Hogyan lehetne tovább maradni a víz alatt, mint amennyire az emberi tüdő levegőtároló kapacitásából futja? - ez a kérdés kezdetektől fogva nyugtalanította a búvárokat. Először üreges nádszálakat használtak, de így csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. Főként hadviseléskor alkalmazták ezt a módszert, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyeknek a végére néha búvársisakot erősítettek kezdetleges adagolószeleppel, így elméletileg a búvár szabadon lélegezhetett. Arról azonban nem találhatók feljegyzések, hogy ezek az eszközök beváltak-e a gyakorlatban; ami azt illeti, eléggé valószínűtlen, hogy a korai búvároknak rendelkezésre álltak volna a víz alatti nyomással összefüggő gondok leküzdéséhez szükséges anyagok és eszközök. A búvár tüdejére már sekély vízben (0,3 méter mélyen) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a normális légzést.
1715-ben egy másik angol feltaláló, John Lethbridge "merülő burkot" fejlesztett ki, amelynek segítségével a búvár egy bőrbevonatú "levegős hordóban" foglalt helyet. Ezen üvegből készült kémlelőnyilás volt, továbbá két lyuk, amelyekhez vízhatlan ujjak csatlakoztak a karoknak, így a búvár szabadon dolgozhatott a víz alatt. Az egész készüléket hajóról eresztették le, és búvárharang módjára süllyesztették a megfelelő helyre. Eszközével Lethbridge számos hajóroncsból meglepően sikeresen emelt ki különféle tárgyakat.
1749-ben egy népszerű magazinnak írt levelében büszkén számolt be arról, általában 18 méter mélységben dolgozik, és 34 percig is tartózkodott már ezen a szinten a víz alatt. Mindamellett szerkezete ugyanazokkal a nehézségekkel küzdött, mint a búvárharangok: nem tudta kormányozni, és a friss levegő utánpótlására sem talált megoldást.