Vágólapra másolva!
Pontosan 50 évvel ezelőtt, 1970. május 8-án játszották minden idők legizgalmasabb NBA-finálé mérkőzését, legalábbis az ESPN 2010-es listája szerint. Számos esemény miatt emlékezetes maradt a mindent eldöntő meccs: egy metropolisz megdicsőülése, egy csodálatos karrier méltatlan vége, valamint egy heroikus teljesítmény is ehhez köthető.

Nem volt egyszerű a New York-i sportrajongók élete az 1960-as években. A Yankees dinasztiája 1962-ben véget ért, a Mets épphogy megalakult, a Rangers az NHL alsó feléhez tartozott, a Giants sorozatban három NFL-döntőt veszített, aztán a Jets végre nyert egy Super Bowlt 1969-ben Joe Namath vezetésével (ez persze aligha vigasztalta a Giants-drukkereket).

Az Egyesült Államok legnagyobb városa áhítozott a sportsikerekre, amit először a Jets szállított nekik, egy évvel később viszont végre a Knickerbockers is felért a csúcsra, története során először.
Az együttes még az '50-es évek elején elbukott egymás után három döntőt, utána viszont egyáltalán nem volt tényező. Persze még akkor sem lett volna az, ha zseniális kosarasok alkották volna a csapatot, hiszen a Boston Celtics uralta azt az időszakot, mellettük a Wilt Chamberlain-féle Philadelphia is csak egyszer rúghatott labdába, míg a Jerry West és Elgin Baylor vezette Lakers egyszer sem tudott bajnok lenni.

1970-re viszont megüresedett a Celtics trónja, amely a rájátszásba sem jutott be.

Az alapszakaszban a New York Knicks végzett a legjobb mérleggel, amelyben addigra összeállt a Willis Reed-Walt Frazier-Dave DeBusschere hármas, valamint az általuk csúcsra járatott kőkemény védekezés.

Reednek különösen jó szezonja volt, megválasztották az All-Star gála és az alapszakasz legértékesebb játékosának (MVP) is, önbizalomtól duzzadva várhatta a rájátszást. Ott viszont aligha lehetett volna nehezebb dolga. Az első körben a Baltimore Bullets színeiben játszó Wes Unselddel kellett felvennie a harcot, aki az előző szezonban véghez vitte azt a bravúrt, hogy elsőévesként nemcsak az Év Újonca-díjat, hanem az MVP-t is besöpörte. A négy győzelemig tartó párharcot óriási csatában, hét meccsen nyerte meg a Knicks, jöhetett a főcsoportdöntő és a Milwaukee Bucks, valamint egy újabb fiatal center a Bucks színeiben.

Reed és Abdul-Jabbar (azaz Alcindor) párharcáról a Sports Illustrated is címlapon számolt be Forrás: SI

Az elsőéves Lew Alcindor nem pazarolt sok időt a szárnybontogatásra, berobbant az NBA-be, ő lett az Év Újonca, később pedig felvette az iszlám vallást és Kareem Abdul-Jabbar néven vált a kosárlabda egyik legnagyobb alakjává. 1970-ben viszont még túl nagy falat volt számára a Knicks és Reed (aki körülbelül 15 centivel alacsonyabb volt nála), a New York 4-1-es összesítéssel jutott be a nagydöntőbe, ahol a mindennél éhesebb Los Angeles Lakers várt rájuk.

Jerry West és Elgin Baylor, a két veterán, de még mindig bajnoki cím nélkül álló zseni mellett akkor már Chamberlaint is a soraiban tudhatta a Lakers, amely egy évvel korábban szívszorító vereséget szenvedett a Celticstől a fináléban.

Abban az évben adták át először a döntő legjobbjának járó egyéni elismerést, amelyet annak ellenére West kapott, hogy kikaptak. Azóta erre nem volt példa, a díjat csak olyan kosaras kapta meg, aki bajnok lett.

Reed nem szerette a Lakerst, ahogy a Lakers sem őt. Egy 1966-os meccsen teljesen bekattant, és egyedül nekirohant a Los Angeles-i játékosoknak, mindenkivel verekedni akart, Rudy LaRusso és Henry Finkel állkapcsát is eltörte. Szerencséjére 1970-ben már egyikük sem volt a csapat tagja, de abban biztos lehetett, hogy nem lesz könnyű dolga, főleg Chamberlain ellen.

Az 1966-os megőrülés:

Az 1970-es finálé a várakozásoknak megfelelően rendkívül szorosan alakult. Az első meccset 12-vel nyerte a Knicks, a másodikat kettővel a Lakers. A harmadikon és a negyediken egyaránt hosszabbítás döntött, egyszer ide, egyszer oda. Az ötödiken héttel győzött a Knicks, de a siker vezéráldozatot követelt: az egész szériában remekül kosarazó, addig 32 pontot, 15 lepattanót és 4 gólpasszt átlagoló Reednek elszakadt a combizma.

A hatodik találkozóról értelemszerűen hiányzott, távollétében a Lakers 23 ponttal, kiütéses győzelmet aratott, az őrzéséből kiszabaduló, addig átlagban 19 pontot termelő Chamberlain pedig 45 pontot és 27 lepattanót jegyzett.

A hetedik, mindent eldöntő meccset 1970. május 8-án a kosárlabda Mekkájában, a New York-i Madison Square Gardenben játszották. Ezt megelőzően az egész város azt találgatta, vajon Reed visszatérhet-e. Habár az újságok folyamatosan arról cikkeztek, hogy a center játéka legjobb esetben is valószínűtlen, a szurkolók nem adták fel a reményt. Nem úgy az ABC csatorna, aminek köszönhetően a történelem során először országos adó sugározta a finálét. Reed sérülése és a várhatóan egyoldalú meccs helyett azonban mást tűztek műsorra, míg a mérkőzést csúsztatva adták, így szinte senki nem látta valós időben (egy lokális, alig néhány ezer háztartásban fogható adó vetítette csak élőben).
Miközben a két kommentátor a bemelegítés előtt egymással beszélgetett, egyszer csak hangrobbanásra lettek figyelmesek.

Willis Reed, miután egy lónak is elengedő fájdalomcsillapítót belepumpáltak, kibotorkált a pályára, hogy dobjon néhányat a meccs előtt.

Minden szempár rá szegeződött, a Garden tombolt, a Lakers játékosai elfehéredtek. Az edzőként legendává váló, játékosként a Knicksszel két bajnoki címet nyerő Phil Jackson később azt mondta, hogy soha nem hallott még akkora hangorkánt. A túloldalon Jerry West próbálta nyugtatni csapattársait, majd elkezdődött a meccs.

Reed megérkezik, néhány perccel később Wilt arcába dobja a tempót:

Az első percekben Reed máris "bemutatkozott": látványosan sántítva valahogy felért a Knicks támadásához, megkapta Fraziertől a labdát a büntetővonalon, majd beverte a tempót. A Garden népe szinte teljesen megőrült, de még ezt is tudták fokozni néhány perccel később, amikor Reed egy távolabbi dobást süllyesztett el Chamberlain fölött. Villámgyorsan berámolt 4 pontot, de ami még ennél is fontosabb: a Lakers játékosai teljesen szétestek az események hatására. Az első negyed után 38-24-re, félidőben 69-41-re vezetett a Knicks.

Reed nem dobott több pontot, de csodálatosan védekezett Chamberlain ellen,

aki megint nem tudta hozni a tőle elvárhatót (az mondjuk nem Reed érdeme, hogy Chamberlain 11 büntetőből mindössze egyet tudott értékesíteni). Támadásban a stafétabotot Frazier vette át, aki legendás teljesítményt nyújtott: 36 pontja mellett kiosztott 19 gólpasszt (a Lakersnek összesen volt 17), valamint leszedett 7 lepattanót is. A Knicks 113-99-re, magabiztosan megnyerte az összecsapást a későn ébredő Lakers ellen, és megszerezte története első bajnoki címét. A járni alig, ugrani egyáltalán nem bíró Reed végül a 48 percből 27-et a pályán töltött, a csapat egy emberként ünnepelte a lefújás után.

Willis Reed (jobbra) és Wilt Chamberlain legendás párharcokat vívtak Forrás: ESPN

Ő lett a döntő legértékesebb játékosa, amivel "megalapította" azon kosarasok klubját, akik ugyanabban a szezonban elhódították az All-Star gála, az alapszakasz és a döntő MVP-jének járó trófeát is. Azóta két ember csatlakozott hozzá: Michael Jordan (1997, 1998) és Shaquille O'Neal (2000).

Két évvel később a Lakers visszavágott, azt a finálét 4-1-re nyerte a kaliforniai csapat, de már Elgin Baylor nélkül, aki az NBA első olyan szupersztárja lett, aki megannyi rekord tulajdonosaként, de bajnoki cím nélkül vonult vissza. A '70-es döntő utolsó mérkőzésén lépett pályára utoljára a rájátszásban, a következő szezonban 2, az azutániban 9 meccset tudott vállalni, majd visszavonult.

Pont abban az évben, amikor bajnok lett a Lakers.

1973-ban is ugyanez volt a párosítás, azt a Knicks nyerte 4-1-re.

Ki gondolta volna akkor, hogy az újabb ínséges időszak legalább 47 évig, de valószínűleg még tovább fog tartani? New Yorkban azóta is a megmentőre várnak, de kiderült, hogy az nem Bernard King, Patrick Ewing, Stephon Marbury, Amare' Stoudemire, Carmelo Anthony vagy Kristaps Porzingis lesz. A helyieknek marad a sötét jelen, azaz James Dolan rémuralma, valamint a nosztalgiázás és a sántikáló Willis Reed emléke.