Vágólapra másolva!

Fotó: Arany-Média
"Ez teljesen más, mint a kenu. Ott erősnek kell lenni, itt inkább az ügyesség számít."

Rövid életmentő "gyorstalpaló" következik még a parton, hogy értsük, mi a dolgunk, hogyan viselkedik a folyó, milyenek a hajók. A Vadvirág Extrémsport Klub túravezetői megpróbálnak mindenre felkészíteni, ami odalent, a híd alatt várhat ránk. Aztán megindul a csapat a sziklás hegyoldalban le a víz felé. A gyakorlatlanabbak a hatfős raftokat, erősebb idegzetűek pedig a kétszemélyes outsidereket viszik a vízhez. Fentről minden félelmetesnek tűnik: a lezúduló víz a sziklák között, a hangzavar...

A helyzet lent sem változik, csupán itt már máson is jár az eszünk. Próbáljuk megtartani a hajókat, beszállni és elindulni. Próbálunk úrrá lenni a tisztaságtól zölden csillogó mindössze 8 Celsius fokos vízen. "Ez egy II-es-III-as fokozatú hely, itt most pont egy erős III-assal kezdünk, mindenki figyeljen oda magára és társára!" - hangzik az utolsó utasítás Bacsa Bélától, azaz Bécitől, egyik túravezetőnktől.

Önhibámon kívül nekem is egy outsiderben jut hely egy alig gyakorlott kormányossal a hátam mögött. Ingatag jószág, az első akadályt mégis sikeresen vesszük. Száz méterrel lejjebb bevárjuk a csapat többi tagját. Hogy ne lehessen nagy baj, a túravezetők az első hajóban, a sor közepén és a záró raftban is ott ülnek. A hullámok dobálják alattam a hajót. Nem vagyok nyugodt. Érzem ez a kétszemélyes "feladat" meghaladja erőmet. Az utánunk lévő hajóban Kolonics György és társa már nem érte el szárazon a zúgót. Sőt, még a hajót is eleresztették. Itt-ott sikerült sziklákba kapaszkodniuk, de a sodrás ereje miatt nem tudtak talpra állni. Lassan átevickéltek a túloldalra és visszaküzdötték magukat a hajóba. Bevallom, ez kissé enyhítette félelmemet. Ha már egy profi is beborul, nekem sem lesz kínos megmártózni. Percekkel később az Internetto csapatából Nagy Ákos evez a parthoz, de már róla is csurog a víz. "Mindenki rendben? Akkor indulás!" - hangzik a vezényszó és nekiindulunk az újabb szakasznak.

Az út további része sem tartogatott kevesebb meglepetést. Mindenhonnan vészesen közeledtek a sziklák, egyre többen és többször borultak. Mi is. Nem is akármilyet. Első pillanatban szinte ütött a hideg víz, de a másodperc tört része alatt nagyobb problémát jelentett, hogy a víz alatt nem sok a levegő. Markoltam a lapátot, mert azt tilos elengedni, és küzdöttem az árral. Ami hiba volt, hiszen: ha hagyjuk magunkat sodorni, kidob a víz magától. Ám ez abban a pillanatban nem tűnt túl biztos megoldásnak. A víz felszíne még mindig sehol, a kinyújtott kezem is csak a Soca-t markolja. Hirtelen hátba kapott egy áramlat és a felszínre dobott. A szikla már a hátam mögött volt, én pedig nem tudtam hirtelen kiáltsak, vagy levegőt vegyek. A kettő végül valahogy egyszerre sikerült, ami enyhén bizarr hangot eredményezett. Az első dolog, amit meghallottam, miután a szívem már nem a fülemben dobogott, Béci hangja volt. "Ússz balra! Balra! Az jobbra van!" Kösz szépen! Azt se tudom fiú vagyok-e vagy... - morgolódtam kicsit, de tepertem a felém nyújtott lapát irányában. A combközépig érő vízben nem kis munkámba került két lábra állnom a sodrás miatt. Láttam társam arcán a megkönnyebbülést, hogy megúsztam, így gondoltam nem sértődik meg, ha lecserélem egy biztos helyre a raftban. Szombathy Pál a Magyar Hírlaptól, vállalta a kihívást és helyet cseréltünk.

Bemenekültem a nagyhajó legvégébe, ahol Béci somolyogva biztosított róla "Mindent láttunk!". Hát azt mertem is remélni, hogy valaki hozzáértő is jelen lesz, amikor alámerülök. Csak azt nem értettem, mi olyan vicces ezen. "Ez egy barátságos szikla, bal oldalra dobja ki az embert. Ha akartad volna, se lett volna semmi bajod!" Na, remek! Ahelyett, hogy hőssé avattak volna, finoman közölték, hogy még egy szimpla akadálypályán is elvéreznék.

A raftban minden más volt. Hajtottuk keményen. Volt egy olyan érzésem, hogy Béci és a másik raft kormányosa, Zimits Krisztina egymással versengenek, kinek van jobb flottája. Olyan figurákat dobtunk, amiket filmeken látni. Telibe a zúgókba, hogy nagyot dobjon, háttal le a sziklák között, de előfordult, hogy mindenkit a hajó végébe parancsoltak, így a raft függőlegesen szaladt a vízen. Kezdtem nagyon jól érezni magam és tudtam, biztonságban vagyunk.

Aztán utunkba akadt még egy veszélyes kanyon is, ahol hat méter magasról ugrottak a vízbe a túrázók. Nem sokkal később - egy újabb sziklás terepen - vezetőnk ismét életet mentett, bár, ahogy láttam, ez nála mindennapos elfoglaltság. A Diéta és Fitness gárdája útközben leváltotta csapattársam és átültek a kétszemélyes hajóba. Egy nehezebb terepen beborultak, de Hideg Réka sehogy sem akart a felszínre jönni. "Hol a lány?" Béci nem sokáig szemlélte a vizet, egy pillanat alatt felemelte a felborult hajót és fél kézzel, a "grabancánál fogva" emelte ki Rékát a vízből.

A 15 kilométer körüli kirándulás több mint két órát tartott, de alig tűnt fél órának. A parton már szürkült, mire újra száraz ruha került ránk. Úton a szállás felé mindenki átélt kalandjairól beszélt, és hogy mi vár ránk másnap. Kolonics is sűrűn szabadkozott: "Ez teljesen más, mint a kenu. Ég és föld. Ott erősnek kell lenni és egy kicsit ügyesnek. Itt inkább az ügyesség számít. Az erő másodlagos." Az olimpiai bajnok azt sem titkolta - nem is tudta volna... -, hogy életében most ült először vadvízi hajóban. Síkvízi gyakorlottságának köszönhetően ő is outsidert "nyert", de be kell vallanom, hamarabb belejött, mint mi.

A szombati fordulón egy IV-es erősségű szakaszra vittek vezetőink. (Az V-ös a profik terepe, VI-os besorolást pedig a legextrémebb pályák kapják.) A kemény terepet az Arany-Média és a Metro újság képviselői egy outsiderben teljesítették, borulás nélkül. A többiek rafttal bűvészkedtek. Rekordidőt mentünk. Negyven percen belül teljesítettük a 7-8 kilométeres szakaszt. A háromnapos túra végén Kriszta megígérte, legközelebb lehoz egy kétszemélyes hajóval, csak, hogy tudjam, milyen is az igazából.

Korábban: