Társoldalunk:

Peyton Manning csúnyán fejreállt, de jobban járt, mint legnagyobb riválisa

2020.06.22. 06:56

A sportvilágban rengeteg út vezet a csúcshoz. Vannak, akikről már nagyon fiatalon kiderül, mire hivatottak, míg mások inkább későn érő típusok. Nincs ez máshogy az amerikai major sportokban sem, ahol hiába vannak szem előtt a játékosok már tizenéves koruktól kezdve, nem mindenki győzi meg elsőre a nézőket, klubvezetőket vagy a médiát arról, hogy korszakos egyéniség lesz. Ebben a sorozatban három profiliga (NBA, NFL, NHL) 5-5 halhatatlanjának debütálását mutatjuk be, megvizsgálva, hogy lehetett-e már akkor sejteni róluk, ki és mi válik belőlük. Befejező részünkben az amerikaifocisoké a főszerep.

A korábbi epizódoknál sem volt könnyű kiválasztani 5 legendát a legjobbak közül, az NFL-ben viszont ez még nagyobb kihívás. Teljesen különálló csapatrészek, azokon belül is összehasonlíthatatlan posztok, különböző érák jellemzik ezt a sportot. Persze így is vannak megkerülhetetlen alakok, akik biztosan ott lennének az NFL Mt. Rushmore-ján. Mivel szinte mindig is az irányítóposzt volt a legfontosabb az amerikaifutballban, ezért tőlük hárman is bekerültek erre a listára, rajtuk kívül a valaha volt legjobb nem-irányító és a legjobb védő első meccséről is megemlékezünk.

Joe Montana

Sokan még ma is úgy tartják, Joe Montana volt az NFL történetének legjobb játékosa. Nyert négy Super Bowlt, 2 MVP-díjat, temérdek rekordot állított fel, amelyek közül néhány még ma is áll. Ijesztő higgadtság, totális fókusz és rengeteg hátrányból megnyert meccs jellemezte karrierjét (csoda, hogy ő volt Tom Brady példaképe?), és ezeket a kvalitásokat már egyetemi évei alatt is csillogtatta. Ezek közül a leghíresebb a "Húsleves Meccs", amit teljesen átfagyva, a félidei szünetben elfogyasztott tányérnyi húslevesnek köszönhetően nyert meg az utolsó 8 percben 22 pontos hátrányból.

Csonttá fagyott, húslevest evett, majd megnyerte a meccset

Joe Montana egy igazi legenda a tojáslabdás sportot kedvelők körében. Nevéhez számtalan rekord, óriási fordítások és egy komoly sérülés utáni nagy visszatérés is fűződik. Az észak-amerikai profi amerikaifoci-liga (NFL) hihetetlen zsenije, akinek acélsodronyból voltak az idegei, és a pályán nem ismert vesztett helyzetet.

A heroikus teljesítmény ellenére sem győzte meg az NFL-csapatokat arról, hogy ő lenne a jövő embere. Az amatőr játékoskiválasztó (draft) előtti erőfelmérőn (combine) teljesen átlagos értékeléseket kapott, a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy micsoda klasszis válik majd belőle később. Végül az 1979-es draft 3. körében, összesen a 82. játékosként választotta ki őt a San Francisco 49ers. Az újonnan kinevezett vezetőedző, Bill Walsh nem akarta egyből mélyvízbe dobni, hiába volt már 23 éves, amivel az újoncok között idősnek számított.

Helyette Steve DeBerg volt a kezdő, de a Frisco annyira gyengén szerepelt az egész szezonban, hogy Walsh bátran kísérletezhetett olyan mérkőzéseken, amelyek már bővel eldőltek a vége előtt, ráadásul az elvárások sem voltak magasak.
Ez történt 1979. november 18-án is, amikor a 49ers a Denver Broncost fogadta. A jóval esélyesebb vendégek egy 21-0-s harmadik negyeddel gyakorlatilag eldöntötték a meccset és 38-21-re vezettek a negyedikben. 2:47 perc volt hátra a meccsből, amikor Walsh pályára küldte Montanát. Az újoncnak már addig is volt két passzkísérlete az NFL-ben, az egyik 8 yardot, a másik -8 yardot ért, de az ilyenekből semmi érdemlegeset nem lehet levonni.

