Társoldalunk:

Pachmann Péter, az igazi csapatjátékos

Pachmann Péter, a Tv2 műsorvezető-riportere igazi csapatjátékosnak tartja magát. Kedvenc sportjai között is a vízilabda, a labdarúgás és a kosárlabda szerepelnek. Nem szereti azonban, ha csak azért, mert médiaszemélyiség, bohóckodnia kell a nagyközönség előtt valamilyen sportot űzve. Persze általában elvállalja a felkéréseket, de csak akkor, ha tényleg tudja-érti azt a sportot, amire hívják.

Fotó: Arany-Média
- Vállalnál egy felkérést mondjuk egy triatlonversenyen való szereplésre? Csapatban indulnál, nem egyéniben kellene teljesíteni.
- Csapatban szívesen, de egyéniben már nem igazán vágnám rá, hogy: igen, persze. Az igazság az, hogy mivel úszni nem nagyon tudok, inkább a futás vagy a bicikli részét vállalnám, ezt a két sportágat amúgy is nagyon kedvelem. Azt viszont nem szeretem, hogy csak azért, mert engem látnak az emberek a képernyőn, és ismert vagyok, elmenjek bohóckodni, és valami olyat csináljak, amit nem tudok és nem is szeretek. Mert könnyen át lehet esni a ló túloldalára, mikor már azt mondják az emberek, hogy: idejönnek azok a nagyképű tévések, és ehhez hasonlóak. Néhány éve egyébként már bevállaltam egy triatlonversenyt egy margitszigeti sportnap keretében, ahol a Tv2 csapatában szerepeltem mint kerékpáros. Úgyhogy nem áll annyira messze tőlem a dolog.

- Úgy tűnik tehát, hogy inkább a csapatsportágakat kedveled.
- Ez így van, már gyerekkorom óta inkább azok felé hajlok. Kisgyermekként a nyarakat általában napközis táborokban töltöttem, mivel a szüleim dolgoztak, és nem tudtak engem máshol elhelyezni. Hétéves koromban is egy ilyen táborban nyaraltam Csepelen - egyébként itt is nőttem fel - ahová lejött két edző, akik közül az egyik a Csepel SC kosárlabdatrénere volt. A miniszakosztályba keresett embereket, ahol még a palánk és a labda sem akkora, mint a normál korosztályokban. A másik edző szakterülete a birkózás volt. Ő azonnal meg is mérkőztetett egy fiúval. Tudni kell, én már akkor is nagyon nyurga gyerek voltam, viszonylag magas. Ott álltam, szemben a másik srác, azt se tudtam, mit kell csinálni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szinte teljesen szakszerű mozdulattal elgáncsol, átdob és két vállra fektet. Erre mondta az edző, hogy jó, az a magas gyerek nem kell, menjen át a kosarasokhoz. Innentől kezdve egészen tizenkilenc éves koromig kosárlabdáztam a Csepel SC-ben. Bár vonzódtam a távolugráshoz - tizenkét évesen öt méter fölött ugrottam - is, főleg Carl Lewis és Szalma László nagyszerű eredményei miatt.

- Miért hagytad abba akosárlabdát?
- Tizenkilenc éves koromban felvettek az ELTE magyar-angol szakára, és akkor döntenem kellett: vagy profi sportoló leszek, tehát abból akarok megélni, vagy pedig inkább a tanulásra koncentrálok, és választok egy pályát. Végül az utóbbi lehetőség mellett döntöttem, mert rájöttem, hogy sosem voltam olyan agresszív, rámenős gyerek, aki a sportra teszi fel az életét - inkább csak lelkes voltam. De manapság is hetente háromszor kosarazom, ami így a nyáron kettőre módosulhat, mert elég nehéz ilyenkor összehozni a játékokat.

- Mivel helyettesíted a kieső egy alkalmat?
- Elmegyek konditerembe, bár az a légkör, ami az ilyen helyeken uralkodik, nem igazán nekem való, taszít is. Lassan már az ilyen edzőtermek is státuszszimbólummá válnak, mint a mobiltelefon vagy az autó. Ha valaki megkérdezi, hogy hova jársz kondizni, szinte már nem is válaszolhatod azt, hogy sehová. Viszont a tévézés miatti stressz levezetéséhez nagy szükségem van erre a heti háromszori mozgásra.

- Focit szoktál nézni? Netán űzöd is?
- A focit nagyon szeretem, mind nézni, mind pedig csinálni. Igaz, utóbbiban nem vagyok valami jó, viszont nézni, azt nagyon jól tudom. A tavalyi Európa-bajnokságon például a portugáloknak szurkoltam, és szerintem 2004-ben, mikor ők rendezik a kontinensviadalt, valószínűleg odaállhatnak majd a dobogó legfelső fokára. Tavaly, az olimpia idején Portugáliában jártunk a feleségemmel, ahol még egy Benfica-Sporting Lissabon bajnokira is elmentünk.

- A hazai futballbajnokságban melyik csapatnak szurkolsz?
- Ezt a kérdést inkább udvariasan továbbpasszolnám. A magyar futballbajnokságban nem nagyon lehet szurkolni senkinek. Annál inkább a vízilabdában. A legutóbbi sorozatban a BVSC-nek drukkoltam, mert meggyengülve is bejutottak a döntőbe, s mert Gerendás György edzői habitusa, az, hogy szinte belehajszolja a csapatát a győzelembe, nagyon szimpatikus nekem. A következő szezonra viszont a Honvéd felfutását várom, hiszen odakerült például Biros és Molnár is. Sajnos (vagy nem sajnos), azonban a vízilabdában is egyre inkább a kemény játék dominál, már a centert sem védik külön, s ez talán kevésbé fekszik a magyar csapatoknak. De vagyunk olyan jók, hogy fel tudjunk nőni a feladathoz.

- Visszatérve végül a saját sportolásodhoz: az extrém sportokkal hogy állsz? Mostanában nagy a divatja ezeknek.
- Itt van mindjárt a bungee-jumping. A Diákszigeten - melynek amúgy rendszeres látogatója vagyok - már évek óta magasodik a bungee-daru, s én évről évre közelebb kerülök hozzá, hogy kipróbáljam. Bár régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha foglalkoztat majd a gondolat, akárcsak az ejtőernyőzést. Azért hozzáteszem, hogy utóbbit most se nagyon tudom. Viszont vadvízi túrákra is hívnak rendszeresen, amiket eddig visszautasítottam. Ezzel meg az a bajom, hogy ki vagy szolgáltatva egy másik elemnek, nem csak tőled függnek a dolgok. De lehet, hogy egyszer még ezt is bevállalom.


(Arany-Média)