Társoldalunk:

A búvárkodás története

Mindamellett Bertnek az az ajánlása, hogy a búvárok lassan emelkedjenek a felszínre, nem oldott meg minden gondot. A dekompressziós betegség továbbra is fenyegette azokat a búvárokat, akik 40 méternél nagyobb mélységben dolgoztak egy ideig - nemcsak a teljesítményüket rontotta, hanem olykor eszméletvesztést is okozott.

Forrás: MTI
A probléma gyökerére J. S. Haldane angol élettankutató talált rá, aki 1905 és 1907 között számos kísérletet végzett a Királyi Haditengerészet búváraival: a búvársisak nem szellőzött megfelelően, ennek következtében megnövekedett a szén-dioxid-szint, akadályozva a gázcserét. Ennek kiküszöbölésére Haldane azt ajánlotta, hogy növeljék a friss levegő nagy nyomáson (nagy mélységben) mért beáramlását a búvár sisakjába. Haldane egyúttal olyan táblázatokat is összeállított, amelyek különböző mélységekhez megadták a fenéken tartózkodás maximális idejét (az ún. fenékidőt), és a búvárok felemelkedésekor alkalmazandó dekompresszió (nyomáscsökkentés vagy zsilipelés) módszerét is kidolgozta. Noha az évek során Haldane táblázatait módosították és finomították, ma is az általa lefektetett alapelvek szabják meg a búvárok felszínre emelkedésének módját. Haldane felismeréseinek egyik eredményeként lehetővé vált, hogy a merülési mélységet 65 méterre növeljék - az akkori idők kéziszivattyúival ennél mélyebbre még nem lehetett levegőt lejuttatni. De 35 méter körül, illetve ennél mélyebben újabb tünet kezdett mutatkozni: egyfajta mámoros érzés, amely különös - gyakran teljesen felelőtlen - viselkedésre ragadtatta a búvárokat. Ez a tünetegyüttes mélységi mámor néven vált ismertté; napjainkban nitrogénnarkózisnak is nevezik. Kórisméjét az 1920-as években írták le, és a jelenséget a nyomás alatt belélegzett nitrogén idegrendszerre gyakorolt hatásának tulajdonították. Az amatőr és hivatásos búvárokat továbbra sem hagyták nyugodni a mélység titkai, ezért sokan törekedtek olyan búvárfelszerelés kidolgozására, amellyel még nagyobb mélységek érhetők el. Az egyik irányzat hívei azt a célt tűzték maguk elé, hogy olyan szilárd búvárruhát készítsenek, amely ellenáll a környező víz nyomásának, s így lehetővé teszi, hogy a búvár a szokásos légköri nyomású levegőt lélegezze be. A feltalálók úgy gondolták, hogy ha sikerül kiküszöbölniük a búvárra nehezedő nyomás hatását, akkor még nagyobb mélységek válnak elérhetővé. Ám kezdetben nem tudtak olyan merev öltözéket készíteni, amely ellenáll ugyan a víznyomásnak, mégis eléggé hajlékony ahhoz, hogy dolgozni lehessen benne. Ez volt a helyzet egészen az 1960-as évekig, amikor végre sikerült kidolgozni néhány korszerű változatot, amilyen a Jim-ruha és a Newt-ruha.

KAPCSOLÓDÓ CIKK