Társoldalunk:

A búvárkodás története

Hogyan lehetne tovább maradni a víz alatt, mint amennyire az emberi tüdő levegőtároló kapacitásából futja? - ez a kérdés kezdetektől fogva nyugtalanította a búvárokat. Először üreges nádszálakat használtak, de így csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. Főként hadviseléskor alkalmazták ezt a módszert, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyeknek a végére néha búvársisakot erősítettek kezdetleges adagolószeleppel, így elméletileg a búvár szabadon lélegezhetett. Arról azonban nem találhatók feljegyzések, hogy ezek az eszközök beváltak-e a gyakorlatban; ami azt illeti, eléggé valószínűtlen, hogy a korai búvároknak rendelkezésre álltak volna a víz alatti nyomással összefüggő gondok leküzdéséhez szükséges anyagok és eszközök. A búvár tüdejére már sekély vízben (0,3 méter mélyen) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a normális légzést.

Forrás: MTI
A feltalálók csak a 16-17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni, amelyek lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt. Különféle tervek láttak napvilágot, de ezek a szerkezetek annyira tökéletlenek voltak, hogy a víz alatti légzés továbbra is csak álom maradt. A 16. század második felében azonban új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe, amely a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Ilyenkor vagy a harang belsejében tartózkodott, vagy visszafojtott lélegzettel időnként kiúszott belőle. A búvárharang első írásos említése 1531-ből maradt fenn; ettől az időtől kezdve valószínűleg rendszeresen alkalmazták ezt az eszközt. Az 1680-as években az amerikai William Phipps már olyan búvárharangrendszert alkalmazott, amelyben az "anyahenger" levegőjének utánpótlásáról egy "leányhenger" tartaléka gondoskodott. 1690-ben Edmund Halley angol csillagász még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett: búvárharangját kisebb hengerekkel (lefelé fordított "friss levegős vödrökkel") kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés lesüllyedt a vízfenékre, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb nyomás következtében (a nagyobb vízmennyiségnek megfelelően) a friss levegő a központi búvárharangba áramlott. Halley négy ember segítségével azzal demostrálta búváreszközének hatékonyságát, hogy másfél óráig maradt a Temzében 18 méter mélyen.

1715-ben egy másik angol feltaláló, John Lethbridge "merülő burkot" fejlesztett ki, amelynek segítségével a búvár egy bőrbevonatú "levegős hordóban" foglalt helyet. Ezen üvegből készült kémlelőnyilás volt, továbbá két lyuk, amelyekhez vízhatlan ujjak csatlakoztak a karoknak, így a búvár szabadon dolgozhatott a víz alatt. Az egész készüléket hajóról eresztették le, és búvárharang módjára süllyesztették a megfelelő helyre. Eszközével Lethbridge számos hajóroncsból meglepően sikeresen emelt ki különféle tárgyakat.

1749-ben egy népszerű magazinnak írt levelében büszkén számolt be arról, általában 18 méter mélységben dolgozik, és 34 percig is tartózkodott már ezen a szinten a víz alatt. Mindamellett szerkezete ugyanazokkal a nehézségekkel küzdött, mint a búvárharangok: nem tudta kormányozni, és a friss levegő utánpótlására sem talált megoldást.

KAPCSOLÓDÓ CIKK