Társoldalunk:

A legcsalódottabb csapatok

2006.07.03. 8:03

A legjobb nyolc között kiesett csapatok már nagyon közel álltak a nagy sikerhez: csak még egyetlen meccset kellett volna nyerniük ahhoz, hogy elődöntőt játszanak, így csalódottságok fokozott lehet. Az ebben a fázisban búcsúzott együttesek közül Ukrajna volt az egyetlen, amely elégedett lehetett szereplésével, és egyedül Sevcsenkóék estek ki nagyon simán - a másik három negyeddöntőben azonban nüanszok döntöttek.

Jobban mondva akadt még egy olyan találkozó, amelyen nem a szerencse döntött, hanem az a gárda ment tovább, amely sokkal jobb teljesítményt nyújtott ellenfelénél, és előzetesen kevesen gondolták volna, hogy éppen Brazília fog így kiesni.

A selecao azonban senki mást nem hibáztathat a franciák elleni vereség miatt, mint önmagát, hiszen a gallok kis túlzással lefutballozták a címvédőt az összecsapáson. Utólag talán belemagyarázásnak tűnik, de a brazilokon az elejétől kezdve érezni lehetett, hogy nincsenek csúcsformában, jobban mondva, nem lehetett tudni, hogy egy igazán komoly ellenféllel szemben mire lehetnek képesek.

A csoportmérkőzések során mind Horvátország, mind Ausztrália ellen megizzadtak, de itt a focisták egyéni képességeiben rejlő klassziskülönbség még hozta nekik a három pontot, a japánok ellen pedig egy olyan ellenféllel kerültek szembe, amely túlságosan is tisztelte őket. A Ghána elleni nyolcaddöntő megint a lehető legjobban alakult a számukra egy korai góllal, meg egy érvényesnek ítélt, egyébként lesről született találattal - de az afrikaiaknak azon az összecsapáson rengeteg helyzetük volt, ami jelezte: a brazilok védekezése, elsősorban a középpályán, hagy némi kívánnivalót maga után.

A franciák ellen aztán kiderült, hogy a zseniális támadó középpályások is csak akkor tudnak villogni, ha az ellenfél hagyja őket - a selecaónak abból a szempontból pechje volt, hogy a galloknál szerepel a világ jelenlegi talán két legjobb védekező középpályása Patrick Vieira és Claude Makelele személyében.

Ráadásul Carlos Alberto Parreira éppen ezen a meccsen nyúlt bele a csapatba, és alakította át az addig megszokott taktikát Adriano kihagyásával, na meg Ronaldinho előrébb tolásával. A brazilok legjobbja a vébén talán Zé Roberto volt, és még Ronaldo volt az, akire nem lehetett panasz (súlyfölösleg ide vagy oda, mégis csak rúgott három gólt), a legnagyobb csalódást viszont Ronaldinho okozta.

Ha a brazilok kiesésében erősen benne voltak a szövetségi kapitány rössz döntései, akkor ez fokozottan igaz Angliára, amelynél Sven-Göran Eriksson már a keret összeállításakor több olyan döntést hozott, amely később megmagyarázhatatlannak bizonyult. A svéd mester, aki jól tudta, hogy a világbajnokság után távozik a kispadról, összesen négy csatárt vitt ki a tornára, akik közül kettő nem volt teljesen egészséges, a harmadik pedig nem hogy a válogatottban, de még az angol első osztályban sem lépett korábban pályára.

Az első két mérkőzésen ugyan még két csatárral játszatta együttesét, de a svédek ellen Michael Owen megint megsérült, így Eriksson áttért a 4-5-1-es felállásra, ami akár még jól is sülhetett volna el, ha a középpályásai (akik alaphelyzetben a világ legjobbjai közé tartoznak) jó formában vannak. De nem voltak: David Beckhamnek legalább a pontrúgásai kiválóak voltak, és ezek nélkül könnyen lehet, hogy a háromoroszlánosok már a csoportból sem mentek volna tovább, de például Frank Lampard tőle egészen szokatlanul rosszul játszott - Eriksson mégis ragaszkodott hozzá.

A mutatott játék alapján az angol csapattól már a nyolc közé jutás is bravúr volt, és hogy ott "csak" tizenegyesekkel véreztek el, az külön balszerencse - persze, ha figyelembe vesszük, hogy az angol csapat még sohasem nyert büntetőpárbajt nagy világversenyen, akkor a búcsút már nem lehet a pech számlájára írni.

A másik, büntetőkkel kiesett együttes Argentína volt, és érdekes módon az albicelesténél is elsősorban a szövetségi kapitány nyakába szokás varrni a búcsút. A dél-amerikai gárda a csoportmeccsek során (főleg Szerbia és Montenegró ellen) még remekül futballozott, és a mexikóiak elleni nyolcaddöntő is kiváló összecsapást hozott, bár az, hogy a közép-amerikaiakat csak egy jól eltalált kapáslövéssel verték, már mutatta: nem működik olyan jól a gépezet, mint azt sokan írták és mondták.

A házigazda németek képében kétségtelenül az egyik legnehezebb ellenfelet kapta az argentin együttes, de az addig kiválóan futballozó germánokat szinte tökéletesen sikerült semlegesíteni, és a vezetés is megvolt - Pekerman mester ezt követően nyúlt bele úgy a mérkőzésbe, hogy az sorsdöntőnek bizonyult.

A játékmester Juan Román Riquelme lehozása egy védekező középpályás kedvéért azért tűnik rossz döntésnek, mert a Villarreal középpályása még gyengébb formában is (mert valljuk be, a germánok ellen nem brillírozott) képes megtartani a labdát, és lekötni egy-két embert az ellenfél középpályájáról. A közvélemény inkább Lionel Messi kihagyását kéri számon a mesteren, de az, hogy Hernán Crespo helyére nem ő, hanem Julio Cruz állt be, nem volt rossz meglátás, hiszen előre kellett egy olyan ember, aki erőszakosan meg tudja tartani a labdát.

A hosszabbításban megint jók is voltak az argentinok, de nem tudtak betalálni (nagy helyzetük azért nem volt), a tizenegyespárbajban pedig a pszichikailag jobb állapotban lévő németek nem hibáztak. A legjobb nyolc között búcsúzott négy csapat közül tehát csak Ukrajna lehet elégedett az elért teljesítménnyel, sőt, Sevcsenkóék még túl is teljesítették az elvárásokat.

A világbajnoki újonc csapattól maximum a csoportból való továbbjutást várták, de az első meccsen a spanyoloktól elszenvedett súlyos vereség után még az is túlzásnak tűnt. Blohin mester (akit a hazai sajtóban szokás lebecsülni) ezt követően remekül átszervezte együttesét, és a 4-4-2-es rendszerről áttért egy 3-5-2-es felállásra, amelynek köszöhetően sikerült javítani. A hátsó alakzat ezzel sokkal stabilabbá vált, mert bár csak három védő futballozott, előttük két védekező középpályás szerepelt, akik közül Anatolij Tyimoscsuk a posztján a torna egyik legjobbja volt.

Svájc ellen persze a szerencse is kellett a gárdának, hiszen tizenegyespárbajban ment tovább az együttes, de azután az olaszok dolgát is alaposan megnehezítette az együttes: a második félidő elején bizony nagyon közel álltak az egyenlítéshez. Az mindenesetre bebizonyosodott, hogy az ukrán válogatott nem egyszemélyes csapat, mert Andrij Sevcsenko bizony erősen átlagos teljesítményt nyújtott a tornán.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK