Társoldalunk:

Kobe Bryant búcsúját soha senki nem fogja felülmúlni

2020.07.10. 08:58

A búcsú nem mindig sikerül úgy, ahogy az ember eltervezi. A világ összes sportolójának a fejében megfordult már a gondolat, milyen lesz az utolsó versenye vagy meccse. Mindenki szeretne jó teljesítménnyel, emlékezetes körülmények között, talán bajnokként is visszavonulni, de ez keveseknek adatik meg. Az alábbiakban bemutatjuk, mely észak-amerikai klasszisoknak jött össze mégis a hollywoodi happy end, akik úgy mehettek nyugdíjba, hogy nem maradt bennük hiányérzet.

A lista összeállításakor fontos kritérium volt, hogy az illetőnek valóban az legyen az utolsó pályára lépése, valamint saját teljesítménye és az adott esemény fontossága is meghatározó tényező volt. Ezek miatt például hiányozni fog Michael Jordan, aki hiába dobott 45 pontot (közte a győztes duplával) az 1998-as NBA-döntő hatodik meccsén, az utolsó mérkőzését végül 2003-ban játszotta. Wayne Gretzkyt sem érdemes keresni, mert bár az 1999-es búcsú alkalmával kiosztott egy gólpasszt, de abból volt már neki korábban 1962, ráadásul a New York Rangers abban az évben nem jutott playoffba, ezért a Great One egy "átlagos" alapszakaszmeccsen köszönt el.

A jelenlegi helyzet különlegessége miatt meg kell említeni Vince Cartert, az NBA történetének egyetlen játékosát, aki 22 szezont töltött az NBA-ben, neki ugyanis (bár ezzel nincs egyedül) a koronavírus tett pontot a karrierjére, de mivel az ominózus utolsó meccsén már lehetett tudni, hogy felfüggesztik az idényt, ezért a közönség követelésére az Atlanta Hawks vezetőedzője, Lloyd Pierce becserélte a New York Knicks ellen az utolsó másodpercekre, ő pedig el is süllyesztett egy hárompontost, amit a csapattársak, az ellenfelek és a nézők is megünnepeltek.

Carter sem valószínű, hogy ilyen búcsúra vágyott, de egyrészt elmondása szerint megbékélt ezzel (az Atlanta nem lesz ott az NBA folytatásában), másrészt az utolsó dobása mégiscsak egy jó tripla volt.

De nézzük, kik voltak azok, akiknek valóra vált az álmuk.

NHL

A liga történetének legponterősebb hátvédje, Ray Bourque húsz és fél szezont húzott le a Boston Bruins színeiben, de két elvesztett Stanley-kupadöntőn kívül mást nem tudott felmutatni, már ha az öt James Norris-trófeát (az adott idény legjobb védőjének járó díj) és a tengernyi All-Star tagságot nem számoljuk. A Bruinsról hamar kiderült az 1999-2000-es szezonban, hogy nem fog a bajnoki címért harcolni, ezért a vezetőség tett egy szívességet Bourque-nak, és a bombaerős Colorado Avalanche-hez cserélte, hogy legyen esélye a kupagyőzelemre. Azonban a nyugati főcsoportdöntő mindent eldöntő, hetedik mérkőzésén egygólos hátrányban Bourque az utolsó másodpercekben a kapuvasat találta el, így az Avs elvérzett a Dallas ellen.

Az akkor 39 éves ikon adott még egy esélyt magának és a csapatnak, visszatért a következő szezonra is, ami szenzációsan sikerült, a Norris-szavazáson második lett, a Colorado pedig alapszakaszelsőként jutott a rájátszásba, ahol egészen a kupadöntőig menetelt. Ott a címvédő New Jersey Devils várt a csapatra, amely aztán a négy győzelemig tartó párharcban 3-2-re vezetett. Bourque ekkor az Avs élére állt, amely 4-0-ra nyert New Jerseyben, így jöhetett hazai jégen a hetedik mérkőzés.
Bourque 40 évesen is majdnem fél órát töltött a jégen, ami bárkinek elképesztő szám lenne. A végén már alig kapott levegőt, de csapattársai felküldték a jégre az utolsó másodpercekre, amikor az Avalanche 3-1-re vezetett, hogy ott élhesse át, ahogy lepereg az óra, és 22 év után végre bajnoki címet ünnepelhet.

Soha senki nem várt annyit a Stanley-kupára, mint ő, egészen pontosan 1612 alapszakasz- és 214 playoffmeccset. Nem csoda, hogy a kupaceremónián a Colorado csapatkapitánya, Joe Sakic a hagyománnyal ellentétben nem emelte magasba a jó öreg Stanleyt, hanem azonnal átnyújtotta Bourque-nak, ami a sporttörténelem egyik legnagyszerűbb gesztusa volt.

Bourque-hoz hasonlóan Québec tartomány szülötte Jean Béliveau, a Montréal Canadiens legendája. Az '50-es és '60-as évek egyik legjobb játékosa összesen 18 szezont húzott le a patinás klubnál, melynek csapatkapitánya is volt. Ahhoz képest, hogy nem akart profinak állni, fantasztikus karriert futott be: játékosként 10-szer nyert bajnokságot, majd sportvezetőként még hétszer, így a neve 17-szer van rágravírozva a Stanleyre, ami egyedülálló rekord. Volt pontkirály, kétszer választották az alapszakasz legjobbjának, 14-szer szerepelt az All-Star gálán. Az 1971-es szezon végén, majd' 40 évesen vonult vissza, de úgy, hogy a végén tizedszer is bajnok lett, ráadásul az egész rájátszásban ő osztotta ki a legtöbb gólpasszt.

Persze nem ők az egyetlenek, akik kupagyőztesként mentek nyugdíjba. 2015-ben Kimmo Timonen, a finnek olimpiai és vb-ezüstérmes védője ért fel 40 évesen a csúcsra úgy a Chicago Blackhawksszal, hogy előtte még nem volt bajnoki címe, ráadásul abban a szezonban még a karrierje is veszélybe került, miután vérrögöket találtak a szervezetében.

2011-ben, 43 évesen, az NHL történetének legidősebb döntőbeli gólszerzőjeként köszönt el Mark Recchi, ő viszont már 1991-ben és 2006-ban is magasba emelhette a kupát. Nem úgy Dallas Drake, aki 2007-ben, 38 évesen majdnem visszavonult, de a Detroit Red Wings szerződést kínált neki, ő pedig aláírta a bajnoki cím reményében. Megérzései nem hagyták cserben, a szezon végén ő is adhatott végre egy csókot a kupának, miután Nicklas Lidström először neki adta át.

NBA

A néhai Kobe Bryant esetében eltekintünk attól, hogy valaki bajnoki címmel vonuljon vissza. Neki úgyis volt már öt. De ahogy ő elköszönt a profi sporttól, úgy sem előtte, sem utána nem tette senki. Miután 2015 őszén bejelentette, hogy az lesz az utolsó szezonja, kezdetét vette a Kobe Bryant-turné, minden egyes csarnokban kapott valamilyen köszöntést, a fiatal játékosok pedig körberajongták. Mindenki ki akarta élvezni, hogy még játszhat vele vagy ellene, hiszen a kosárlabda egyik legnagyobb alakja készült arra, hogy abbahagyja. Aztán eljött a tényleges búcsú, 2016. április 13, a Staples Centerben a Utah Jazz ellen. Amennyire kínosan is rosszul festett az első percekben, annyira kezdett belerázódni a meccs második felére. A Jazz szinte végig vezetett, de Kobe megfordította a mérkőzést, az utolsó negyedben egymaga 23-21 arányban túldobta a teljes ellenfelet, végül 60 ponttal zárt. Ehhez kellett 50 dobás, de kit érdekel? 22 mezőnykosarából 16-ot szerzett úgy, hogy nem előzte meg gólpassz, de ezt sem kérte számon rajta senki. Miért is tették volna? Egyrészt annak a meccsnek erről kellett szólnia, másrészt egyedül is megverte végül a Jazzt. Így kell visszavonulni.

De úgy is lehet, ahogy egy másik legenda, Bill Russell tette, épp a Lakers kárára. A center az addigi 12 profi éve alatt 10 bajnoki címet szerzett, az utolsó alkalmával már ő volt a Boston Celtics edzője is. Az 1968-69-es szezonban viszont nem a várakozásoknak megfelelően szerepelt a csapat, ennek ellenére aztán mégis bejutottak a nagydöntőbe, ahol a Wilt Chamberlainnel megerősített Los Angeles várt rájuk.

Az első hat találkozó után 3-3 volt a párharc állása, jöhetett a mindent eldöntő hetedik, Los Angelesben. A Lakers tulajdonosa, Jack Kent Cooke már megrendelte a parádét, a csarnok teljes személyzetéhez eljuttatta az ünneplés forgatkókönyvét, a mennyezet fölött pedig többezer lila-sárga lufi várt arra, hogy leengedjék. Csakhogy ebből az iratból Russell is szerzett egyet, beviharzott a saját öltözőjükbe, hogy rövidre fogja motivációs beszédét:

Nincs az az isten, hogy ma veszítsünk. Azok a ***** lufik ma este fennmaradnak.És igaza lett. A Celtics nyert a nagy rivális otthonában, Russell pedig 13 év alatt tizenegyedszer is bajnok lett, majd szó nélkül visszavonult úgy játékosként, mint edzőként. Pár évvel később visszatért a Seattle kispadjára, ahol négy évet töltött, de nem tudta megismételni korábbi sikereit.

Sok évvel később egy másik korszakos center is a csúcson tudta abbahagyni. David Robinson a '90-es évek egyik legjobb magasembere volt, 1992-ben tagja volt a Dream Teamnek (1996-ban a Dream Team II-nek is), 1994-ben a liga pontkirálya, 1995-ben MVP-je lett, de a Spurs még csak döntőbe sem jutott soha. Aztán 1997-ben megkapta maga mellé az ikertorony-párját, Tim Duncant, akivel 1999-ben már összejött a bajnoki cím. Ekkor még nem hagyta abba és jól is döntött, 2003-ban ugyanis összejött a duplázás, a fináléban a New Jersey Nets elleni hatodik meccsen pedig 13 pontja mellett leszedett 17 lepattanót is, így tökéletesen zárta le karrierjét az Admirális.

NFL

Többek között két fantasztikus védő is emlékezetes Super Bowl-győzelemmel fejezte be játékos-pályafutását. Michael Strachan, a 2000-es évek egyik legjobb passzsiettetője 2008-ban a New York Giants-cel ünnepelhetett a tökéletes szezonra készülő New England Patriots ellen, ráadásul ő is kivette a részét a sikerből, egyszer sackelte Tom Bradyt. 2013-ban a linebacker poszt királya, Ray Lewis vonult vissza bajnoki gyűrűvel, igaz, az neki már a második volt. A Baltimore Ravens viszont az egész rájátszás alatt érezhetően más mentális állapotban játszott, mint bármelyik csapat, köszönhetően Lewisnak, aki egyértelműen a vezér volt.
A Denver Broncos korábbi klasszis irányítója, John Elway számára is összejött a tökéletes hattyúdal. Címvédőként vágtak neki az 1998-as szezonnak, és bár a rutinos játékos sérüléssel küszködött az alapszakaszban, a Broncos így is 14-2-es mérleggel végzett, köszönhetően fantasztikus futójának, Terrell Davisnek. A coloradóiak ismét bejutottak a Super Bowlba, ahol aztán Elway megint villant, 336 yardot és egy touchdownt passzolt, valamint egyet lábon is elért. A Denver 34-19-re legyőzte az Atlanta Falconst, Elwayt pedig a finálé legjobbjának választották.

2011-ben kinevezték a Broncos elnökének, ő pedig leigazolta Peyton Manninget, aki aztán szintén hasonlóan búcsúzott. Igaz, ő az utolsó felvonásban már csak epizódszerepet kapott, amikor a Denver az 50. Super Bowlban, 2016-ban legyőzte a Carolina Pantherst. De legalább kétszeres bajnokként vonulhatott vissza.