A harmadik zokogás A-csoportos feljutást ért a hokivébén

Krakkó, 2015. április 22.
Magyar szurkolók emelik fel sálaikat, miközben a győztes magyar csapat a Himnuszt hallgatja a divízió I/A osztályos jégkorong-világbajnokság Magyarország - Olaszország mérkőzés végén Krakkóban, a Tauron Arénában 2015. április 22-
Krakkó, 2015. április 22. Magyar szurkolók emelik fel sálaikat, miközben a győztes magyar csapat a Himnuszt hallgatja a divízió I/A osztályos jégkorong-világbajnokság Magyarország - Olaszország mérkőzés végén Krakkóban, a Tauron Arénában 2015. április 22-én. A magyar válogatott 4-1-re nyert az olasz csapat ellen. MTI Fotó: Mudra László / MJSZ
Vágólapra másolva!
Akármennyire is próbáltam, nem sikerült három alá vinnem azoknak a meccseknek a számát, amikre örökké emlékezni fogok. Ennél több van, de egyetlen egyet képtelen voltam kiválasztani, így maradt a három. Mindhárom jégkorong és mindhárom pozitív. Két otthoni hajnal és egy krakkói este, amelyek maximális katarzist okoztak. A jégkorong számomra szenvedélybetegség, de pont az ilyen pillanatok miatt éri meg. Az én meccsem. Az Origo Sport újságíróinak szubjektív visszaemlékezései.

Mint a legtöbb fiatal kissrácnak, nekem is a foci volt eleinte a kedvenc sportom. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy hétvégi leckeírás közben a kötelező háttérzajként funkcionáló SportTV-ben egy Detroit Red Wings-Colorado Avalanche NHL-rangadót ismételtek. Akkoriban az a két csapat kiemelkedett a ligából, ráadásul rendkívül utálták is egymást, úgyhogy jóval izgalmasabbnak tűnt, mint a matek vagy a latin. Azonnal szerelembe estem egyrészt a jégkoronggal, másrészt a Coloradóval, amely bár azon a meccsen kikapott, valamiért mégis a mániámmá vált.

Hajnali felkelések és meccsnézések, netrádió, szaggató streamek vadászása és a lakóközösség békés alvása érdekében közepes szintűre fejlesztett csendben őrjöngés

- hetente egyszer, de inkább többször ez volt a progamom évekig. Emellett a magyar válogatottat is elkezdtem követni, amikor csak tehettem, kimentem a hazai meccseikre. Aztán egyszer külföldre is, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Colorado a 2000-es évek végére komoly leszállóágba került. Az 1996-os és 2001-es bajnokcsapat ikonjai közül Patrick Roy még 2003-ban, Peter Forsberg pedig 2008-ban visszavonult, már csak őszentsége, Joe Sakic, valamint a visszatérő Adam Foote maradtak a legendás gárdából. Aztán Sakic utolsó éve szörnyűre sikerült, a 2008-2009-es szezon elején történt hómaró-baleset miatt kihagyta az idény hátralevő részét, a csapat pedig 28. lett.

Egyértelmű volt, hogy jöhet a generációváltás és az újjáépítés, valamint az ezekkel járó néhány szűk esztendő. Sakic 2009 nyarán bejelentette visszavonulását, új kedvenc után kellett nézni.

Ő lett a 2009 júniusában az újoncbörzén az első kör harmadik helyén kiválasztott Matt Duchene. Annyi idős volt, mint én, ráadásul gyerekkora óta Colorado-drukker, a drafton övé volt a hollywoodi sztori, hogy kedvenc együtteséhez kerülhetett. Tökéletesen lehetett vele azonosulni.

Matt Duchene gyerekszobája a legnagyobb legendák mezével Forrás: Cup Of Hockey

Mellette a második körben húzott Ryan O'Reilly is megragadt a csapatban, így egy nagyon fiatalos, szimpatikus, az eredménykényszertől semennyire sem hajtott Avalanche-nek drukkolhattam a 2009-10-es idényben. Csakhogy a lesajnált csikócsapat egyáltalán nem volt olyan rossz. Egyrészt a lendületesen játszó tinédzsereknek, másrészt az életében először első számú kapusként használt Craig Andersonnak köszönhetően az Avs megcsípte a nyugati főcsoport 8. helyét, és óriási meglepetésre bejutott a rájátszásba, ahol az első körben az első kiemelt, bivalyerős San José Sharks volt az ellenfél. A sokk akkor folytatódott, amikor a nyitómeccset idegenben megnyerték, és bár a másodikon egyenlített a Sharks, Denverben 1-1-es állással folytatódott a négy győzelemig tartó párharc.

Vidéki egyetemistaként általában már vasárnaponként visszautaztam a kollégiumba, de olyan borzalmas volt a wifi, hogy nem kockáztathattam meg, hogy lemaradok a harmadik találkozóról, ami magyar idő szerint 2010. április 19-én hajnali 3-4 körül kezdődött. Így hát otthon maradtam, a Vezér utca legnagyobb bánatára, ahol az is felébredt fél hétkor, aki nem szeretett volna.
Jól kezdett az Avs az első harmadban, volt ordító helyzete is, de a Sharks a papírformának megfelelően átvette az irányítást.

Azzal viszont nem számoltak, hogy a kapuban Mr. Anderson, akárcsak a Mátrixban, mindent megállít, ami felé tart.

Az ő heroikus játékának köszönhetően a rendes játékidő végén 0-0 volt az állás, miközben a kapura lövésekben a San José 50-17-re vezetett. Miután játékrészenként 2-3 szívrohamot kihordtam lábon, a hosszabbítás előtt már volt egy olyan érzésem, hogy ez meglesz. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy így.

Egy perc sem telt el a hirtelen halálból, amikor a TJ Galiardi beemelte a Sharks harmadába a korongot. A 19 éves O'Reilly ment utána (az az O'Reilly, aki aztán 2019-ben a St. Louis-zal kupát nyert, őt pedig megválasztották a playoff legjobb játékosának), de a Sharks védője, Douglas Murray szedte azt össze, majd fonákkal továbbtette bekkpárjának, a rutinos Dan Boyle-nak, aki néhány hónappal korábban olimpiai bajnok lett. A többit kár lenne leírni, annyira abszurd, inkább itt van róla a videó.

Eksztázis, artikulálatlan üvöltés pár percig, majd gyors zuhany és indulás vidékre az egyetemre. A dupla pszichológia előadás második felére sikerült beesni, majd amikor a professzor asszony megkérdezte, hogy mégis merre jártam, annyit tudtam kinyögni még mindig méterekkel a föld felett járva, hogy "elnézést, csak NHL-playoff van". Legnagyobb meglepetésemre ez a válasz érkezett:

Hiába, a világ legjobb sportja. És bár a San José végül megnyerte a következő három meccset és továbbjutott, én akkor sem voltam szomorú, mert maga a rájátszás is csoda volt, a 3. meccs pedig egészen különleges, ráadásul ez nagyon fényes jövőt vetített előre.

Sport szempontjából mindig is április és május volt a kedvencem. NHL- és NBA-rájátszás vérre menő meccsekkel, valamint a divízió I-es, majd az A-csoportos hokivébé a magyar válogatottal, mikor melyik szinten.

2015-ben Krakkóban Rich Chernomaz vezetésével hokisainknak Kazahsztánnal, Olaszországgal, Ukrajnával, Lengyelországgal és Japánnal kellett megküzdeniük. Nem tűnt lehetetlennek a feladat, viszont az első meccsen Japánt épphogy legyőztük, majd jött a kazahok elleni 0-5. Aztán a következő összecsapáson elképesztően fegyelmezett és hatékony játékkal legyőztük a mumus olaszokat, két nappal később pedig az ukránokat is.

Egy barátommal megbeszéltük, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is ki kell jutnunk a feljutásról döntő lengyelek elleni meccsre.

2011-ben és 2013-ban is egymás vállán zokogtunk, mindkétszer az olaszok ütöttek el minket a feljutástól a Papp Lászlóban, de kellett adni magunknak még egy esélyt. Ő már meg is vette a jegyet a bátyjával, majd némi manőverezés után én is szereztem. Aztán kiderült, hogy indul hét busz, az egyiken van még egy hely, szerencsére az is összejött.

2015. április 25-én hajnalban megindultak a buszok. Voltunk mi hárman, a többi honfitársunk is sportkedvelő volt, viszont a jégkorongról nagyjából semmit sem tudtak. De mentek drukkolni.
Az utazásról inkább nem nyilatkoznék, inkább az olvasó képzeletére bízom. Dél körül érkeztünk meg Krakkóba, azonnal megcéloztuk a gyönyörű belvárost, ahol az egyik "étterem" előtt összefutottunk két idősebb finn úrral. Mivel Jokerit-mez volt rajtuk, ezért gyanítottuk, mi járatban voltak, de a motivációt nem értettük.

Aztán elmagyarázták.

A magyar válogatottban szerepelt akkor a kanadai származású, de honosított 40 éves szélső, Frank Banham. Ő még a 2000-es évek elején lehúzott két idényt a Jokeritben, és újdonsült barátaink annyira megkedvelték, hogy elutaztak Krakkóba megnézni.

Frank Banham (8) 40 évesen is meghatározó játékosa volt a magyar válogatottnak Forrás: MTI

Közeledett a meccs, elindultunk mi is az aréna felé, ahol további barátokkal találkoztunk. Összesen 12 000 ember előtt dobták be a korongot (8000 lengyel és 4000 magyar, még szerencse, hogy dwa bratanki), a magyar csapat pedig az elejétől kezdve nagy nyomást helyezett a hazaiak kapujára, a gól viszont nem akart összejönni.

Az első harmad után a dohányzóban megint találkoztunk a finnekkel, akik látták, hogy az ájulás határán vagyunk, ezért próbáltak minket nyugtatni. Aztán a második felvonás is lement gól nélkül, majd a harmadik elején jött Hári, és végre megszerezte a vezetést. Nem lettem sokkal nyugodtabb, de örültem, a lengyeleknek ugyanis rendes játékidőben kellett nyerniük, tehát kettő gól kellett volna nekik. A folytatásban akár le is zárhattuk volna az egészet, de Odrobny végig parádézott a lengyelek kapujában, akik bő három perccel a vége előtt egyenlítettek.

Leírhatatlan feszültség lett úrrá rajtunk, az idő pedig mintha megállt volna. Könyörögtünk, hogy gyorsabban teljen, de nem akart. Aztán valahogy mégis eljutottunk odáig, hogy pár másodperc volt hátra, amikor a lengyelek megpróbáltak bejutni a harmadunkba, de valahogy Szirányi Bencénél kötött ki a korong, aki kiütötte. A pakk csak vánszorgott, azt viszont mindenki észrevette, hogy az üres hazai kapu felé tart.
Aztán valahogy beért.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy, az üres kapu gólvonalán épphogy átcsordogáló korong ekkora katarzist tud okozni. Megint egymás vállán zokogtunk, de mekkora volt a különbség. Két, otthon bukott ki-ki meccs után Krakkó hozta el a boldogságot. De most "nem kellett elmenni a világ végére, hogy ezt megéljük". És még azok is osztoztak az örömünkben, akik azt sem tudták, milyen rendezvényen vannak, mert tudták, hogy valami nagy dolognak voltak részesei. A magyar válogatott története során másodszor feljutott az A-csoportba.

Ezt az élményt csak az múlhatta volna felül, ha élőben látom a Coloradót nyerni.

Erre meg is volt az esélyem, amikor 2017 januárjában hét meccsüket tekintettem meg az Egyesült Államokban. Sajnos azonban a modern éra leggyengébb NHL-csapatává züllött akkor az Avalanche, és a hétből egyszer sem nyert. Még hogy fényes jövő...
A 2017-18-as idényre sem voltak túl vérmesek a reményeim, annak viszont örültem, hogy novemberben Stockolmban játszanak két alapszakasz-meccset az Ottawa ellen. A hétvége előtt a kedvencemet, a már említett Duchene-t hihetetlen körülmények között pont az Ottawához cserélte a Colorado, így legalább őt is láthattam még kétszer élőben, ráadásul remek ellenértéket kapott érte a csapat.

Tűnés innen, már nem nálunk játszol! - mondták meccs közben

Furcsa világ az észak-amerikai profi hokiligáé. A csapatok használati tárgyként adják-veszik a játékosokat, akik néha a tévéből vagy közösségi oldalakról tudják meg, hogy elcserélte őket korábbi kenyéradójuk, ők pedig költözhetnek át egy másik városba, ahol 2-3 nappal később már be is kell mutatkozniuk.

Persze mindkét meccset elveszítette az Avalanche (ezzel 9-ből semmi lett a mérlegem), amely aztán januárban megtáltosodott és elkezdett folyamatosan nyerni. Hirtelen megint reálissá vált a rájátszás, pedig ugyanannyira esélytelennek tartotta a csapatot mindenki, mint 8 évvel korábban (ráadásul azóta csak egyszer, 2014-ben jutott be az Avs, ott a rájátszás első körében a mindent eldöntő hetedik meccsen, hirtelen halálban esett ki a legutáltabb ellenség, a Minnesota ellen, mindezt a születésnapomon).

Az alapszakaszhajrá viszont nem sikerült jól, ezért az utolsó meccsen múlt minden. Az egy évvel későbbi bajnok St. Louis Blues látogatott a Pepsi Centerbe, amelynek egy pont is elég lett volna, míg a Coloradónak rendes játékidőben kellett a győzelem a rájátszás 8. helyéhez.

2018. április 9. hajnal, a csapat történetének legfontosabb alapszakasz-meccse.

Ezt ők mondták, nem én.

Az első harmadra úgy ment ki a csapat, mintha vért ivott volna, az utolsó percben pedig meg is lett a vezetés a kis Sam Girard bombájával. Nyugodtan mondhatom, hogy "kis", mert ekkor 19 éves volt, és egy fejjel alacsonyabb nálam. Még sosem szerettem annyira, mint akkor, ráadásul ő volt az egyik játékos, aki Duchene-ért érkezett cserébe.
A következő harmadban a másik törpe hátvéd, Tyson Barrie megduplázta az előnyt, majd gyorsan szépített a Blues, de még ugyanebben a játékrészben a csapat legnagyobb sztárja, Nathan MacKinnon visszaállította kétgólos különbséget.

A harmadikban feljebb kapcsolt a St. Louis és mindent egy lapra feltéve támadott. A cserekapus, Jonathan Bernier viszont állta a sarat, a csapat is hősiesen védekezett. Az óra szép lassan ketyegett, de így is minden egyes kapura lövésnél kihagyott a szívem egy ütemet. Négy és fél perccel a vége előtt a Blues kapus nélkül, plusz egy mezőnyjátékossal rohamozott, de ez sem vezetett eredményre, sőt! Egy perccel később a csapatkapitány, Gabriel Landeskog megszerezte a korongot és a saját harmadából a St. Louis kapujába emelt.

Majdnem három évvel Krakkó után ismét egy üres kapus gól szerzett felhőtlen örömöt.

A játékosok egymás hegyén-hátán fetrengve ölelgették egymás a jégen és a kispadon is, én viszont csak lefagyva ültem az ágyon a laptop mellett, és nem hittem el. Egy évvel egy megalázóan fájdalmas, statisztikailag minden idők leggyengébb szezonja és 9 élőben látott vereség után sosem gondoltam volna, hogy ez a csapat ilyen rövid időn belül ismét örömkönnyeket csal a szemembe. Ez a meccs önmagában kárpótolt az azt megelőző évekért.

Hasonló volt az élmény, mint nyolc évvel korábban, de mégis más. Ekkorra már volt tetoválásom, mégis rengeteget csalódtam bennük, főleg élőben, viszont néhányukkal pár szót is válthattam. És ez volt az utolsó meccs, amit kedvenc kommentátorom, Mike Haynes hangjával nézhettem, mert utána nyáron hirtelen visszavonult. Az NHL-ben a legtöbb mérkőzést helyi (állami, vagy regionális) csatornák közvetítik, így bizonyos mértékig megengedett a részrehajlás a szpíkereknek. Haynest pedig soha nem lehetett elfogulatlansággal "vádolni", ami minden egyes összecsapás hangulatára rátett egy lapáttal.

A rájátszás pedig - akárcsak 2010-ben - már csak ajándék volt, nem érdekelt, hogy az első kiemelt Nashville ellen ismét 4-2-vel búcsúzott a csapat. 2019-ben aztán összejött a bravúr, 8. kiemeltként sima 4-1-gyel ütötték az elsőként bejutó Calgaryt, majd egy drámai, hétmecces kiesés jött a San José ellen. A jövő tehát megint fényes, a csapat szemtelenül fiatal és tehetséges, ráadásul idén már minden szakértő az egyik favoritként beszélt a Coloradóról. Nagyon, de nagyon szeretném, hogy legyen folytatás, és megtudni, hogy igazuk lesz-e. Ha igen, akkor az utolsó meccs lesz az "én meccsem".