymásra, de már nem ugyanaz a kapcsolódás, mint egykor. Nekem azt kellett észrevennem, hogy mit tanultam mindabból, ami velem, velünk történt, és azt hogyan tudom majd továbbvinni és kamatoztatni.

És mi volt az? 

Á. B.: Hogy meg kell tanulnom nyitottabbnak lenni, és tudatosan feldolgozni a saját süketségemet. Hogy meghalljam, hogy nekem mire van szükségem, és mire van szüksége a másiknak. Hogy meghalljam azt, amit talán egy másik embernek nem jelent problémát meghallani. És ha mondok valamit, azt úgy is értsék, ahogyan azt valóban értem.