Társoldalunk:

Egy rossz mozdulat tette tönkre a bűnből kitörő Jordan-utód karrierjét

2020.04.20. 08:15

Chicago városának mindössze 10 évet kellett várnia, hogy Michael Jordan után új kosárlabdaisten emelkedjen fel. Vannak olyan csapatok, amelyeknek még csak hasonló képességű játékos sem adatott meg, erre minden idők legjobbjának bullsos búcsúmeccse után egy évtizeddel már meg is érkezett a következő leendő szupersztár. Derrick Rose-ért ráadásul már a kezdetektől fogva megőrültek a helyiek, mivel ő is egy volt közülük. A 2%-nál is kisebb esély ellenére az ifjú Rose végül a Bulls csapatában landolt, három évvel később már ő volt az NBA történetének legfiatalabb MVP-je. Minden csodásnak tűnt, de az élet, valamint Rose teste közbeszólt. Az előzetesen elképzelt hőskölteményből szomorú tragédia kerekedett, de szerencsére a befejezés még hiányzik.

A legtehetségesebb fiú egy gyilkos környéken

Derrick Rose 9 éves volt, amikor Michael Jordan az 1998-as NBA-döntő hatodik meccsén a körte tetejéről eleresztett középtávoli tempóval megszerezte a Chicago Bulls hatodik bajnoki címét - nyolc éven belül. Az egész város kosárlabdalázban égett a '90-es években, minden kissrác Michael Jordan akart lenni. Persze ez igaz volt az egész Egyesült Államokra, de Chicagóra hatványozottan.

Ugyanígy volt ezzel a kis Derrick is. Édesanyja egyedül nevelte őt és három bátyját, akik szintén ügyesen bántak a labdával. A kezdetektől fogva tanítgatták Derricket, emellett hímestojásként vigyáztak rá. Volt is mitől félteni, a család ugyanis Chicago déli részén, Englewoodban élt, ami nemcsak az egész város, de az ország egyik legveszélyesebb környéke. Csak ebben a kerületben 2001 és 2016 között 4282 lövöldözéses esetet regisztráltak a hatóságok.Ugyanebben az időszakban Chicagóban több ember halt meg golyó által, mint amennyi amerikai katona Irakban és Afganisztánban összesen.

Englewoodot a drogbandák uralták, amelyek előszeretettel foglalkoztattak fiatal srácokat akár futárként, akár utcai árusként. Derrick két bátyja is tagja volt rövidebb-hosszabb ideig az egyik csoportnak, és ő is szeretett volna belépni, de testvérei megtiltották neki. Látták, hogy tehetséges kosaras, ezért folyamatosan azt sulykolták belé, hogy profi karrier vár rá.

Tábla Englewoodban: "Ne lőj, itt gyerekek játszanak"Forrás: thedailybeast

A közeli Murray Park pályáin lógott éjjel-nappal. A park szintén a galerik fennhatósága alá tartozott, de volt egy szabályuk: az ügyes fiatalokat nem bántják, hadd játsszanak, hátha ki tudnak törni. Persze meccs közben nem kímélték, egyszer eltörte a karját, amikor a levegőben meglökték és ráesett a bal könyökére. Begipszelték, majd azonnal ment vissza a parkba.

Egyre komolyabb híre ment a nyurga, gyors, atletikus fiúnak, aki általános iskolásként is oktatta a helyi keményfiúkat. Pénzben játszott, fogadásokat kötött annak érdekében, hogy legalább ennyivel is hozzájáruljon a többnyire üres családi kasszához. Tizenhárman éltek egy ötszobás házban, Rose emlékei szerint közülük 5-6 ember drogfüggő volt, a használt tű látványához pedig már nagyon fiatalon hozzászokott.

2003-ban édesanyja beiratta a Simeon Gimnáziumba, aminek már volt egy kosaras ikonja. Mintegy két évtizeddel korábban, még pont a Jordan-láz előtt az egész város Benji Wilsonról, a jövő nagy kosaras reménységéről, a Simeon végzős diákjáról beszélt. Azt mondták rá, olyan, mint Magic Johnson, csak jobban dob. Aztán 1984. november 20-án fényes nappal lelőtték az iskola mellett, másnap belehalt a sérüléseibe.

Rose az ő tiszteletére választotta a 25-ös számot, és felnőtt a feladathoz, a Simeon az ő vezetésével megnyerte az első- és másodévesek városi bajnokságát. Harmadévesként és végzősként pedig az állami bajnokságot is behúzták, előbbi alkalommal a döntőben ő szerezte a hosszabbításban a mindent eldöntő kosarat.

Derrick Rose a Simeon mezébenForrás: Chicago Sun Times


Akárhol lépett pályára, a tornatermek csordultig tele voltak, de nemcsak szurkolókkal, hanem egyetemi játékosmegfigyelőkkel is. Mindenkinél gyorsabb volt, magasabbra ugrott, hozzá hasonló gimnazista tehetséget rég nem láttak az emberek, az összes szakértő egyetértett abban, hogy korosztályának legtehetségesebb játékosa.

A munkamoráljára sem lehetett panasz, sőt. Saját ballagására sem ment el, inkább az iskola pályáján dobált.

Egy egyetemi év is elég volt

Négy év alatt 132 meccset játszott a Simeon színeiben, az iskola ezekből 120-at megnyert.
Az összes egyetem őt akarta, Rose végül a legendás vezetőedző, John Calipari személye miatt a Memphist választotta. Életében először hagyta el huzamosabb időre szülővárosát, a környezetváltás pedig nem is ment zökkenőmentesen. A mesterrel eleinte nem igazán találták a közös hangot, mert bár Calipari rajongott Rose szorgalmáért (az edzésekre egy órával korábban érkezett, a vége után pedig még 4-5 órát maradt a teremben), forrófejűnek tartotta. Ennek viszont a pályán nyoma sem volt, a Memphis hasított az NCAA-ben, az alapszakaszban 34 meccsből 33-at megnyert. Időközben kettőjük viszonya is rendeződött, Rose egyre érettebben játszott, és amellett, hogy támadásban továbbra is elkápráztatta a világot a hihetetlen robbanékonyságával és gyorsaságával, védekezésben is kimagaslóan teljesített. A Final Four elődöntőjében a Memphis a Kevin Love-val és a Rose-hoz megszólalásig hasonló stílusban játszó Russell Westbrookkal felálló UCLA-vel találkozott. Rose számára ez volt az igazi "coming out party", 25 ponttal és 9 lepattanóval jelentkezett, csapata pedig kiütötte kaliforniai riválisát.

A bajnoki cím viszont nem jött össze, ugyanis a fináléban a Kansas hosszabbításban legyőzte Rose-ékat, köszönhetően a rendes játékidő végén bemutatott hajrájának.

A teljes igazsághoz hozzá kell tenni, hogy évekkel később egy hosszú vizsgálat után a Memphis egész éves eredménylistáját és rekordjait törölték, mert kiderült, hogy Rose-nak meghamisították a tanulmányi eredményeit. Mindezt persze még nem tudta első éve után, aminek a végén, egy hét gondolkodás után fontos döntést hozott: nem fejezi be tanulmányait, hanem jelentkezik az NBA draftra.

Amikor az 1,7% bejön

Abból a korosztályból két játékos emelkedett ki: ő, valamint a Kansas csatára, Michael Beasley. Igen, akkor még nem lehetett tudni, hogy Beasley sokkal kevesebb ésszel és szorgalommal rendelkezik, mint tehetséggel.

A draftot minden évben megelőzi egy lottósorsolás, amely alapján meghatározzák a csapatok választási sorrendjét. Ennek az alapja az előző évi végeredmény, a legutolsó csapatnak van a legnagyobb esélye, hogy megnyerje a sorsolást, magyarul egy súlyozott lottóról van szó. A 2007-2008-as idényben a Bulls a 22. helyen végzett, azaz 9. legrosszabb együttes volt. A lottósorsolásnál 1,7% eséllyel pályáztak arra, hogy megnyerjék a húzást, ennél kisebb sansszal csak egy csapat, az Orlando Magic nyert 1993-ban.A kosáristenek viszont szerettek volna egy újabb szupersztárt Chicago-mezben látni, így az első választás joga végül a Bullshoz került. A klubot irányító Gar Forman-John Paxson duónak innentől kezdődött a dilemma: ott van egy hazai srác, akit már eddig is a tenyerén hordozott a város, ráadásul úgy tűnt, hogy baromi jó. Viszont Englewoodból jött, az egyik bátyáról mindenki tudta, hogy kétes ügyei vannak, ezek pedig visszaüthettek volna később. Ráadásul mi lesz, ha Beasleyből jobb játékos válik (tényleg nem lehetett tudni, hogy a következő 10 év legnagyobb trógere lesz), ők pedig teljesen hülyének fognak tűnni, hogy parlagon hagyták?

Megérkezett a megmentőForrás: Getty Images/AFP/2008 Getty Images/Nick Laham

A draft előtti este felhívták Rose-t és megkérdezték a bátyjáról. Az irányító annyit mondott, hogy ha nem kell nekik a bátyjával együtt, akkor ne őt válasszák. A Bullsnak tetszett a kőkemény hozzáállás, megkönnyítette a döntésüket. A chicagói fiúból hirtelen a város új reménysége lett.

2008-ban a Szeles Város ki volt éhezve a sportsikerekre. A Bulls Jordan óta szinte sehol nem volt, a Bears 2007-ben bejutott a Super Bowlba, de a Rex Grossman-Peyton Manning párharcból nem meglepő módon nem ők jöttek ki győztesen. A White Sox ugyan megnyerte a baseballbajnokságot 2005-ben, de Chicagóban a legtöbb ember a Cubsnak drukkol, nekik pedig csak a Steve Bartman-féle sorscsapás jutott 2003-ban. A Blackhawks utoljára 1961-ben nyert Stanley-kupát, a 2000-es években pedig az NHL pofozógépe volt (ez egyébként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 2010-es évtized legdominánsabb hokicsapata legyen).

Új Jordan van születőben

Szóval Derrick Rose megváltóként érkezett (vissza) Chicagóba. A kezdet itt sem volt sima, a nyári ligában és a szezon közepén is szenvedett Rose, de összességében remek első évet produkált, aminek a végén meg is választották az Év Újoncának. A rájátszásba bejutó Bulls a címvédő Boston Celticsszel találkozott az első körben, Rose pedig 36 pontot szórt élete első playoffmeccsén, amivel beállította Kareem Abdul-Jabbar újoncrekordját, emellett kiosztott 11 gólpasszt is.

"Nem evilági!" - ahogy a kommentátorok fogalmaztak. 

Fejlődése töretlen volt, a következő évben meghívták az All-Star gálára is, de az igazi áttörést a harmadik éve, a 2010-11-es idény hozta el. Egyrészt a Bulls is bivalyerős volt, másrészt Rose igazi szupersztárrá nőtte ki magát, az All-Star gálán is bekerült a kezdőcsapatba. Az alapszakaszt a Chicago zárta a legjobb mérleggel, Jordan óta először szerzett legalább 60 győzelmet a csapat. Rose-t pedig megválasztották a szezon legértékesebb játékosának, 22 és fél évesen ő lett az NBA történetének legfiatalabb MVP-je. A rájátszásban is sokáig jutott a Bulls, a keleti főcsoportdöntőben viszont a frissen összeálló, LeBron James, Dwyane Wade, Chris Bosh-féle Miami Heat erősebbnek bizonyult.

Rose-ra a bank is rászakadt a szezon után: egyrészt a Bullsszal aláírt egy 5 éves, 95 millió dolláros, maximális értékű szerződéshosszabbítást, másrészt az Adidasszal 300 millió dollár értékű szponzori megállapodást kötött. A csapból is ő folyt, az emberek megőrültek érte, de őt ez egyáltalán nem érdekelte:
Soha nem akartam híres lenni. Imádom a kosárlabdát és a családomon szeretnék segíteni. Ezekért játszom- mondta könnyekkel a szemében, elérzékenyülve a sportszergyártó sajtótájékoztatóján.

A következő évadnak is vérmes reményekkel vágott neki a Chicago, de Rose csak 39-szer tudott pályára lépni a 82-ből.

Egy végzetesen rossz mozdulat

Aztán 2012. április 28-án, egy rossz lépés következtében mindennek vége lett.

A csapat ismét első helyen végzett a keleti főcsoportban, az első fordulóban a nyolcadik kiemelt Philadelphia 76ers volt az ellenfél. Az első találkozó legvégén a Bulls magabiztosan vezetett, kevesebb mint másfél perccel a dudaszó előtt 12 pont volt a hazaiak előnye. A Chicago trénerének, Tom Thibodeau-nak, amennyire jó stratégia és védőguru volt, annyira megvoltak a maga hülyeségei is. Az egyik ilyen, hogy nem bízott sem a fiatalokban, sem a cserejátékosokban, ezért a kezdőket folyamatosan agyonjátsszatta. Ebből kifolyólag hiába dőlt már el a meccs, Rose még mindig a pályán volt 1:20-szal a vége előtt. Betört a gyűrű felé, felugrott, hogy kipasszolja oldalra a labdát, viszont rosszul rugaszkodott el. Leérkezés után kimászott az alapvonalhoz, majd a testét elöntötte a fájdalom. A lábai remegtek, elkezdett szédülni. Először azt hitte, nincs nagy baj, de másodpercekkel később már tudta: bal térdében elszakadt a keresztszalag.

Ezt később az MRI is megerősítette. Két héttel később megműtötték, majd kezdetét vette a borzalmasan hosszú rehabilitáció. 2012 őszén Rose nélkül vágott neki a következő szezonnak a csapat, de így sem teljesített rosszul. 2013. január-február környékén jelentek meg az első olyan híresztelések, hogy az irányító teste már készen áll, fejben viszont még messze van a visszatéréstől. A szurkolók és a média is kikezdte, az Adidas a visszatéréséről készített meglehetősen hatásvadász kampányvideót, Rose viszont hallgatott. Mindenki bizonytalan volt, a csapat sem zárta ki annak lehetőségét, hogy ismét pályára lépjen, ám ez végül nem történt meg, az egész 2012-13-as idényt kihagyta. 2013 októberében lépett pályára ismét, de csak 10 meccset bírt, ráadásul azokon is rozsdásnak tűnt. Egy olyan szuperatlétának, mint neki, aki a robbanékonyságból, fürgeségből, súlypontemelkedésből él, óriási érvágás egy térdsérülés. És sajnos nem az volt az utolsó.

A visszatérés utáni 10. meccsén megint a lábához kapott, de most legalább le tudott sántikálni. Ezúttal a jobb térde sérült meg, elszakadt a meniszkusza. Újabb műtét, újabb szörnyű diagnózis: ki kell hagynia a szezon hátralevő részét. Kevés, ennél frusztrálóbb helyzet létezik egy sportoló számára: úton van afelé, hogy a sportág legendái között emlegessék, majd egy rossz lépés miatt másfél évet ki kell hagynia, hogy aztán az újrakezdés is csak egy hónapig tartson.

De ő ebből is visszatért, igaz, a következő két idényben csak 51, illetve 66 találkozót tudott vállalni a 82-ből. Újabb operáció várt rá, de nem kellett annyit kihagynia, mint az előző kettő után.

Szerencsére azért jó dolgok is történtek vele a pályán. 2015. május 8-án a Cleveland Cavaliers elleni főcsoportdöntő 3. meccsén 30 pontot dobott, és ő süllyesztette el a mára ikonikussá váló győztes, palánkos triplát az utolsó másodpercben.

Néhány jó meccsen és emlékezetes pillanaton kívül viszont csak árnyéka volt korábbi önmagának. Kevesebb percet tudott a pályán tölteni, kevesebb dobást vállalt, és azokat is gyengébb hatékonysággal. A szurkolók és a média ugyanúgy ekézte, mint addig, a helyi hősből bukott ember lett. Egyszer azt találta mondani, hogy a játék és a jelen kevésbé érdekli, mint a biztonságos jövő, amivel aztán főleg magára haragított mindenkit. Csakhogy a szerződése miatt mozdíthatatlan volt, nem volt olyan csapat a ligában, amely átvett volna egy ennyire drága és sérülékeny játékost.

Egész Chicago lemond róla, utálja New Yorkot

2016-ban viszont az NBA fizetési sapkája ugrásszerűen megnőtt az újonnan megkötött televíziós szerződés miatt. A játékosok fizetése elszabadult, kispadmelegítők kaptak annyi pénzt, mint korábban a kulcsjátékosok. Rose szerződése ezzel már nem számított albatrosznak, ráadásul már csak egy év volt belőle hátra.

Ő persze hallani sem akart az egészről, de nem volt beleszólása. 2016. június 22-én épp Los Angeles-i házában tartózkodott, ahol dokumentumfilmet készítettek róla. A kamerák pont forogtak, ő pedig a cserepletykákról beszélt, amikor megcsörrent a telefonja. Ügynöke, BJ Armstrong hívta, hogy közölje vele: a Bulls a New York Knickshez cserélte. Egy kép többet mond ezer szónál, egy videó meg pláne, úgyhogy inkább nézzék meg, hogy fogadta a hírt:

Amellett, hogy rendkívül megviselte, hogy el kellett hagynia ismét Chicagót, az sem segített a lelkén, hogy New Yorkba kellett költöznie, a Knicks ugyanis hiába patinás és a világ egyik legértékesebb sportklubja, vállalhatatlanul menedzselte a tulajdonos, James Dolan, valamint az akkori elnök és korábbi edzőlegenda, Phil Jackson. Rose azzal vigasztalódhatott, hogy barátja és exbullsos csapattársa, Joakim Noah is követte.

Olyan gyorsan történtek az események, hogy fel sem tudta dolgozni. Az ünnepelt chicagói sztárból, Jordan méltó utódjából egy haldokló, mérgezett kultúrájú pöcegödörbe zavarták. New York pedig nem való mindenkinek, annak pedig főleg nem, aki utálja a hírnevet.Rose besokallt. 2017. február 9-én a csapat a Madison Square Gardenben fogadta volna a New Orleanst, ő viszont egyszerűen felszívódott. Mint kiderült, szó nélkül hazarepült édesanyjához, senkit sem értesített. Néhány napra el akart szakadni a pörgéstől és a várostól, ehhez pedig az otthon melegére volt szüksége. Csakhogy egy profi sportoló nem tehet ilyen, ezért a klub megbüntette. Pár nappal később visszatért, és 30-at dobott a Bostonnak, aztán a szezon végén ismét összeszedett egy meniszkusz-sérülést, ami miatt megint kés alá kellett feküdnie - öt év alatt negyedszer, 28 évesen.

Minimálbér, munkanélküliség, karriercsúcs

Életében először szabadon igazolható lett, a bajnoki cím reményében LeBron James mellé szerződött a Clevelandhez, méghozzá minimum összegért. Azaz öt évvel azután, hogy megkapta maximálisan megengedett pénzt, ezúttal pedig a ligaminimummal kellett beérnie.

Pontátlaga a felére csökkent, kiszorult a kezdőből, ráadásul már a bokái is rakoncátlankodtak.
Ismét elhagyta a csapatot, de ekkor már komolyan fontolóra vette, hogy be kellene fejeznie. Hetekig volt távol, de úgy döntött, visszatér. A Cavaliers azonban nem sokkal később elcserélte (LeBron "edző" gyakorlatilag egy nap alatt kicserélte az addig teljesen diszfunkcionális csapatot), ő pedig a Utah Jazzhez került. Onnan azonnal felhívták, hogy spórolja meg magának a repjegyet, ott ugyanis nem számítanak rá és kivásárolják.Végül régi edzője, Thibodeau mester dobott neki mentőövet, aki akkor már a Minnesotát irányította. A Wolves 14 év után először jutott rájátszásba, Rose ott nyújtott teljesítménye pedig meggyőzte a vezetőséget, hogy a következő évre is megtartsák.

Aztán pont a Utah ellen 2018. október 31-én, amikor először volt kezdő a szezonban, megtörtént a csoda. Villantott valamit a régiből, és meg sem állt 50 pontig, ami karriercsúcsot jelentett. A meccs végén pedig az ő blokkja jelentette a győzelmet. Nem csoda, hogy a rendkívül mélyszívű, rengeteg nehézséget túlélő Rose alig találta a szavakat a pályaszéli interjú alatt.

Pontátlagát visszatornázta 18 környékére, viszont már nem csak a gyűrű támadásából élt, megtanult ugyanis triplát dobni. A kiváló szezonnak köszönhetően több csapat is hívta, ő végül a Detroithoz írt alá tavaly nyáron. A koronavírus miatt felfüggesztett szezonban a Pistons legstabilabb játékosa lett, és ha egyáltalán befejezik az idényt és osztanak majd díjakat, akkor az egyik legnagyobb esélyese lesz a Legjobb hatodik ember-elismerésnek.

A szakadék legmélyéről mászott vissza, két évvel ezelőtt senki egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy legalább átlagos, vagy afölötti NBA-játékos lehet még belőle. Rossz belegondolni, hogy a vele sokszor összehasonlított Russell Westbrook (akinél Rose mindenképpen okosabb kosaras) milyen pályát futott be egyénileg, és hogy Rose hol tarthatna most, 31 évesen. Ezt viszont soha nem tudjuk meg. Az szinte biztos, hogy ha nem következik be valami váratlan fordulat az életében, akkor ő lesz az első játékos, aki nyert MVP-címet, de nem kerül be a Hírességek Csarnokába. A legszomorúbb ebben, hogy ezt nem is magának köszönheti (bár vannak olyan vélemények, hogy megtanulhatott volna jobban bánni a testével és kifejleszteni egy sérülésbiztos technikát az elrugaszkodásra és a leérkezésre), hanem annak, hogy a térdei cserben hagyták. Ha esetleg elkerülne a folytatásban egy erősebb csapathoz, és bajnoki címet nyerne, akkor hasonló pályafutást tudhatna maga mögött egyszer, mint anno Bill Walton. Az már legalább keserédes befejezése lenne az ő történetének, ez viszont egyelőre sajnos csak keserű, még a 2010-es és 2014-es világbajnoki cím ellenére is.