Szóval jött Montana, aki a Denver 30 yardos vonaláról indíthatott támadást. Az első három passzából mindössze mínusz egy yardot sikerült haladni, 4. kísérletre viszont Walsh fennhagyta a támadókat, Montana pedig egy 15 yardos átadással (amit James Owens kapott el) tartotta életben a támadást. Aztán jött maga a pillanat, amivel letette névjegyét: egy 16 yardos bomba Bob Bruer felé, aki egy kézzel húzta be a labdát az end zone-ban, ez pedig touchdownt ért a Friscónak. Igaz, ez csak az eredmény kozmetikázására volt elég, de Montanának jóval többet jelentett. A vereséggel véget ért találkozó után Walsh szűkszavúan így értékelt: Joe Montana legalább csillogott.Az irányító mindössze 23 passzkísérlettel és ezzel az egy TD-vel fejezte be első évét, majd a következő fél szezont még javarészt a kispadon töltötte. Aztán 1981-ben megragadta a gyeplőt és azonnal Super Bowl-győzelemig vezette a 49erst, a klub pedig az ő (és Walsh, valamint egy mindjárt bemutatott elkapó) vezetésével uralta a '80-as éveket.

Lawrence Taylor

A valaha volt legrettegettebb védőjátékos, aki az NFL-ben pályára lépett. A gyorsaság, fürgeség és erő tökéletes kombinációja volt, akitől félt minden irányító.
Így volt ez már akkor is, amikor a North Carolina Egyetemre járt. Amikor jelentkezett az 1981-es draftra, a szakértők már akkor azt mondták, hogy az NFL legjobb, legkeményebb védője lehet, aki még nagyobb terrorban tarthatja a támadókat, mint a trón korábbi birtokosa, Dick Butkus.

A drafton második helyen választó New York Giants nagy szerencséje az volt, hogy az első helyen a New Orlean Saints a futó George Rogersben látta a megmentőt, pedig egyértelmű volt, hogy a korosztály legjobb játékosa poszttól függetlenül is Lawrence Taylor. Aki így a Giants ölébe hullott, a csapattársak pedig már az edzőtáborban szembesültek azzal, hogy a 193 centis, 107 kilós Taylor nem hétköznapi passzsiettető lesz. A Giants irányítója, Phil Simms mondta ezt róla:
Alig vártam, hogy elkezdődjön végre a szezon. Onnantól nem engem gyilkolt, hanem az ellenfelet.Már az előszezonban is parádézott, az első hivatalos alapszakaszmeccse viszont nem úgy sikerült, ahogy tervezte: 24-10-es vereség a rivális Philadelphia Eagles ellen, az irányítót, Ron Jaworskit egyszer sem sikerült labdástul földre vinnie (sack), beszedett viszont egy sárga zászlót, amit sportszerűtlenségért, pontosabban szükségtelen durvaságért dobtak rá a harmadik negyed végén.
Emellett volt néhány szerelése, bár ezeket az 1981-es szezonban még nem jegyezték hivatalosan, így pontos adat nincs erről.

A New York Times másnapi beszámolójában máris azon lamentáltak, vajon nem kellett volna-e a Giantsnek is futójátékost választania Taylor helyett, ő azonban az év folytatásában, majd a következő 13 évben csattanós választ adott. Ő lett az egyetlen játékos, akit az Associated Press már újoncként is az Év védőjének választott. 1982-ben és 1986-ban ismét elnyerte ezt a címet, sőt, utóbbinál az egész NFL legértékesebb játékosa lett, ezzel 1971 és Alan Page óta az első és egyetlen védő, aki MVP-díjat kapott. Ráadásul minden szavazatot ő zsebelt be, ezt rajta kívül csak Tom Brady mondhatja el magáról, akivel ugyanez történt 2010-ben.Sőt, ezt a szezont Super Bowl-győzelemmel koronázta meg, amit 1990-ben megismételt. Egészen fantasztikus karrier az övé (a pályán, azon kívül már más a helyzet), és alighanem New Yorkban a mai napig mindenki a fejét fogná, ha Taylor helyett mást választ a csapat.

Jerry Rice

Valójában ő az egyetlen játékos, aki felveheti a harcot Tom Bradyvel abban a nem is létező versenyben, hogy ki az örökös legjobb. Persze ez is csak posztok nélküli összehasonlításnál fordulhat elő, Rice ugyanis elkapó volt. Közülük viszont már-már utcahosszal a legjobb, a legtöbb rekordját megközelíteni sem fogják tudni. Az elkapók legfőbb statisztikai mutatóiban (elkapás, elkapott yard, elkapott touchdown) nemcsak ő vezet, de esély sincs arra, hogy megelőzzék.

Már egyetemen is döntögette a rekordokat, de mivel a sebességével akadtak gondok (ráadásul gyenge egyetemre járt), ezért nem volt körülötte akkora a felhajtás, mint mondjuk Taylor esetében.
Az 1985-ös drafton a San Franciscóhoz került meglehetősen kalandos módon: bajnokként a Frisco az első körben az utolsó, 28. helyről választhatott. Bill Walshnak tetszett Rice játéka, de félt, hogy a tizenhetedikként választó Dallas Cowboys el fogja vinni, ezért a draft napján üzletet kötött a New England Patriots-cal, és adott két első körös draftjogot a New England 16. helyére szóló cetlijéért.

Így került végül a címvédőhöz, ahol hamar beverekedte magát a kezdőcsapatba. Szeptember 8-án debütált az NFL-ben, igaz, semmi különöset nem mutatott: 4 elkapás, 67 yard, teljesen átlagos számok. Mivel akkoriban még a saját korosztályából is csak 3. legtöbbre tartott elkapó volt, ezért szinte senki sem emelte ki külön az ő teljesítményét, pedig a Frisco wide receiverei közül ő hozta a legjobb számokat a Minnesota Vikings ellen elvesztett szezonnyitón.De nem kellett sok ahhoz, hogy játéka láttán először essen le a teljes NFL álla: három hónappal később már volt egy 10 elkapásos, 241 yardos meccse a Los Angeles Rams ellen, talán akkor kezdte el mindenki sejteni, mire is lehet képes ez az ember. Második évében már vitathatlanul ő volt posztja legjobbja, a harmadikban hihetetlen rekordokat állított fel, a negyedikben és az ötödikben pedig Super Bowl-győzelemhez segítette Joe Montanát, később, 1994-ben pedig Steve Younggal is nyert egyet. Páratlanul hosszú, 20 éves pályafutását 2004-ben fejezte be mint az NFL egyik legnagyobb alakja.

Peyton Manning

Ha valakinek, akkor az ő vállát aztán szétroppanthatta volna az az őrületes nyomás, amivel már azelőtt meg kellett birkóznia, hogy pályára lépett az NFL-ben.
Manning 1994 és 1998 között remekül irányította a Tennessee Egyetemet, valószínűleg már 1997-ben is ő lett volna az NFL draft első kiválasztottja, de inkább maradt még egy évet. Ez érdekessé tette a helyzetet, ugyanis Manning utolsó szezonjában a Washington State irányítója, Ryan Leaf is fantasztikusan játszott, több játékoselemző pedig azon a véleményen volt, hogy Leaf jóval tehetségesebb nála.

A draft előtt hónapokig találgatták, hogy ki a jobb aktuálisan és ki néz fényesebb karrier elé. Habár az első helyen választó Colts megfigyelői is Leafet preferálták, Bill Polian igazgatóé volt az utolsó szó, akit Manning meggyőzött a személyes interjún, míg Leaf a második helyen választó San Diego Chargershez került.

1989 óta először telt meg 1998. szeptember 6-án az indianapolisi RCA Dome, mert mindenki Peyton Manningre volt kíváncsi. Na jó, lehet, hogy a Miami Dolphins irányítója, Dan Marino is érdekelte őket egy kicsit, de ezúttal nem ő volt a főszereplő. Szinte az összes kamera az újoncot figyelte, külön operatőr kísérte őt, amikor kifutott a pályára, egy kamerát pedig a családjára is állítottak (ahol ott ült a kis Eli is).

Manning bátran és jól játszott másfél negyeden keresztül, aztán vétett egy csúnya interceptiont, amivel kiváló helyzetbe hozta a Miamit. Ezt később még egy eladott labda követte (ami inkább volt Marshall Faulk hibája, mint az övé), majd a végjátékban még egy, amit ráadásul vissza is hordott touchdownra a Dolphins, ez szintén Manning lelkén száradt. A meccs utolsó játékával aztán némileg kiköszörülte a csorbát és megtalálta az end zone-ban későbbi kedvenc célpontját, Marvin Harrisont (korábban is sikerült neki, de az elkapó elejtette a labdát), amivel összejött Manning első touchdownja az NFL-ban.
A fogadtatás vegyes volt, mert bár statisztikailag nem volt éppen fényes a bemutatkozása, a mutatott játék, a hosszú passzok (előtte épp a karereje miatt kételkedte benne) és a támadók koordinálása reménytkeltőnek tűnt.

Peyton Manning (jobbra) épp Ryan Leaf és a Chargers ellen szerezte meg pályafutása első győzelmét az NFL-benForrás: colts.com

Több rekordot is megdöntött első évében (köztük egy máig fennálló negatívat is a 28 interceptionnel), aztán korszakos egyéniség vált belőle. Vannak azóta is érintetlen csúcsai, nyert két Super Bowlt és minden idők egyik legjobbjaként, friss bajnoki címmel vonult vissza 2016-ban. És mi lett Ryan Leafből? Röviden: bukott ember.

Tom Brady

Inkább bele sem kezdünk a GOAT méltatásába, mert arra még egy különálló cikk sem lenne elég. Szinte mindenki tudja, mit ért el az NFL-ben, ahogy azzal is tisztában vannak a legtöbben, hogy teljesen átlagos, "futottak még" irányítóként került a ligába. A Michigan Egyetemen első két évében alig került pályára, a harmadikban övé volt a csapat, a negyedikben pedig felesben játszott Drew Hensonnal a szezon első felében, mire sikerült megszilárdítania kezdőpozícióját.
Habár ő maga azt várta, hogy a 2000-es draft 2-3. körében valaki majd kiválasztja, egészen a hatodikig kellett kitartania, ahol a 199. helyen a New England Patriots végre kimondta a nevét.Szinte az egész 2000-es szezont végigülte Drew Bledsoe mögött, összesen három passzkísérlete volt, amiből egy lett sikeres, így ezt most figyelmen kívül hagyjuk. Sokkal érdekesebb a 2001-es idény harmadik mérkőzése szeptember 30-án az Indianapolis Colts ellen, ami egyben a sok Brady-Manning-csörte első felvonása volt. Mivel Bledsoe-nak belső vérzése volt, ezért nem tudta vállalni a játékot (az első fordulóban sérült meg, akkor minimális időre beállt helyette Brady, majd a másodikban ismét játszott, de még mindig nem volt egészséges) jöhetett a 24 éves Brady, aki ekkor kezdett először az NFL-ben.

És ahogy azt egy hatodik körben draftolt irányítótól várni szokták, nem csinált semmi különöset, szépen lemenedzselte a játékot, 23 passzkísérletéből 13 volt pontos, ez 168 yardot ért, nem volt sem touchdownja, sem interceptionje, a Patriots pedig 44-13-ra kiütötte Manningéket. Tipikus game manager-típusú irányítók számsora, ember nem gondolta volna, hogy ez volt minden idők legjobbjának első teljes meccse, ráadásul a következő találkozón is hasonlóan játszott.

Aztán egyszerűen beleszokott a szerepbe, a szezon végén meg már első bajnoki címét ünnepelhette, amit azóta öt követett. Még aktív játékosként is vitatlhatatlanul a legsikeresebb, aki valaha pályára lépett az NFL-ben, most pedig mindenki azt várja, mire megy Tampában azok után, hogy 20 szezon után elhagyta a New Englandet.

A listából kiderül, hogy Brady és Montana között újabb párhuzam az NFL meghódításának útja. Egyikükre sem tekintettek csodatevőként, amikor profinak álltak, aztán mindketten kivárták a sorukat, szép lassan belejöttek a játékba, végül halomra nyerték magukat. Manninget viszont azonnal bevágták a mélybe, és bár eleinte sok vizet nyelt, végül a felszínen maradt, megtanult úszni és ő is rendkívül sikeres lett. Taylorral szemben is magasak voltak az elvárások, aki ugyan a legelső meccsen még nem mutatott sokat, első szezonja végén már ő volt a legjobb védő. Rice-ról pedig tudták, hogy jó, ezért is cserélt érte a San Francisco. Az első meccsein sokszor játszott idegesen és több passzt is elejtett, végül mégis fantasztikus pályafutását úgy zárhatta le, hogy megkérdőjelezhetetlenül ő a valaha volt legjobb elkapó - és talán a legjobb játékos is.