Társoldalunk:

Utáltam Amerikát és az NBA-t, amelynek én voltam az európai hülyegyereke

2019.10.01. 05:57

Minden idők egyik legtehetségesebb korosztályának második legjobb kosarasának tartották, egy bizonyos LeBron James mögött. Az NBA 2003-as újoncbörzéjén másodikként választotta ki a Detroit Pistons, ezzel olyan későbbi szupersztárokat előzött meg, mint Carmelo Anthony, Chris Bosh vagy Dwyane Wade. De amíg ők mind fantasztikus karriert mondhatnak magukénak, addig Darko Miličić számára az NBA maga volt a pokol. Pedig már első évében bajnok lett, sőt, rekordot is tart, de 10 év után nem bírta tovább, és a sok balhéval, kudarccal, részeges edzésekkel teli időszakot végleg lezárta. 27 évesen visszavonult a kosárlabdától, majd kick-boxolni kezdett, azonban ott sem járt sikerrel. Azóta farmerkedik szülővárosa, Újvidék mellett, almát termeszt, de több mint hat év szünet után arra jutott, hiányzik neki a játék, és megpróbálja még egyszer, hátha végre élvezni is fogja. Darko Miličić Újvidéken adott exklúzív interjút az Origónak.

Hogy jutott eszébe, hogy 34 évesen újrakezdi a kosárlabdát?
Eddig tartott, mire rájöttem, csak magamnak köszönhetem azt, hogy nem futottam be azt a karriert, amit jósoltak nekem, és amire képes lehettem volna. A legidősebb fiam nemrég kezdett el kosarazni, és amikor edzésekre vittem, elkezdett hiányozni a közeg és maga a sport. Szerettem ott lenni a pálya környékén, elterelte a gondolataimat a mindennapi problémákról. Jelenleg mezőgazdasággal foglalkozom, van egy nagy birtokom, ahol almát termesztek, de nem olyan egyszerű a helyzet. Aztán jött ez a lehetőség, hogy csatlakozzak a Novi Sad csapatához, ahol több rutinos, korábbi szerb válogatott is pattogtat, de már csak hobbiszinten, valamint vannak tehetséges fiatalok is, akikkel sokat foglalkozunk.

Tehát akkor nemcsak játszik, hanem mentorálja is őket?
Így van. Megállapodtunk, hogy keddenként és csütörtökönként van kötelező edzés, de egyébként a többi hétköznap is lejöhet a terembe az, aki ráér. Itt mindenki vagy dolgozó ember, vagy még tanul, de így is megpróbáljuk, és elindulunk a szerb harmadosztályban.  Ez egy komoly hosszú távú projekt, amit az amerikai nagykövetség és Újvidék városa közösen támogat. A cél, hogy három éven belül feljussunk az első osztályba, valamint minél több tehetséges játékost kinevelni.

Ezek szerint van arra esély, hogy Darko Miličić újra profi kosaras legyen?
Ebben nem vagyok biztos, mert az üzletre is figyelnem kell, és nem tudok maximálisan a sportra koncentrálni. Akkor már 38 lennék, és ha úgy vesszük, 16 éve nem kosaraztam normálisan.

Tizenhat? Szóval az NBA-ben eltöltött majdnem tíz évét nem tekinti sportkarriernek?
Nem igazán. Ott teljesen más a játék, a körítés, a kultúra. A kosárlabda egyszerű játék, és én szeretem egyszerűen játszani. Mielőtt kikerültem Amerikába, addig az volt, de ott már jöttek az egyéb dolgok. Szóval ki tudja, ha megint élvezni fogom a játékot, mint 17-18 évesen, akkor lehet, hogy folytatom még egy ideig. Bár ahhoz le kéne dobnom pár kilót, amit felszedtem az évek alatt.

A 17 éves tehetségre (balra) a Hemofarm csapatánál figyeltek felForrás: AFP/Fotis Filargyropoulos

Egyetlen percét sem élvezte az NBA-nek?
Nem. Elmondom, mikor szerettem a kosárlabdát: 16 és 18 éves korom között itthon a Hemofarmnál, valamint 2006 és 2007 nyarán, amikor a válogatottal voltam világbajnokságon, aztán Európa-bajnokságon. A többi? Hagyjuk is. Tapasztalatnak jó volt, ezeket most tudom hasznosítani, amikor a fiatalokkal beszélgetünk. Mindenki ismeri a történetemet, de nem tudják, mi miért alakult úgy, ahogy.  Azt szoktam nekik mondani, hogy legyenek türelmesek, ne siettessenek semmit. Persze arra is figyelni kell, hogy ami nekem, vagy a többi öregnek egyszerűnek tűnik, az nekik nem biztos, hogy az, ezért sokat kell velük foglalkozni.

Mondhatjuk, hogy próbál úgy bánni velük, mint ahogy az NBA-ben szerette volna fiatalon, hogy bánjanak önnel?
Igen is, meg nem is. Én akkor nem hallgattam senkire, mondhatott bárki bármit, de nem is foglalkoztak velem sokat.

Beszéljünk egy kicsit arról az időszakról. A 2003-as draftosztály minden idők egyik legerősebbje, ehhez kétség sem fér. Azt mindenki tudta, hogy LeBron James lesz az első kiválasztott, mert már a gimnáziumban látszott, hogy korszakos zseni. Az előzetes sorrendben a legtöbben Carmelo Anthonyt jósolták a második helyre, aztán egyszer csak feltűnt az alig 18 éves Darko Miličić, és Jamesen kívül mindenkit megelőzött. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Mivel nyűgözte le a Detroit Pistons vezetőit a privát edzésen, hogy önt választották a második helyen?
Nem csináltam semmi különöset, úgyhogy magam sem értem, hogy miért rám voksoltak. Az NBA-ben iszonyatosan részletes elemzéseket készítenek a játékosmegfigyelők a fiatal tehetségekről, de vannak csapatok, ahol nincs annyi jó szakember. A Detroit nagyon régen draftolt utoljára ilyen jó pozícióból (1981-ben Isiah Thomast ugyancsak a 2., 1994-ben Grant Hillt a 3. helyről húzták - a szerk.), rólam pedig azt látták, hogy voltak meccsek, amikor 30 pont fölött dobtam. Az viszont már nem érdekelte őket, hogy a következőn mondjuk ötöt. El sem hiszem, hogy még ekkor sem szólalt meg náluk a vészjelző. Egész életemben a kiegyensúlyozatlansággal és a hozzáállással volt bajom, de ezt ők akkor még nem látták, vagy nem akarták. Eldöntöttem, melyik meccseken teszem oda magam, és melyiken nem. És ugyanez volt az edzéseken is.

Igaz, hogy többször is ittas állapotban jelent meg a tréningeken?
Igen. Szörnyen éreztem magam, de ezért sem okolhatok mást, egyszerűen rosszul láttam akkor a dolgokat. Azt hittem, mindenki ellenem van, csak bántani akarnak, én pedig bezárkóztam, és inkább ittam. Beállítottam magamat a rossz embernek, az áldozatnak, és ezzel tökéletesen megakadályoztam, hogy a lehető legjobb játékossá váljak. 

Senki sem segített ilyenkor?
Eleinte próbáltak, de annyira bezárkóztam, hogy feladták. Nem érdekelt a véleményük, csak nekem lehetett igazam, ők mind hülyék voltak - gondoltam én. Chauncey Billups, Rasheed Wallace és Ben Wallace is igyekeztek egy ideig, valamiért kedveltek, de nem volt értelme. Azt mondtam, kapják be, teszek rájuk, szóval miért is folytatták volna?

Hősünk szokásos helyén, azaz a kispadon. Mellette Rip Hamilton (balra) és Tayshaun Prince (jobbra)Forrás: Getty Images/AFP/2005 Getty Images/Brian Bahr

Az ön helyzete bizonyos szempontból különleges volt, hiszen a draft szabályai miatt általában a legtehetségesebb játékosok a leggyengébb csapatokhoz kerülnek, a Pistons viszont már akkor is bombaerős volt, sőt, első évében bajnok is lett a csapattal, viszont keveset játszhatott. Szerencsétlenségnek tartja, hogy a bajnokhoz került?
Valamennyire igen. Ahogy mondja, nem megszokott, hogy ilyen magasan draftolt játékos azonnal bajnok lesz. Nem is tudom, történt-e ilyen. Azt tudom, hogy én vagyok minden idők legfiatalabb kosarasa, aki játszott az NBA döntőjében.

Ön előtt utoljára egy bizonyos Magic Johnson lett bajnok top 3-ban választott újoncként még 1980-ban.
Magic és én? Szép társaság. De ez is mutatja, mennyire ritka ez. Ráadásul, ha jól tudom, a Detroitnak az nem is saját választási joga volt, hanem csere útján szerezte meg korábban.

Igen, még 1997-ben.
Na ugye. 12 éves voltam akkor, de ha úgy vesszük, ott eldőlt a sorsom. A draft előtt már tudtam, hogy a Pistons jó csapat, alig hittem el, amikor néztem őket a főcsoportdöntőben a New Jersey ellen, hogy a következő szezonban lehet, hogy ott fogok játszani. Bár akkor még nem érdekelt, csak az számított, hogy az NBA-ben kosarazhassak.

De nem igazán játszott.
Hát nem. A draft előtt megmondta a csapat, hogy a céljuk a bajnoki cím a következő szezonban. Ennek persze örültem, de nem esett le, hogy ezt gyakorlatilag nélkülem akarják elérni. A szezon elején hamar betelt a pohár, és hiába mondták, hogy legyek türelmes, baromira nem érdekelt. Elküldtem mindenkit melegebb éghajlatra, legyen az játékos, edző, vagy klubvezető. Elborult az agyam. Most így visszagondolva, nem is értem, hogy viseltek el. Egy 18 éves hülyegyerek voltam Európából.  Ha nekem lenne ma egy ilyen csapattársam, valószínűleg megölném (nevet). Mindent megtettem azért, hogy bosszantsam őket. Ha azt mondták, ne csináljak valamit, csak azért is megtettem.

Egyszer majdnem összeverekedett egy meccsen a legendás Dikembe Mutombóval is.
Annak a vénembernek az volt a mániája, hogy a fiatal centerek ellen úgy fogott pozíciót, hogy torkon könyökölte őket. Velem is megcsinálta, aztán blokkoltam a dobását. Erre teljesen kiakadt, elkezdett magyarázni, de borzalmasan beszélt angolul, ráadásul köpködött is, én meg csak azon tudtam gondolkozni közben, hogy ha leütöm, akkor eltiltanak 5-10 meccsre, pedig így is alig játszom. Ha tehettem volna, kicsinálom és élve megeszem, de nem kockáztathattam.

Azért voltak Detroitban jó meccsei is, de utána sem kapott sok lehetőséget. Volt olyan, hogy megkérte a vezetőséget, hogy cseréljék el?
Folyamatosan kérleltem őket. Már néhány hét után mentem Joe Dumars-hoz, hogy engedjen el. De nem akart, a jövő emberét látta bennem, ráadásul mivel tényleg erős volt a csapat, nem kellettek új játékosok, tökéletesen fel volt építve. Nyugtattak, türelemre intettek, aztán időnként előjött belőlem az őrült. És ez így ment folyamatosan: csináltam valami rosszat, jött a beszélgetés a vezetőkkel. Lecsillapodtam pár hétre, aztán kezdődött elölről az egész. Ez még működött az első két évben, a harmadikban viszont elfogyott a türelmem. Az idegenbeli meccsekre el sem utaztam. Kiköveteltem a cserét, és Orlandóba kerültem a 2006-os All-Star gála előtt.

Ott már a játékpercei is rendben voltak.
És akkor jól is éreztem magam. Nem kellett a palánk alatt játszanom, dobálhattam kintről, miközben Dwight Howard volt a center, és jól meg is értettük egymást a pályán. A csapat is sikeres volt, ennek ellenére a következő szezonban a vezetőedző szétszedett minket Dwighttal, alig voltunk együtt a pályán, azóta sem értem, hogy miért. Azért a rájátszásba bejutottunk, ahol éppen a Detroittal kerültünk össze. Alig vártam, mire lehetünk ellenük képesek, erre Dwight annyira berezelt, hogy hasmenést hazudott az edzőnek, és alig játszott. A Pistons kisöpört minket, és bár az edzőnk, Brian Hill elégedett volt velem, és számított volna rám a folytatásban, a kiesés az állásába került. Érkezett Stan Van Gundy, aki megmondta, hogy egy fillért nem fizet nekem, és inkább elköltött 110 milliót Rashard Lewisra. Csapat nélkül maradtam, mondtam az ügynökömnek, hogy visszamennék Európába. Nem szerettem Amerikában élni, képtelen voltam azonosulni az ottani mentalitással. Én a győzelemért játszom, a helyi kosarasok nagy részének viszont az is elég, ha megvan a rengeteg pénz, a jó kocsi és a nők.

2007-ben éppen a Detroit ellen léphetett pályára a rájátszásban. Itt korábbi mentora, Rasheed Wallace mellett próbál kosarat dobniForrás: Getty Images/AFP/2007 Getty Images/Doug Benc

Végül mégis maradt, de egy olyan csapatnál, amelyet a háta közepére sem kívánt.
Annyit kértem az ügynökömtől, hogy hallgassa meg az ajánlatokat, de semmiképp ne kerüljek Memphisbe. Nem sokkal később felhívott, hogy csak onnan keresték meg. Aztán kiderült, hogy a Philadelphia is érdeklődött, de ők csak egyéves szerződést akartak adni, míg a Grizzlies egy hároméveset ajánlott, én pedig a biztonságosabbat választottam.

Megbánta?
Abban a pillanatban, ahogy megérkeztem. A várost addig sem szerettem, a csapat pedig szörnyű volt. A játékosokat egyáltalán nem érdekelte, hogy egymás után tízszer kikapunk 20 ponttal, csak azt várták, hogy legyen vége a meccsnek, aztán mehet a buli. Én nem így nőttem fel Szerbiában, ahol élet-halál kérdése a győzelem, azért kapjuk a fizetésünket, hogy minél több meccset nyerjünk. Memphisben még a szurkolók sem tudták, hogy mi lett a végeredmény. Azért jártak meccsre, hogy mutogassák magukat, főleg az első sorokban.

Egyik csapattársát sem érdekelte a győzelem?
Még a klubot sem. Azt mondták, ez egy átmeneti, újjáépülős időszak. Én meg kérdeztem, hogy oké, de mi a cél? Ne nyerjünk meccseket? A csapattársaim is azzal jöttek állandóan, hogy "Darko, mi a baj? Sosem mosolyogsz." Azt válaszoltam, hogy mégis mi a francért mosolyognék, ha folyamatosan veszítünk? Alig várom, hogy hazamenjek, és ne lássalak titeket.  Valamiért sokan szerették, hogy szókimondó voltam.

Feltételezem, alig várta, hogy onnan is kiszabaduljon.
Nagyon szerettem volna erős csapatban játszani, amely a bajnoki címért küzd, de nem érdemeltem meg. Sem a játékommal, sem a viselkedésemmel. Amikor olyan közegben voltam, ahol nem a bajnoki cím volt a cél, egyszerűen kihunyt a láng. Nem volt kedvem játszani, és elkezdtem sérüléseket szimulálni. Memphisből New Yorkba kerültem, de a Knicks is szörnyű csapat volt akkoriban. Visszavágyódtam Európába, és ezt meg is mondtam mindenkinek.

Akkor hogy kötött ki a Minnesota Timberwolvesnál?
Valahogy kitalálták, hogy kellek nekik. Felhívtak, de mondtam, hogy amint lejár a szerződésem New Yorkban, hazamegyek. Fenyegettem őket, hogy eszükbe ne jusson értem cserélni, mert ha igen, akkor verekedni fogok a játékosokkal, szétzúzom az öltözőt, teljesen meg fogok hülyülni. Erre azt mondták, hogy nem baj, adjak nekik két hetet, aztán ha nem tetszik, mehetek. Az első meccstől kezdve sokat játszottam, és bár a csapat rossz volt, mégsem volt olyan hangulat, mint Memphisben.

A 2003-as újoncbörze első két kiválasztottja, LeBron James (jobbra) és Darko Miličić. Kettőjük karrierjét össze sem lehet hasonlítaniForrás: AFP/2010 Getty Images/Marc Serota

Egyre jobban éreztem magam, a pályafutásom szempontjából az volt a legjobb másfél évem. Aztán 2011-ben Rick Adelman érkezett a kispadra, akiről tudtam, hogy nem számol velem annyira. Ráadásul montenegrói barátom, Nikola Peković is kezdte bontogatni a szárnyait ugyanazon a poszton. Odajött hozzám az egyik meccs előtt, hogy azt hallotta, el akarják őt cserélni. Megijedtem, mert nagyon jóban voltunk, úgyhogy kitaláltam, hogy fáj a hátam, és nem tudok játszani.  Nikola megkapta az egész meccset, dobott 30 pontot, és nemhogy nem cserélték el, de megragadt a kezdőben, én pedig onnantól alig kerültem pályára. 

Nyáron pedig Bostonba igazolt. Ennyi kudarc és hullámvasút után miért adott még egy esélyt az NBA-nek?
Ugyanaz volt, mint a Minnesotánál. Felhívtak, mondtam, hogy nem akarok menni, irány Európa. De meggyőztek, hogy kellek, ráadásul a Celtics akkor erős csapat volt, ami motivált. De persze nem változott semmi. A kispad végén ültem, egy hónap alatt öt percet játszottam. Ekkor már 27 éves voltam, nem egy tizenéves fiatal, akivel ezt meg lehetett csinálni. Végleg betelt a pohár, felhívtam az ügynökömet, hogy összepakolok és lelépek.  Kérdezte, hogy megőrültem-e, de ráhagytam. Annyit mondtam, hogy a csapattársaimtól szeretnék elbúcsúzni. Szóval az egyik hazai meccs előtt bementem az öltözőbe, Paul Pierce és Kevin Garnett épp készülődött. Beléptem, odaszóltam, hogy "Sziasztok, jöttem elköszönni", ők meg azt hitték, hülyéskedek. Percekig tartott, mire néhányan elhitték, de volt, aki nem is figyelt, mert épp a meccs előtti szokásos rutinját végezte. Másnap az egyik segédedző fél órán keresztül állt a házam előtt, csóválta a fejét, és káromkodott. De addigra már döntöttem, és hazajöttem.

Azzal viszont sokakat megdöbbentett, hogy nemcsak az NBA-t hagyta ott, hanem a kosárlabdát is, méghozzá elég fiatalon. Nem akart Európában játszani, vagy ajánlatot sem kapott?
Elegem lett. Annyi rossz élményem és tapasztalatom volt, hogy nem bírtam tovább. Féltem attól, hogy itthon is megégetem magam, és egy újabb kudarcot már nem tudtam volna elviselni. Majdnem 10 évig kosaraztam Amerikában úgy, hogy egyáltalán nem élveztem a játékot.  Jobbnak láttam, ha befejezem. Voltak csapatok, amelyek megkeresték az ügynökömet, de meg sem hallgattam. Persze ezek a beszélgetések is csak puhatolózóak voltak, az európai klubok is féltek tőlem, nem tudták, milyen mentális állapotban vagyok. És nem is voltam olyanban, hogy folytatni tudjam.

A pályán sem volt a legszerencsésebb. Persze Steve Nash jó sok játékost talált fejbeForrás: AFP/2010 Getty Images/Christian Petersen

Aztán elkezdett kick-boxolni. Honnan jött az az ötlet?
Unatkoztam otthon. Néhány barátom lejárt egy újvidéki terembe ütögetni, és egyszer mentem velük én is. Tetszett az edzés, kemény volt, elfáradtam benne, szóval elkezdtem rendszeresen járni. Bunyózgattam a többiekkel is, akik aztán megkérdezték, hogy van-e kedvem komoly meccshez. Ők jóval tehetségesebbek voltak, de ebben a sportban nincs pénz, Szerbiában pedig csak akkor érdekli valami az embereket, ha valami őrültség történik. Szóval az "Őrült Darko" visszatért, és elég komoly volt az érdeklődés a helyszínen és a TV-ben is.  Kikaptam, és persze megint mindent máshogy csináltam, mint ahogy az edzőm kérte (a 2. menetben technikai KO-val leléptették egy mély seb miatt - a szerk.). Azóta szerencsére rendszeresek a kick-box közvetítések Szerbiában, országos adó adja ezeket, bízom benne, hogy ebben nekem is volt szerepem.

Szóval egy meccsig tartott a karrierje, ezután egyből jött az almatermesztés?
Igen, van egy nagy farmom. Mostanára már beindult annyira az üzlet, hogy a szabadidőmben újra kosarazhatok. Persze a gazdálkodás nem olyan egyszerű Szerbiában, hiába hiszik ezt az emberek. Sok stresszel jár, maga a rendszer sincs jól kiépítve, én meg próbálhatom egyedül, de nem lesz eredménye, ha senki nem segít. Csapatban kellene gondolkozni, de mindenki csak a saját javát akarja.

Boldog a mostani életével, vagy változtatna valamin, ha visszamehetne az időben? Tanácsolna valamit a fiatal Darkónak?
A gyerekeimmel sokat beszélgetek, igyekszem terelgetni őket a saját tapasztalataim alapján, ezek persze főleg kerülendő példák. Nagyon sokat változtatnék, főleg a saját viselkedésemen.  A tetteim mindig visszaütöttek.  Attól még, mert nem jöttem ki jól egy-egy csapattárssal vagy edzővel, még nem lett volna szabad bekattannom. Hiszen óriási a jövés-menés, lehet, hogy másnap engem cserélnek el, vagy az edzőt rúgják ki. És mindig felkészültnek kell lenni, mert nem lehet tudni, mikor jön a lehetőség. Szóval nagyjából ezeket szoktam tanácsolni a srácaimnak: legyetek türelmesek, mindig álljatok készen, tiszteljétek az ellenfelet, a bírót és az edzőt, és élvezzétek a játékot! Ha már nekem ezek közül egyik sem sikerült.