Társoldalunk:

A Balaton sorstalansága II.

Legtöbbünk számára talán ismerős a furcsa érzés, amikor a Balaton déli partján, sok helyen még ötszáz méter után befelé gyalogolva, jó esetben is csak a bokánkig ér ér a víz. Ez az elképesztő vízhiány csak az elmúlt években szúrt szemet a nyilvánosságnak, pedig lelkiismeretes, független (!) kutatók már évek óta küzdenek a problémával, és kongatják a vészharangot. A Balaton vízháztartásának lehetetlensége azonban nem önmagában álló probléma; szoros összefüggésben van a tó pusztuló növényzetének és állatvilágának sürgős rehabilitációjával. A probléma kezelésére napvilágot láttak komoly-komolytalan koncepciók, lett légyen szó a Balatonba építendő iszapszigetekről vagy a tó "becsatornázásáról". Tovább élezte a vitákat a nyáron a Somogy Megyei Közgyűlésen felmerülő kezdeményezés a jet-skik, motorcsónakok balatoni használatát illetően. Háromrészes cikksorozatunkban a problémák hátterét és a fenti koncepciók létjogosultságát vizsgáljuk.

Rendelje meg az Aqua Magazint!

A problémák kezelésére a közelmúltban két koncepció is napvilágot látott: a Balaton "becsatornázása", valamint a Bujtor István által felvetett "sziget-koncepció". Ezek közül az egyik, a már sokak által ismert csatorna-koncepció, mely szerint egy, a tóhoz közeli folyóból egy csatorna segítségével pótolnák a hiányzó vízmennyiséget. Három folyó neve merült fel, ez pedig a Rába, a Mura és a Dráva.

A Rábából egy Vasvár és Oszkó között a vízválasztó alatt épített hat kilométer hosszú, két és fél méter belső átmérőjű alagúton szivattyúzás nélkül, gravitációsan lejtetve lehetne vizet vezetni a Széplaki patakba, mely a Zala folyóba ömlik. A Rába vízminősége jó, a baj a vízhozammal van. Száraz időben, amikor a Balatonnak is vízre volna szüksége, a Rábában két-három köbméter víz folyik másodpercenként, amiből gyakorlatilag semmit sem lehet elvenni, ha nem akarjuk a Rába élővilágát elpusztítani. Innen csak a tavaszi hóolvadás idején lehetne vizet venni, mintegy kilencven-száz napon keresztül. A száznapos vízeresztéssel a Balatonban tízcentis vízszintemelkedést lehetne elérni. Fokozható e rendszernek a teljesítménye, ha a tavaszi árvizek visszatartására a Rába-völgyben tározó tavakat létesítünk. A Murában van elegendő mennyiségű víz, de minősége nem jó. Mégis van egy vízkivételi lehetőség Murakeresztúrnál, a kavicsbányatavakból, melyekben a kavicsréteg által megszűrt víz folyamatosan pótlódik. A vizet innen egy huszonhárom kilométer hosszú, 1,6 méter átmérőjű csővezetéken lehetne a Zala-Somogyi határárok nevű vízfolyásba, azon keresztül a Zalába juttatni. A Drávában van elegendő mennyiségű és jó minőségű víz. Barcs térségében akár egész évben lehetne a folyóból vizet kivenni, ahonnan egy ötvennégy kilométeres nyomócsövön jutna át a víz a Koroknai vízfolyásba, azon keresztül Máriafürdőnél a Balatonba. Ennyit tehát összegzésképpen a három lehetséges vízforrásról.

A különböző koncepciók által a média ugyan kapott egy olyan szenzációgyanús témát, amivel lehet foglalkozni, de a következményeket már sem a közvélemény, sem a média nem gondolja át. Meg kell válaszolni az olyan kérdéseket, hogy az ökológiai szempontból idegen vízzel bekerül-e ismét idegen tényező a Balatonba vagy sem? Akik a Rába vízében gondolkodnak, azok nem a nyári vízállást veszik figyelembe, hanem az olvadás során az Alpokból érkező vízmennyiséget veszik alapul. A cél tehát a Balaton télvízzel való feltöltése. A népi tapasztalat szerint, ha télen nagy havazások vannak, akkor a tavaszi, nyári esőzések is bővelkednek majd csapadékban, vagyis érdemes megvárni, mit lép a természet. Egy jövőben építendő csatorna körüli jogi viták is lassíthatják a "becsatornázást", így például az ingatlanok kisajátításának problematikája. Na és persze a pénz! A hatástanulmányokon, vizsgálatokon, engedélyek beszerzésén, az építési munkálatokon túl még közbeszólhat egy ilyen csatornaprojekt finanszírozása is. Mindent egybevetve tehát három évnél hamarabb nem jutna - mesterséges módon - víz a Balatonba.

Forrás: MTI

Élőlánc a Rábából történő vízpótlás ellen

Az azonnali cselekvést szorgalmazók tábora nem választja szét a vízháztartás problematikáját és a vízminőség kérdését. Lehetséges ugyan, hogy egy ilyen növényzet nélküli tóba, mint a Balaton, huzamosabb ideig semmiféle külső terhelés nem érkezik, de a mai modernizálódó világban a szennyezések elkerülésének kicsi az esélye. Ahhoz, hogy a Balaton vidéke fejlődjön, megfelelő vízbiztonság kell. Ehhez kevés lenne egy egyszerű vízutánpótlás egy másik folyóból. Megoldás lehetne, hogy a nyári alacsonyabb vízállás következében a vízinövényzet közelebb kerül a napfényhez, így a fotoszintézis hamarabb elindulhat. Ha ez kiegészül azzal a lehetőséggel, hogy egy csatorna segítségével szabályozni tudjuk a vízállás magasságát, akkor a növényzet gyarapodásához igazodva lehet emelni a vízszintet is. A szakzsargon kifejezésével élve "fel lehet húzni" a növényzetet, amely nagy tömegben tudja tárolni azt a tápanyagot, amiről jelenleg nem tudjuk, hogy a tóban hol is halmozódik fel. Egy ilyen program nem kevés pénzbe kerül, de így hosszú távon megoldódna a vízháztartás, és biológiailag is megfiatalodna a tó. Ha az lenne a kérdés, hogy ötven kilométer autópálya épüljön vagy a Balaton helyzete rendeződjön valahára, a többség talán az utóbbi mellett döntene.

Fontos momentum a vitában az "idegen víz" kérdésköre is, amely egyesek szerint csak a probléma elodázását jelenti. A Balaton környékén ugyanis mindössze húsz-harminc kilométerre vannak egymástól az egyes vízgyűjtő területek, amelyek között akár egy vízimadár is "közvetíteni" tud. Gyakorlatilag össze vannak kötve ezek a vízgyűjtők, és nem következhet be olyan drámai változás, mint a Balaton és a Duna összekötésével, a Sió-csatorna megépítésével. A vándorkagyló például - amely sajnos már ritkaságszámba megy a Balatonon - az uszályok fenekére tapadva jutott a Balatonba. A kérdés inkább úgy tehető fel, hogy: egyes folyóvízi fajok meg fognak-e maradni a Balatonban? A kérdés egyértelmű nem, de ezek a fajok nem is települnének át az állóvízbe.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK