Társoldalunk:

A búvárkodás története

Bár egyre erősödött az igény, hogy végre el lehessen vágni azt a "köldökzsinórt", amely a búvárt összeköti az életfenntartó felszíni levegőellátó rendszerrel, a technika még nem állt azon a szinten, hogy kidolgozzanak egy önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket. Főként három nehézséggel kellett megbirkózni. Először is abban az időben még nem léteztek olyan légsűrítő eszközök, amelyekkel kellően nagy nyomást állíthattak volna elő ahhoz, hogy a búvár - akár csak rövid ideig is - életben maradhasson a víz alatt. Másodszor: hiányzott a megfelelő szakértelem és az a nagy szakítószilárdságú könnyűfém, amelyből hordozható palackot készíthettek volna. Végül olyan nyomáscsökkentő szerkezetek (reduktorok) sem álltak rendelkezésre, amelyekkel a palackban tárolt nagy nyomású levegőt a közvetlen felhasználásra alkalmas nyomásszintre csökkenthették volna.

Még így is csak idő kérdése volt, hogy az ember megtanuljon teljesen önállóan mozogni a víz alatt. Ezt végül az önálló könnyűbúvár-légzőkészülék tette lehetővé (angol neve SCUBA: self-contained underwater breathing apparatus, azaz önálló víz alatti légzőkészülék). Az évek folyamán ennek három fő típusa alakult ki: a zárt, a félig zárt és a nyílt rendszerű légzőkészülék. Az önálló légzőkészülékes könnyűbúvár-felszerelés különféle elemeit nem egyszerre fejlesztették ki. Az első tüdőautomatára, amely a felszínről kapott levegőt adagolta a búvárfelszerelésbe, 1866-ban kapott szabadalmi oltalmat Benoist Rouquayrol. Bizonyos átalakítással ezt alkalmazták később a könnyűbúvár-légzőkészülékben is. 1878-ban H. A. Fleuss dolgozta ki az első, kereskedelmi forgalomba került zárt rendszerű önálló víz alatti légzőkészüléket. Ez tiszta oxigénnel működött, amiből a búvárnak kevesebbet kellett beszívnia (a földfelszíni levegő oxigéntartalma csupán 21%), így nem volt szükség nagyméretű, nagy szakítószilárdságú sűrített levegős búvárpalackra. Fleuss rendszerét hamarosan elvetették, mert kiderült, hogy a nyomás alatt belélegzett tiszta oxigén mérgezést okoz. Az első világháború kitörését megelőző időben azonban módosított tüdőautomatát szereltek hozzá, s így az oxigéntároló búvárpalackok belső nyomását több mint 200 bárra növelhették. Ezekkel a módosításokkal a Fleuss-féle önálló zárt rendszerű légzőkészülék szabványos mentőeszközként kapott helyet a brit Királyi Haditengerészet tengeralattjáróin.

Forrás: cousteau.org
Jacques-Yves Cousteau
Egy francia tengerésztiszt, LePrieur kapitány viszont részben sikerrel szerkesztett meg egy nyílt rendszerű, kézi szabályozású önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket, amelyhez sűrített levegővel töltött, nagy szilárdságú palack tartozott. Ám a feltalálók figyelme továbbra is a zárt rendszerű légzőkészülék kifejlesztésére irányult, jóllehet ennek megvoltak a gyakorlati korláti, és állandóan fennállt az oxigénmérgezés veszélye. A II. világháború folyamán a szemben álló felek egyaránt ilyen, zárt keringési rendszerű készülékeket használtak, amíg két francia feltaláló, egy tengerésztiszt és egy mérnök ki nem fejlesztett egy nyitott rendszerű, sűrített levegős légzőkészüléket. Jacques-Yves Cousteau kapitány és Émile Gagnan mérnök kifejlesztette az első biztonságos és kiváló hatásfokkal, automatikusan működő nyílt rendszerű önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket. Így született meg az első akvalung (vízi tüdő), amellyel Cousteau sikeresen merült le 60 méter mélyre anélkül, hogy bármilyen káros utóhatást tapasztalt volna.

A háború után az akvalung óriási népszerűségre tett szert. Hála a nyílt rendszerű légzőkészülék könnyű kezelhetőségének és az általa nyújtott kényelemnek, a szabadidős búvárkodás világszerte viharos gyorsasággal fejlődő sportággá vált.

Az egyszemélyes Spider merülőtartály azoknak a rendszereknek az egyik példánya, amelyeket víz alatti felderítésre és tudományos kutatásra fejlesztettek ki.

Vámosi Zoltán

A cikket a Kalandvilágnak köszönhetjük.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK