Társoldalunk:

A focivébék vesztesei

2006.05.25. 16:28

Közeledik a labdarúgó-világbajnokság, és ilyenkor folyamatosan kerülnek nyilvánosságra a különböző összeállítások a korábbi tornákról. Mi most a szokásokkal ellentétben nem a győzteseket és a hősöket néztük ki magunknak, hanem azokat a csapatokat, amelyek egy-egy vébé nagy vesztesei közé tartoztak. Az alábbi összeállítás a teljesség igénye nélkül készült, így kimaradt belőle a számunkra legfájóbb és számtalanszor felidézett 1938-as és 1954-es elveszített finálé, de olvashat a brazilok balul sikerült első döntőjéről, a hollandok nagy meneteléséről, amely pont a legrosszabbkor ért véget, az olaszok tizenegyes-fóbiájáról, a 2002-es vb-n betliző címvédőről, valamint furán elintézett favoritjairól, és az örök pechvogelről, a skót válogatottról, amely még egyszer sem élte túl a csoportkört.

Brazíliában óriási várakozás előzte meg az 1950-es világbajnokságot, miután a korábbi három mundiálon mindössze egy 1938-ban szerzett bronzérmet tudott felmutatni a selecao. A második világháború után több európai ország sem tudta vállalni a rendezést, a brazilok pedig 1946-ban jelezték a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnek, hogy szívesen otthont adnak a vébének, azzal a feltétellel, hogy az eredetileg 1949-re kiírt eseményt egy évvel később rendezik meg.

Mivel a világéges miatt elmaradt 1942-es vébét eredetileg is Dél-Amerikának adta volna a FIFA, így minden akadály elhárult a brazil rendezés elől. A háború és az aktuális politikai helyzet miatt nem volt teljes a vébé mezőnye, mivel a Szovjetunió nem nevezett, így bejelentette távolmaradását két korábbi ezüstérmes, Csehszlovákia, valamint Magyarország is, de a 34-ben negyedik helyig jutó Ausztria és az első vébén döntőt játszó Argentína sem utazott el.

Később lemondta a részvételt a selejtezőket egyébként sikeresen megvívó francia és skót gárda, az indiaiak pedig azért léptek vissza, mert a FIFA nem engedte a játékosainak, hogy mezítláb lépjenek pályára. Így végül tizenegy csapat kezdte meg a küzdelmeket, két négyes és egy hármas csoport lett kialakítva, Bolíva és Uruguay pedig egy meccsen döntött a továbbjutásról, az esélyeknek megfelelően az uruk simán bejutottak a négyesdöntőbe, ahol a három csoportelső volt az ellenfelük.

A házigazda brazilok és az 1930-as világbajnok mellett a 48-as olimpián győztes svédek és a spanyolok jutottak a négy közé, ahol körmérkőzéses alapon zajlott a küzdelem. Az esélyek a brazilok mellett szóltak, akik egy évvel korábban lenyűgöző futballal nyertek Copa Américát hazai pályán, és akik a nyitányon 4-0-ra verték Mexikót. A folytatás már nem ment ennnyire könnyen, a svájciak elleni 2-2 nagy meglepetésnek számított (igaz, mindez eltörpült amellett, hogy az angolok egy másik csoportban kikaptak a lesajnált amerikaiaktól), aztán a jugoszválok ellen ugyan 2-0 lett a végeredmény, de sokáig levegőben lógott a döntetlen, végül a  89. percben biztosította be a győzelmet Zizinho.

A mérkőzés egyébként elég furcsán indult, egy jugoszláv játékos ugyanis az öltözőből a pályára menet egy vasrúdba beverte a fejét, és a walesi Griffiths bíró annak ellenére elindította a mérkőzést, hogy a sérültet még ápolták az orvosok. Az emberhátrányban küzdő plávikat érthetó módon megzavarta a közjáték, a brazilok pedig már a harmadik percben gólt szereztek, ennek ellenére a jugók végig szorongatták a hazai pálya minden előnyét élvező selecaót.

A négyes döntőtben nem volt szüksége hasonló segítségre Flavio da Costa kapitány csapatának, a Copát idézve beindult a brazil gólgyártás, a svédeket 7-1-re, a spanyolokat 6-1-re gázolta el a házigazda, Ademir és Chico ketten együtt tízszer fogadhatták a társak gratulációját. Ugyanakkor Uruguay szenvedett, a spanyolok ellen döntetlenre mentette a meccset, Svédország ellen pedig Miguez duplájával fordított az utolsó negyedórában. A brazilok úgy készülhettek a Celeste elleni mindent eldöntő ütközetre, hogy a döntetlen is világbajnoki címet eredményez, a Maracana-stadionban 174 ezer (más források szerint 200 ezer) néző zsúfólodott össze annak reményében, hogy történelmi siker szemtanúja lehet.

A brazilok magabiztosan várták a döntőnek is beillő meccset, egy külön győzelmi induló is született, semmi nem ígérte a bukást. Az első félidő 0-0-val zárult, aztán Friaca kézzelfogható közelségbe hozta a hőn áhított aranyat, amikor a 47. percben bevette Maspoli kapuját. A brazilok nem ültek rá az eredményre, miért is tették volna, hiszen mindig is a támadó foci jellemezte a stílusukat, de ez a taktika ezúttal végzetesnek bizonyult, amikor előbb Schiaffino egyenlített, majd Ghiggia a 79. percben már Uruguayt juttatta aranyközelbe.

Nem csak a lelátón, de a pályán is a pánik lett úrrá a brazilokon, így nem sikerült egyenlíteni, és amikor Reader játékvezető lefújta a mérkőzést, teljes volt a döbbenet, többen a mélybe vetették magukat a lelátókról, a hírek hat halottról számoltak be a döntő után. Jules Rimet, a FIFA-elnöke gyorsan átadta a trófeát az uruguayiaknak, mert mindenki attól félt, hogy lincshangulat uralkodik el a stadionban. Brazília teljes apátiába zuhant, sokan a kapitányon, illetve a gólok miatt hibáztatott Barbosa kapuson próbálták elverni a port, ekkor még senki nem gondolta, hogy nyolc évvel később kezdetét veszi a brazil futball nagy hódító hadművelete, ami öt világbajnoki címben teljesedik ki.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK